Gyűrűkúra
Köszönet Fodor Valentinnek azért, hogy kölcsönadta a könyvét!
"Sokat utazgattam volt aranyló birodalmakban, sok szépséges vidéket s királyságot láttam, körülhajóztam nem egy szigetet ama Messzi Nyugaton, hol Apollónnak lantja zeng, s melyekrôl éneket szerzett hajdanán Hómér. Mégsem leltem semmi oly tisztát amott, minô emitt a Gyűrűkúra volt. . . ! "
John Keats, Manchester Nightingale
"E könyv... megrázó... Manicheusi bűntudat... egzisztencialista... pleobunkó... ó, az a redundancia!"
Orlando Biscuit, Hobnob
"Ha valamivel rigorózusabban értelmeznénk bizonyos törvényeket, az efféle kötetek mindörökre eltűnnének a standokról. Ha a jelenség mélyére látnánk, okosabbak lennénk. Ha eszembe jutna bármi, biztosan leírnám... "
Wilnot Proviso, Szikláshegységi Irodalmi Közlöny
"Egyike annak a két vagy három könyvnek... "
Frank O Prussia, Dublin Gazette
"Korunk tündérmeséje... olvastán gyűrôdések támadnak bennünk is, úgy érezzűk, sárkányok s más fekete emberek fenyegetik boldogulásunkat, s miként Fritó és Gründolf, megharcoljuk ellenük a magunkét - mert így van az, ha pár tuskó az ember útjába áll!"
Ann Alaggi, Dicsô Lobogónk
Majd minden szempontból rendkívül érdekes..." "
Prof. Hawley Smoot, a "Szerzôi jogokra vonatkozó megszorítások sajátos értelmezéseiröl" címü tanulmány szerzôje
TARTALOM
Elsô fejezet - Ez az én bulim, és azt vágok haza, akit csak akarok
Második fejezet - Hármasban sem rossz - négyesben meg mindegy
Harmadik fejezet - Ejtôzés Zríben
Negyedik fejezet - Megy a Gyűrű vándorútra
Ötödik fejezet - Szörnyűséges szörnyek
Hatodik fejezet - Rahór lovasai
Hetedik fejezet - Szarumén bukása és egyéb kétes eredmények
Nyolcadik fejezet - A Nyanyapók barlangja, és hasonló nyalánkságok
Kilencedik fejezet - Mines Tróne viadala
Tizedik fejezet - "Nem rémít semmi úgy..."
PROLOGUS
A herótokról
E könyv elsôdleges, mondhatni egyetlen célja, hogy szerzôi jól megszedjék magukat, ezért aztán róluk és elvetemült lelkükrôl sok minden kiderül majd az elkövetkezô oldalakon. A herótokról ezzel szemben nem derül ki szinte semmi, mivel mindazok, akik magukat értelmes embereknek mondják, készek beismerni: e lények csupán olyan személyek képzeletében léteznek, akik egész gyermekkorukat szorongások közepette töltötték, felnôvén pedig útonállóvá, , kutyatolvajjá vagy biztosftási ügynökké lettek. Am ahogyan azt T. professzor könyveinek átütô sikere bizonyítja, sok ilyen pali akad, akiknek zsebében ráadásul már-már öngyulladással fenyeget a temérdek dohány. Az ô kedvükért következzék hát egy rövidke fajleírás, melyet a jó T. professzor könyveinek halmán elkárálva álmodtunk meg. Az ô kedvükért jegyezzük meg azt is, hogy amennyiben ez a példátlan marhaság elég j61 fogy, várható még Zsákos Dildó korábbi kalandjainak reprintje is, a kötet, melynek szerzôje az Utazások Gollammal Alsó-Középfóldén címet adta, s melyet a kiadó - igen bölcsen - a Trollok völgye címen szándékszik piacra dobni.
Szóval hát, a herótok népe minden kellem nélkül való, ám bosszantó társaság - számuk a tündérmesepiac telítôdése óta szerencsére örvendetes mértékben megcsappant már. Lassú felfogásúak, mondhatni ostobák, ráadásul unalmasak - olyan az életük, mint holmi pásztoridill. A fojtóhuroknál, a gumibotnál és a hatlövetű Lugernél bonyolultabb szerszámokat nemigen kedvelik, tôlünk, a "Nagyoktól" pedig világéletükben húzódoztak, s ha tehetik, el is kerülnek minket - kivéve azokat az eseteket, mikor vagy százan összeállnak, hogy hidegre tegyenek egy-egy magános parasztot vagy erdôkerülôt. Kis termetűek, kisebbek még a törpöknél is, akik a maguk részérôl kiszámíthatatlannak, megvetendônek tartják ôket, s gyakorta hangoztatják, hogy ôsidôktôl fogva herótjuk van tôlük. Magasságuk ritkán haladja meg az egy métert, mindazonáltal igenis képesek arr
, hogy náluknál jóval kisebb, gyengébb lényeket elintézzenek - már amennyiben alkalmuk nyffik hátulról, netán felülrôl rájuk rontani. Ami a Megye herótjait, történetünk voltaképpeni fôszereplôit illeti: ôk rendszerint műszálas, derékban slankított szürke gúnyát, tiroli kalapot és csokornyakkendôt viselnek. Cipôt nem hordanak, szôrös, lapos valamikenn járnak, amelyeket, tekintettel a lábak végén elfoglalt helyükre, bizony talpaknak kell neveznünk. Képükrôl gyermeteg rosszindulat sugárzik - lerí róluk, hogy örömüket lelnék a telefonbetyárkodásban, rnikor pedig vigyorognak, rôfnyi hosszú nyelvük látványa szemernyi kétséget sem hagy a szemlélôdôben: ostoba vicc, esetleg kozmikus félreértés szülte lényeket lát.
A herótok hosszú ujjú kezükkel sok mindenre képesek. Olyan ujjak ezek, melyek rendszerint apró, szôrös állatkák nyaka körül szorulnak meg, s gyakorta kalandoznak gyanútlan emberek zsebeihen is. Hasznos és érdekes dolgok 'készíthetôk velük, mint például a cmkelt kocka és a kelepce. Ha épp nem dolgoznak, a herótok szeretnek nagyokat enni és inni, elcsépelf törp-vicceket pufogtatni; társaságuk általában véve éppoly szórakoztató, mint egy falkányi veszett rozsomáké.
Egészen nyilvánvaló, hogy a herótok rokonaink: azon az evolúciós görbén a helyük, mely a patkányoktól a toportyánokon át az olaszokig vezet - ám a rokonság foka egyelôre vita tárgyát képezi. A kezdetek az Elmúlt Szép Napok homályába vesznek - a planétát akkoriban olyan lények lakták, akiknek megpillantása érdekében manapság már jó adag házi szilvóriumot kell felhajtania bárkinek. A letűnt idôk emlékét csak a tvelfek ôrzik, ôk is a maguk módján: legendáik felajzott trollokról, fékevesztett ork-orgiákról szólnak. Az mindenesetre kétségtelen, hogy a herótok történetünk kezdetekor nem új fiúk már Alsó-Középfóldén. A Nagyok és a Bölcsek valahogy úgy voltak vélük, mint egyszeri ember a túlérett sajttal: ameddig lehetett, kerültek minden kontaktust.
A herótok eredete a Harmadkor - a pattintott fém kora - ködébe vész: az Alsó-Középföldét akkortájt benépesítô fajzatok jó része réges-rég spirituszba került. A herót ôshaza pontos helye Fritó és Dildó idejében ismeretlen volt már. Részint azért, mert a herót írásbeliség csak az aranyhalakéval állná a versenyt, részint pedig azért, mert ôskultuszuk bűvöletében elôszeretettel hagyták figyelmen kívül a tényt: családfájuk csak annyira gyökeredzik mélyen, mint a birnhami erdô. Akcentusukból és fôzési szokásaikból mégis levonhatjuk a következtetést: a kezdetekkor falkákban zúdulhattak e tájra kelet felôl. Legendáik és kétes eredetiségű népdalaik - jó részük fehérmájú tvelf nôkrôl, túlmelegedett sárkányokról szól - itt-ott említik a Balzafa- és Papírmasé-hegyek közti lapályt, melyet a rá jellemzô méltósággal szel át a nagy folyó, az Anakron. A göndori nagykönyvtárában, továbbá az egykorú Rendôri Közlönyökben fellelhetô ténymorzsák azt látszanak alátámasztani, hogy a herótok valaha arrafelé tanyáztak. Hogy miért vállalták a hosszú és veszélyes utat Oleodorba, nem egészen világos - hacsak hitelt nem adunk dalaiknák, melyek szerint földjükre olyan árnyék vetült, hogy a televényen krumpli se nôtt többé...
Mielôtt a Papírmasé-hegyeken átkeltek, a herótok népe három, egymástól j61 elkülöníthetô törzsre vált szét, úgy mint Bundalábúak, Pótdigók és FIcerék. Messze a legszámosabbak a Bundalábúak voltak: makeszos arcukról és mélyen ülô malacszemükrôl bárki könnyen felismerhette ôket. Legszívesebben lankákon éltek, ahol nyulakat, kecskéket csaltak tôrbe, s jövedelmüket a helyi törp-populáció szolgálatában egészítették ki: bérgyilkosokként működtek. A Pótdigók termetesebbek, kreolbôrűek voltak, az Anakron folyó torkolatának és más testnyílásainak környékét lakták, s minden rendelkezésükre álló eszközzel gátolták a helyi kereskedelem kibontakozását. Hosszú, fekete hajukat brillantinnal nyalták hátra, s nagyon vonzódtak a késekhez. A leggyümölcsözôbb kapcsolatot az emberekkel tartották fenn, akik helyett különféle piszkos munkákat végeztek. Legkevesebb Ficerébôl akadt. A Ficerék magassabbak, jobb megjelenésűek voltak a többi herótnál. Az erdôségeket lakták, bôrárut, szandált és egyéb kézműipari termékeket készítettek és forgalmaztak. Alkalmanként belsôépítészekként, dekoratôrökként siettek a tvelfek segítségére, idejük java részét mégis ostoba népdalok zümmögésével, mókusok macerálásával töltötték.
Miután átkeltek a hegyeken, egykettôre gyökeret vertek. Kimondhatatlan nevüket megkurtították, beszivárogtak minden környékbeli klubha - úgy dobták el régi nyelvüket és hagyományaikat, mint egyszeri baka a kiélesített repeszgránátot. A beözönlés pontos idejének megállapítását megkönnyíti, hogy a literátusabb népek - emberek és tvelfek -- ugyanezidôtájt kezdtek nagy számban elvándorolni Oleodorból. Akkoron - a Harmadkor 1623 esztendejéhen - történt, hogy a KákabélC~ fivérek - Brasso és Drano vezetésével, kóbor sírrablóknak álcázva; számos herót kelt át a Sörkuttyantó túlpartjára, elragadva a területet Ribroast királyától (aki azidôtájt vagy IV. Arglebargle volt, vagy tudja a nyavalya). Az uralkodó kényszeredett jóindulatát azzal hálálták meg, hogy tankcsapdákkal raktak meg minden környékbeli utat és hidat, lebunkózták a hozzájuk menesztett követeket, s ocsmányságoktól hernzsegô fenyegetô leveleket küldözgettek az udvarhoz. A vak is láthatta: maradni szándékoznak.
Innét datálódik a Megye történelme - merthogy a herótok, a maguk szokásos hányavetiségével, új idôszámítást vezettek be, miután átláboltak a Sörkuttyantón. Frissen szerzett birtokuk nagy elégedettséggel töltötte el ôket, s ezután ismét eltűntek az emberek szeme elôl. A környezô népek pedig fellé1egeztek, akárha egy veszett kutya fordult volna fel l~irtelen tôszomszédságukban. A Megye helyét minden valamirevaló térképen vörössel jelölték, s a következôkben mindazok, akik földjére tették lábukat, vagy úgy tévedtek oda, vagy elôzôleg az eszüket vesztették. E ritka látogatókat leszámítva a herótokat nem háborgatta senki - egészen Fritó és Dildó idejéig. Ribroastban továbbra is ott székelt a király, a herótok névlegesen alattvalóinak minôsültek, olyannyira, hogy mikor az uralkodó utolsó csatáját vívta Borax Nyomorurával, pár orvlövészt is küldtek neki - bár hogy ezek végül melyik oldalon harcoltak, még tisztázásra szorul. Egy szó mint száz, Északi Királyság elbukott, a herótok pedig visszatértek j61 begyakorolt, egyszerú tevékenységükhöz: ettek és it= tak, énekeltek és táncoltak, ontották a rosszabbnál rosszabb poénokat.
A megyebeli kellemes élet mindazonáltal al ig változtatott természetükön: továbbra is nehezen adták
az életüket, akár a svábbogarak, s nagyjábGl ugyanakkora feladat volt szGt érteni velük, mint egy sarokba szorított patkánnyal. Bár többnyire csak hidegvérrel támadtak és pénzért öltek, mesterei voltak az övön alulí ütéseknek és egyéb piszkos trükköknek. Kitűnô céllövôk hírében álltak, s bármit tartsanak róluk egyébként, az ügyesebbje a rádióerôsítôt is megreparálta. Azok az apróbb, s mindenek felett ostoba állatok, amelyek a hátukat mutatták nekik, felkészülhettek a legrosszabbra.
A herótok valaha kizárólag üregekben éltek - ami nem is meglepô olyan lények esetében, amelyek ily közeli atyafiságban állnak a patknyokkal -, ám Dildó idejében már ember - és tvelfmódra, a föld színén építették hajlékaikat. Ezen építmények persze ôrizték még az ôsibb tanyák bizonyos jellegzetességeit. Igazában szinte megkülönböztethetetlenek voltak azon fajok fészkeitôl, melyek ódon házak falaiban lelhetôk fel, s melyek lakói nyár végén rendre visszaadják lelküket teremtôjüknek. (Egen, egen, a pincebogarakról van szG...) Pogácsaformájuk volt, falaikat agyag, tyúkbél, csontdara, mindmegannyi évszakra jellemzô szemétféleség alkotta. A legtöbb herót város láttán a. szemlélôdônek az a benyomása támad, hogy valami hatalmas fenevad - teszemazt sárkány - fordult meg itt, hogy elvégezze dolgát...
A Megye tucatnyi efféle településsel büszkélkedhetett. Uthálózat kötötte össze ôket, az utak mentén postahivatalok álltak. A kormányzat keménykezű, szélsôjobbos elemekbôl tevôdött össze. A közigazgatási egységek - Dűlô, Vég, Legvég - sorsát a polgármester tartotta kézben, akit áldemokratikus keretek között évrôl évre újraválasztottak. A hatalom gyakorlásában kiterjedt rendfenntartó erô volt a segítségére. E testület tagjai kizárGlag vallomások kicsikarásával foglalkoztak, áldozataik zömmel mókusok voltak. A herótok zöme még ennyit sem politizált. Idejük java részében élelmiszert termeltek, aztán felzabálták, likôrféleségeket pároltak, aztán megitták. Kevéske szabadidejük egy hányadát rókázással töltötték.

A Gyűrű megtalálásáról
Ahogyan az e kötet elôzményében, a Trollok völgyében olvasható, Zsákos Dildó egy szép napon, egy csapatra való száműzött törp, meg egy kiöregedett mágus, Gründolf társaságában felkerekedett, hogy megszabadítson egy sárkányt minden ingó és ingatlan vagyonától. Küldetésüket sikerrel bevégezték: a sárkányt, avagy az özönvíz elôtti baziliszkuszt (nem kfvánt törlendô), aki úgy szaglott, mint valami busz, hátulról érte a halálos csapás, miközben csontokból álló gyűjteményét rendezgette. S bár a társaság számos unalmas és felesleges dolgot művelt, az egész még ezt a pár mondatot sem érné meg, ha be nem következik a fordulat. Hôseinket ugyanis a Nyákhegységben megrohanta egy portyázó orkcsapat. A szorongatott helyzetbe került törpök segítségére induló Dildó valahogy eltévesztette az irányt, és egy barlangban találta magát, jókora távolságban a csetepaté színhelyétôl. Rálelt egy alagút bejáratára, mely nyugtalanító módon mindegyre lefelé vezetett. Dild6, akinek különös módon kiújult rég makacskodó hallászavara, rohanvást indult a mélybe, hogy társai mellett küzdhessen. Egy ideig loholt, de az alagút csak nem akart véget érni. A herótban fészket vert a gyanú, hogy netán eltévedt, mikor az alagút egy tágas barlangcsarnokba torkollott.
Dildó, mihelyt szeme hozzászokott a félhomályhoz, jókora, veseforma tavat pillantott meg maga elôtt. A tó közepén egy Gollam nevű randa fráter lavírozott ódon gumimatracán. Nyers halon és alkalmanként odatévedô utazókon élt, ezért hát olyan kitörô örömmel fogadta Dildót, mintha mozgó csirkebüfébe botlott volna. Mivel azonhan valaha herót volt ô is, idegenkedett a gondolattól, hogy egy vele közel azonos termetű és súlyú fajzatot csak úgy, szemtôl szembe megtámadjon. Hogy valamiképp idôt nyerjen, találóskérdés-vetélkedésre hívta ki a jövevényt. Dildó, aki átmeneti amnéziában szenvedvén még csak nem is sejtette, hogy társait épp most szecskázzák fel a barlang elôtt, belement a játékba.
Megszámlálhatatlan találós kérdést tettek fel egymásnak, olyanokat, mint "Ki játszotta a Hét mesterlövészben Chicót?" meg hogy "Mifene a kripton?" Végül Dildónak sikerült felülkerekednie. Egy ideje hiába kutatott újabb kérdés után. Keze ekkor, mintegy véletlenszerúen, kurta csövű .38-as revolverére tévedt.
- Mi van a zsebemben? - vágta ki diadalmasan.
Gollam erre képtelen volt megfelelni. Türelmét vesztve lavírozott Dildó felé. - Mutaszd, mutaszd! vinnyogta. A herót engedelmeskedett: kirántotta fegyverét, és tüzelni kezdett a szörnyetegre, ám golyói célt tévesztettek a homályban, s csak a gumimatracot lyuggatták ki. Gollam, aki nem tudott úszni, feléje nyújtotta kezét, könyörgött neki, hogy segítsen. A herót érdekesnek tűnô gyűrűt pillantott meg az ujján, hát iehúzta. Ott és akkor könnyűszerrel végezhetett volna Gollammal, ám elhatalmasodott rajta a sajnálkozás.
Ó, be sajnálom, hogy nines több golyc5m! - gondolta, miközben felfelé indult az alagúton. Gollam dühödt ordítozása sokáig kísértP.
Mármost, megjegyzésre érdemes, hogy Dildó soha senkinek nem mondta el, hogyan is tett szert valójában a Gyűrűre. Azt állította, hogy egy szerencsemalac orrán találta, vagy valami vásáron lôtte - meg hQgy maga sem tudja, melyik az igazság. Az átkos természeténél fogva gyanakvó Gründolfnak azonban egy titkos fôzet (minden bizonnyal jókora adag szódium pentatol) segítségével sikerült kicsikarnia az igazságot a herótból. Nemigen értette, hogy a született hazudozó Dildó miért nem
gyalt ki hihetôbb mesét... Na egen, Gründolf már akkortájt, ötvenegynéhány esztendôvel történetünk kezdete elôtt sejteni kezdte, mi célt szolgál a Gyűrű.
Mint rendesen, ezúttal is baromi nagyot tévedett.
ELSÔ FF.JEZET
Ez az én bulim, és azt vágok haza, akit csak akarok!
Mikor Zsákvégi Zsákos Dildó úr hosszas rágódás után úgy határozott, születésnapja alkalmából potyakajában részelteti a Megye e sarkában fellelhetô fajtársait, Herótváros lakóin úrrá lett az izgalom. A kis koszfészek "Emmán valami!" és "Baró vagy, öreg!" kiáltásoktól visszhangzott, néhányan még a meghívóul szolgáló kis pergamentekercset is felzabálták érzéki izgalmukban, s egy idôre partiképtelenné váltak. A hisztéria azonban egykettôre elcsitult, a herótok visszatértek napi tevékenységükhöz, s csakhamar annak rendje s módja szerint kómába estek.
A terjedô szóbeszédek egészben érkezô, kába kosokról, sok hordónyi itókáról, petárdákról, tonnányi krumpliról és más effélékrôl szóltak. Szekérderékszám hordták a városba a frissen kaszált pimpót, ezt a népszerű és felettébb hatékony narkotikumot is. A teroezett lakoma híre a Sörkuttyantó partjáig jutott, sorra szállingóztak hát Zsákvégre a Megye gyepűinek lakói, azzal a nagy elszánással, hogy ezúttal másvalaki számlájára zabálják félholtra magukat.
Az egész Megyében nem akadt feneketlenebb bendôjű, többet nyáladzó semmirekellô a szenilis vén Kavardinál. Kavardi Tata falubolöndi minôségben egy életen át szolgálta híven a közösséget, csak nemrég vonult vissza, hogy kézbe vegye a helyi feketepiac irányítását. Ideje java részét a Csóklukhoz címzett tavernában töltötte, ezen a rosszhírű helyen,, melyet a polgármester már nem egyszer bezáratott, s melynek herótjairól azt tartották, képesek gerincre vágni egy trollt, még mielôtt az bemondhatná a rekontrát.
Az intézményre jellemzô figurák történetünk kezdetekor is jelen voltak. Tata fiát, Kavardi Smafut ünnepelték, aki megúszta egy felfüggesztettel, miután fajtalanságra kényszerített egy ellenkezô nemű növendéksárkányt.
- Bűzlik énnekem ez az egész - morgott az öreg Kavardi, mélyen leszíva pipája csípôs füstjét. - Zsákos úr egyszerre milyen nagyvonalú lett... Pedig évekig nem vetett nekünk egy morzsányi büdös sajtot se!
Ez olyan nyilvánvalóan igaz volt, hogy a hallgatóság rábólintott. Dildó már "furcsa eltűnését" megelôzôleg is toportyánokkal ôriztette zsáklaki birtokát, és soha egyetlen petákkal sem támogatta a hontalan banyák megsegítésére létrehozott Mithril Alapítványt. Hogy ezt mások sem tették, mit sem változtatott Dildó kedvezôtlen megítélésén. Magának való figura volt, minden idejét unokaöccse nevelésének, és egyéb mocskos szenvedélyeinek szentelte.
- Ott van aztán az ~a kölök, Frit6:, . - tóditotta a Dongalábú Danka. - Nincs ki annak mind a négy ke= reke, aszondom!
Ezt ugyancsak sokan megerôsíthették.Mert ugyan, ki ne látta volna minden különösebb cél nélkül kószálni a fiút a városka zegzugos utcáin? Kezében kis csokor virágot szorongatott, motyogott valamit az igazságról és a szépségrôl, s mondta azt is, hogy gondolkodik; tehát (herótja) van.
- Fura szerzet, ammán igaz - mondta most Kavardi Tata is. - Én aztán nem lepônnék meg azon se, ha kibukna, valójába törp!
Ezt zavart hallgatás követte. Kussolt a fiatal Smafu is, aki sosem adott hitelt azoknak a vádaknak, melyek szerint a Zsákosok voltaképp törpök. Nem egyszer kifejtette már, hogy az igazi törpék kisebbek is, büdösebbek is a herótoknál.
- Az a - Tata jobb lábával ibrikje után nyúlt. Mer lássátok, lehet, hogy csak úgy ráaggatták a Zsákos nevet!
- Ja - böffent Beles T6ni. - Ha az a Fritó nem valami keresztezôdés eredménye, mostantól úgy kölljön küzzadnom!
A jelenlévôk harsány röhögésre fakadtak, ahogy eszükbe jutott Fritó anyja, Dildó testvére, aki a rossz nyelvek szerint egy Sörkuttyantón túlról jött félszerzettel (félig herót, félig oposszum lett volna az illetô) adta össze magát... Egy ideig folyt az ízetlen tréfálkozás a Zsákosok rovására.
- És mintha mindez még nem volna pont elég... mondta Tata - ...ez a Dildó folyvást titkolódzik, tuggyátok.
- Vannak, akik aszongyák, olyan, mintha valami titkónivalója vóna! - mondta valaki a sarokból. Egy férfi szólt, egy idegen, akit a Csókluk herótjai érthetô okokból igyekeztek mindeddig nem észrevenni: fekete köpönyeget viselt, fekete láncruhát, fekete buzogány volt nála és fekete bökô, ott pedig, ahol a szemeinek kellett volna lenniök, vörös fények izzottak.
- Lehet, hogy nem tévednek - bólintott Tata, s társaira kacsintott, hogy jelezze: csak óvatosan, poén következik. - De lehet, hogy mégis...
Miután elült e jellemzôen kavardis bölcselkedés támasztotta röhej, páran észrevették, hogy az idegen eltűnt. Fura istállószagot hagyott csak maga után.
- Azért - erôsködött a fiatal Smafu - jó kis buli lesz!
Ebben valamennyien egyetértettek. Elvégre a herót legfôbb életcélja, hogy mind gyakrabban a rókázásig telezabálja magát.
Hűvös, kora ôszi idô volt - ez az az évszak, mikor a herótok egy-egy egész görögdinnye helyett egy-egy egész tököt fogyasztanak desszert gyanánt. Mindazon i jabb herótok, akik nem igyekeztek máris odavonszolni tohonya testüket az ingyenkoszttal kecsegtetô Zsákos-porta közelébe, könnyűszerrel kitalálhatták mi készül itt: tűzijáték!
A mulatság napjának közeledtével egyre-másra gördültek be Herdtfalva kapuján a kecskevonszolta, ládákkal, dobozokkal megrakott fogatok. Minden fura csomag oldalán Gründolf, a mágus X-rúnája, amellett egy sor tvelf márkanév ékeskedett.
A ládákat Dildó tanyája elôtt bontották ki, s az odagyűlt herótok csökevényes farkukat vakargatva igyekeztek kisütni, mi a csoda lehet bennük. Akadtak ott háromlábú, jókora rakéták felbocsátására alkalmas állványok, vezérsíkokkal ellátott, vaskos, tonnás súlyú röppentyűk, orrukon különös gombbal; egy számos vékony. csôbôl összerótt, forgatható konstrukció, s j6 néhány furesaság is - a gyerekeket ez utóbbiak olyan ananászokra emlékeztették, melyek felsô részébe valakik valahol fémkarikát helyeztek. A ládák mindegyikén a tvelf hadsereg készletraktárának pecsétje látszott.
Dildó szélesen vigyorogva figyelte a rakodókat, aztán svungosat rúgott a bámászkodó kölykök felé. Eriggyetek a bús francba! - kiáltott utánuk vidáman, ahogy szanaszét futottak, majd visszamászott herótodújába, hogy vendégével szót váltson.
- Ezt a tűzijátékot egyhamar nem felejtik el! mondta Gründolfnak a korosodó herót.
A mágus gondterhelten szítta szivarját egy undor(tóan modernista stílusú tvelf karosszék ölén. - Attól tartok, változtatnunk kell a terven - jegyezte meg, igyekezvén eldolgozni egy csomót hosszú, piszkosszürke szakállában. - Nem végezhetsz miridenkivel kicsinyes nézeteltérések feletti haragodban.
Dildó ravaszkásan kacsintott öreg barátjára. Gründolf rég divatjamúlt varázslóköntöst viselt, mely a varrások mentén itt-ott bizony fesledezett már. Széles karimájú, csúcsos kalpagj~t flüoreszkáló kabalisztikus jelek, alkímiai szimbólumok, s törp nyelvű irkafirkák éktelenítették. Ráncos, tövig rágott körmű kezében ezüstözött vesszôt szorongatott, mely varázspálcája s hátvakarója szerepét is betöltötte. Most épp hátvakaróként látta hasznát, s elmélyülten bámulta elnyűtt lábbelije orrát - a lábbeliét, melyet leginkább fekete, fűzó nélküli kosárlabdacipôhöz hasonlíthatunk. Magasszárú volt persze.
- Lerongyolódtunk egy kicsit, mi, Dolfi? - kuncogott Dildó. - Hiába, nehéz pálya a tiéd!
Gründolf bosszúsan ingatta fejét iskolai beceneve hallätán, de hamar magára talált, s méltóságteljesen eligazgatta gönceit. - A kétkedôk mégis mindig alábecsülik hatalmamat - mondta. - De láttok ti még csodákat! - Intett egyet hátvakarójával, a szobára sötétség borult. Dildó bámuló szeme láttára a mágus köntöse felragyogott. Mellrészén a következô, tvelf nyelvű felirat jelent meg: HAJNALIG CSÓKOLJ, BÉBI!
A sötétség, amilyen hirtelen leszállt, el is oszlott, a mágus mellén kihúnytak a rúnák. Dildó az égre emelte tekintetét, és felsóhajtott.
- Ugyan már, Dolfi! Az ilyen izék ugyanakkor mentek ki a divatból, mikor a kalpagod. Nem csodálom, hogy hamiskártyázásból és más effélébnl kényszerülsz fenntartani magad...
Gründolf igyekezett elengedni a füle mellett a baráti csipkelôdést. Hasztalan. - Ne szítsd fel oly erôk dühét, melyeket felfogni is képtelen vagy, mocsok kis görény! - sziszegte, miközben jobbjában öt ász jelent meg. - Reszkess haragomtól!
- Látom, sikerült begyakorolnod végre a trükköt! - somolygott a herót, s egy kupa sert töltött a varázslónak.. - Hagyd már ezeket a marhaságokat, és bökd ki, minek köszönhetem a megtiszteltetést? Amúgy... egészségedre.
A mágus egy kis szünetet tartott - az utóbbi idôben hajlott rá, hogy kancsalítson -, azután komoran tekintett Dildóra.
- Ideje, hogy elbeszélgessünk a Gyűrűrôl mondta.
- A Gyűrűrôl? Miféle Gyűrűrôl? - próbálkozott a herót.
- Nagyon is jól tudod, miféle Gyűrűrôl! - esattant fel Gründolf. - Arr6l, amit a zsebedben dugdosol, Zsákos mester!
- Ja, hogy az a Gyűrű! - adta az ártatlant Dildó. Azt hittem, az a másik,, amit a fürdôkádamban felejtettél, mikor a gumikacsád...
- Nem megfelelô a pillanat a tréfálkozásra - szögezte le Gründolf. - Mert köztünk jár a gonosz, s a veszély elközelg!
- De... - kezdte volna Dildó.
- Különös dolgok készülnek keleten...
- De...
- Az utakon leskel a végzet...
- De...
- Itt van a kutya eltemetve...
- De...
- Légy van a levesemben...
Dildó erônek erejével fogta be az öreg mágus száját. - Csak nem... - suttogta - ...csak nem azt akarod mondani, hogy balrog jár a kertek alatt?
- Mmmmummmmfleug! - préselte ki nagy nehezen a varázsló.
Dildó balsejtelmei elenyésztek. Ha véget ér a parti, gondolta, egyben s másban döntenem kell.
Noha csak kétszáz meghívót küldtek szét, Zsákos Fritót nem lepte meg a tény, hogy vagy tucatszor annyian ülik körül a Zsáklak elôtti gyepen terített hatalmas asztalokat. I fjonti szemei elkerekedtek a húsba mélyedô, csontot ropogtató fogsorok garmadája láttán - a fogsorok gazdái mássa1 nem is igen törôdtek. Fritö alig néhány arcot talált ismerôsnek az asztalok körül szörcsögve zabáló sokadalomból - a legtöbb jelenlévô herót képét ugyanis mártás és hús~lé festette rôtesre. Az i fjú csak ekkor döbbent rá, mire is célzott nagybátyja, mikor ezt mondta: "Még, garott sem kell ahhoz, hogy egy herótot megfojts!"
A parti mindazonáltal remekbe sikeredett, gondolta Fritó, ahogy elhúzta fejét egy pörögve közelgô csülökcsont elôl. A házigazda gödröket ásatott a földbe, ezt szánta a felszolgált fogások végállomásául. A temérdek sert külön csôrendszer volt hivatva megrendszabályozni. Fritó töprengve nézte pofájukba húst, krumplit, zöldhagymát tömô fajtársait, akik zsebeikbe, erszényükbe is sűrűn dugdostak a sok j6félébôl - mint mondották, szűkösebb napokra. A legmohóbbak egyike-másika rendre eszméletlenül hanyatlott a földre - a többiek legnagyobb gyönyöruségére,akik nyomban szeméttel dobálták meg ôket. Szemétnek az minôsült, amit már nem volt pofájuk elrakni késôbbre.
Fritó mindenünnen herót-fogak csattogását, heróttorkok morranását, herót-gyomrok kordulását hallotta. E neszek kis híján elnyomták a Megye nemzeti himnuszának hangjait, melybe a bérelt zenekar most amúgy tessék-lássék belekezdett:
Herót fiúk, kis büdösek
Vagy szomjasak, vagy éhesek
Egymást testvérként szeretik
A többit meg megkergetik
Kaja, pia, bánat írja
Ki-ki fogyaszt, amíg bírja
Korty és falat, korty és falat
Törp a neve, ki lemarad
Kórus: Zaba anyu, zaba apu
Idegenre. útilapu
Slussz
Herót fiúk idegyűlnek
Egyél fekve, ha úgy könnyebb!
Zabálnak ôk déltôl délig
Ezzel is a békét védik
Ehetô vagy? Neked annyi
Föld a sírod, talpalattnyi
Herótok! Fel sose nônek
Jót hánynak, azt szertedôlnek
Kórus: Zaba anyu, zaba apu
Idegenre útilapu
Slussz
Fritó sétára indult az asztalok közt - remélte, megpillantja valahol Smafu tömzsi alakját. - Zaba anyu, zaba apu... - zümmögte, de valahogy furcsának találta saját szavait. Vajon miért ilyen magányos e vidám sokadalomban? Miért érzi úgy, hogy idegen saját falujában...? A monoton összecsattanó fogakra, rôfnyi, villás nyelvekre meredt. A sok száz nyáladzó száj nedvesrózsaszínben csillogott a délutáni napfényben...
Ekkor mozgolódás támadt annál az asztalnál, ahol, díszvendég lévén, Fritónak is helyet kellett volna foglalnia. Dildó bácsi felkapaszkodott a padra, s csendet intett: elérkezettnek látta az idôt, hogy megtartsa beszédét.
Némi bôgés, fejelés és szitkozódás után, minden hegyesfülű, szôrös fej, minden üveges szempár a házigazda felé fordult - kezdené mondókáját.
- Herót barátaim! - szólt Zsákos. - Kákabélűek, Tökkelütöttek, Gyeplábúak, Májmételyek és Orrtűrôk! (Tán Orrtúrók! - vetette közbe ingerülten egy részeg, aki nevéhez méltón most is könyékig odabent járt.) Remélem" mindannyian annyit zabáltatok, hogy alig-alig vagytok magatoknál...
A hagyományos jókívánságot szintén hagyományos módon szellentések és böffenések valóságos össztüze követte. A vendégseregnek tetszett a tószt.
- Amint azt mindannyian tudjátok - folytatta Dild6 -, életem java rés2ét itt, Herótfalván töltöttem. Volt alkalmam küsmerni valamennyiôtöket, s most, mielôtt végleg elmegyek, szeretném a tudomásotokra hozni, mit is jelent számomra társaságotok...
A tömeg helyeslôen üvöltözött. A jelenlévôk úgy érezték, épp itt az ideje, hogy Dildó kiossza a beígért ajándékokat. Ami azonban ezután következett, még Fritót is meglepte, aki ámulva nézett nagybátyjára. Az öreg tudnüllik letolta a gatyáját.
Az ezt követô események elképzelését az olvasó fantáziájára bfzzuk - abban a reményben, hogy az kellôképp szegényesnek bizonyul. Dildó a maga részérôl megadta a jelet a tüzijáték megkezdésére, s ezzel mintegy más mederbe terelte a település herótjainak indulatát. Fülsiketítô robaj hallatszott, vakító fény villant. A bosszúra szomjazó meghivottak szűkölve kushadtak a földre, köröttük mintha a végitélet tombolt volna.
Mikor elült a mennydörgés, a lincshanngulatba lovallt csűrhe bátrabb egyedei felütötték fejüket, arra a dombocskára bámultak, melyet forró szél örvénylett körül, s ahol korábban Dildó asztala állt. Az asztalnak nyoma sem maradt. S eltűnt a Zsákos is.
- Látnotok kellett volna a képüket! -. kacagott Dildó Gründolf és Fritó mérsékelten meghitt társaságában. Most, hogy biztonságban hazajutott s elrejtôzött odújában, az öreg herót valósággal megmámorosodott a diadalérzettôl. - Ugy futottak szanaszét, mint a belôtt nyulak!
- Nyulak vagy nem nyulak, megmodtam, hogy óvatos légy! - pirított rá Gründolf. - Komolyan megsebezhettél volna közülük akárkit!
- Kizárt dolog - legyintett Dildó. - A repeszek az ellenkezô irányba repültek. Amúgy meg muszáj volt kicsesznem velük valahogy, mielôtt ithagyom ezt a koszfészket...! - Felállt, hogy újból ellenôrizze poggyászát. Elront, Hölgyzugoly - ilyen feliratú cetli ló~ott minden bôröndön. - Kezd forrósodni a talaj. Epp ideje, hogy valaki észre térítse ezeket a lapajokat.
- Kezd forrósodni a talaj? - hüledezett Fritó.
- Ja - mondta Gründolf. - Mert köztünk jár a gonosz, és...
- Ne most - szakította félbe türelmetlenüt Dildó. - Csak azt mondd el Fritónak, amit nekem kitálaltál!
- Nagybátyád a maga tuskó módján arra céloz kezdte az i fjúhoz fordulva a mágus -, hogy számos jel utal a veszedelem közeledtére. Baj lesz a Megyében, s másutt is.
- Jelek? - értetlenkedett Fritó.
- Határozottan és nagy számban - mormolta sötéten Gründolf. - Az elmúlt esztendôben sok különös és félelmes csodának voltam volt tanúja. A mezôk zsenge paszulyt és gombát teremnek, a kiskertekben kipusztul az articsóka. Decemberben volt egy igazán meleg nap, s a holdat kék fényudvar övezte. A naptárak telis-tele vannak vasárnappal, s egy kékszalagos Holstein-Fríz két eleven biztosítási ügynököt ellett. Meghasad a föld, a kecskék belére tengerészcsomókat kötnek. A nap elfedi orcáját, az egekbôl burgonyasziromesô hull...
- S vajh mit jelentenek mindezen dolgok? - Fritó levegô után kapkodott.
- Gôzöm sincs - vonta meg vállát Gründolf. - De remekül hangzott. Amde ez még nem minden! Kémeim jelentették, hogy keleten, Hordor halott földjén gyülekeznek a sötétség erôi. Egyre sokasodnak az ork- és trollhordák, s a vöröslô szemű lidércek egészen a Megye gyepűüg merészkednek. Szaruón fekete keze hamarost nagy rettenetet szabadít a világra.
- Szaruón! - kiáltott fel Fritó. - De hisz Szaruón nincs többé!
- Ezért nem kell komolyan venni minden marhaságot, amit a heraldoktól hallasz - okította komoran Dildó. - Valóban azt tanítják, hogy Szaruónt végleg elpusztították a brylopadi ütközetben, de úgy rémlik, egy kis csúsztatás történt. Az igazság az, hogy ô és kilenc Nazbulja megúszták a felaprítást, és magukat cigány néptáncegyüttesnek álcázva elmenekültek. Atkeltek a Ngaio-mocsáron, aztán bevették magukat Hordorba, ahol emiatt gutaütött sólymok módján kezdtek zuhanni az ingatlanárak. Szaruónék azóta gyűjtik erejüket. És most visszavágnak.
- Vészt Hozó Karbunkulusa jócskán megnövekedett - tódította a mágus. - Segítségével egykettôre nekiáll, hogy megrendszabályozza, a sarka alá hajtsa egész Als6-Középföldét. Ha életben akarunk maradni, ki kell csesznünk Vele, mielôtt Ö cseszne ki velünk!
- De hogyan cseszhetnénk ki Vele? - tudakolta megilletôdve Fritó.
- Meg kell gátolnunk abban, hogy hozzájusson ahhoz a valamihez, amely gyôzelmét szavatolja mondta Gründolf. - El kell rejtenünk elôle a Nagy GyC~rűt!
- És miféle Gyűrű az? - Fritó tekintete ide-oda rebbent, máris a kijáratot kereste.
- Hagyj fel a kijárat keresésével, s én megmondom néked - förmedt a mágus a beijedt herótra. Korokkal ezelôtt, mikor a herótok még mogyoróért verekedtek a mókusokkal, tvelf mesterek elkészítették a Hatalom Gyűrűit. Gyártásukhoz olyan titkos formulát használtak, melyet mainapság tán már csak a fogpaszták elôállítói ismernek... E csodás Gyűrűk varázshatalommal ruházzák fel viselôjüket. Összesen húsz készült belôlük: hat a földek urainak, öt a tenger nagyjainak, három a levegô királyainak, kettô pedig azoknak, akiknek folyton büdös a lehelletük. E Gyűrűk segítségével a letűnt korok népei, halandók és tvelfek egyaránt békében és jólétben éltek.
- De hisz ez így csak tizenhat Gyűrű... - vetette fel Fritó. - Hát a másik négy?
- Gyári hibásak voltak, sosem kerültek forgalomba - közölte Dildó. - Esôs idôben hajlamosak voltak a zárlatra, le-leégették viselôjük ujját.
- Ott van azután az Egy Gyűrű - mormolta Gründolf. - Az Egy, amely úr mind felett, ezért mindennél jobban kéne most Szaruónnak. Hatalmának igazi mértéke a legendák homályába vész, de mint mondják, igen nagy erôknek parancsol az, aki felhúzza. Képtelen küldetéseket visz sikerre, kedve szerint irányíthat bármely élôlényt, legyôzhetetlen hadseregeket gázolhat le, szólhat a halak és a madarak nyelvén, puszta kézzel hajlíthatja a vasat, helybôl átugrik minden kerftésen, barátokat szerez, ingyen parkol bárhol, és...
- Akár bálkirálynô is lehet! - bizonygatta Dildó. Akármi!
- Ezek szerü~t az Egy Gyűrű igen kívánatos mindünk számra - mondta Fritó.
- Igen ám! Csakhogy áldása átok is egyben! - hadonászott vadul Gründolf. - Mert noha hatalmat ad, idôvel, kérlelhetetlenül, ô maga lesz az úr. Viselôje lassan változik - és sosem elônyére. Bizalmatlan lesz és féltékeny, féltékeny még önnön hatalmára is, szíve keménnyé válik, mint a kô. Túlhajtja magát, elôbb-utóbb gyomorfekélyt szerez. Aztán jön a neurózis, az állandó hátfájás, a takonykór, a lúdtalp meg a farkastorok, a többirôl nem is beszélve. És egyetlen partira sem hívják meg többé.
- Rettentô kincs ez az Egy Gyűrű... - szólt halkan Fritó.
- És szörnyű terhet rak annak vállára, aki viseli mondta Gründolf. - Am sajna, egy boldogtalan baleknek ki kell ragadnia a veszedelembôl, el kell pusztítania, hogy ne lehessen Szaruóné... Valakinek el kell vinnie a Gyűrűt Hordor földjére, hogy a gonosz Szaruón orra elôtt a Végzet Hegyének izzó katlanába vesse. Ennek a valakinek ráadásul olyasvalakinek kell lennie, akibôl ki se nézni, hogy képes ilyesmire. Igy talán nem kapják el rögtün...
Fritó szívbôl együttérzett a boldogtalannal. - Tehát az illetônek holmi félkegyelműnek kell lennie... - kacarászott idegesen.
Gründolf Dildóra pillantott, aki biccentett, majd egy apró, csillogó tárgyat hajított Fritó ölébe. Egy gy,űrű volt az.
- Gratulálok - mondta szárazon unokaöccsének. Megütötted a francos fônyereményt.

MÁSODIK FEJEZET
Hármasban sem rossz - négyesben meg mindegy
- Ha a helyedben lennék - mondta Gründolf -, mihamarabb odébbállnék innét.
Fritó szórakozottan pillantott fel. Gyomorerôsítô teát kortyolgatott éppen.
- Egy garasért cserélhetünk, Gründolf - mormolta. - Nem emlékszem, hogy jelentkeztem volna erre a Gyűrűkúrára...
- Ez a pillanat nem ideális akadékoskodásra - jegyezte meg a mágus, miközben egy nyulat húzott elô megviselt kalpagjából. - Dildó napokkal ezelôtt elment. Hölgyzugolyban vár rád, ott leszek én is. Ott dönt majd Alsó-Középfölde népeinek tanácsa a Gyűrű sorsa felett.
Fritó úgy tett, mintha csak úgy teázna - az ebédlô felôl Smafu érkezett, aztán rendezkedésbe fogott: kezdte összeszedni Dildó hátrahagyott dolgait.
- Nicsak, Fritó úr... - Összevonta sűrű szemöldökét. - Összekotranám a nagybátyád cókmokját, ha már ilyen hirtelen állt odább. Fura, nem? - Látván, hogy magyarázatot így sem kaphat a történtekre, a hű szolga Dildó hálószobájában folytatta tevékenységét. Gründolf ingerülten emelte fel a nyulat - az állat figyelmének pillanatnyi lankadását kihasználva a szônyegre bogyózott -, aztán folytatta:
- Megbízható vajon ez a Smafu?
Fritó elmosolyodott. - Naná. Smafu igazi jóbarát. Már a javítóintézetben összemelegedtünk, és...
- És semmit sem sejt a Gyűrűvel kapcsolathan? - Semmit - bizonygatta Fritó. - Ez holtbiztos.
Gründolf bizalmatlanul sandított a hálószoba ajtajára. - Nálad van most is, ugye?
Fritó bólintott, s műselyem hawaü-ingének zsebébôl elôkotorta a zsírpapírba csomagolt Gyűrűt.
- Légy óvatos vele! - intette Gründolf. - Fura dolgokra képes.
- A zsebem máris belezöldült... - A fiat
l herót megilletôdve forgatta virsliujjai közt a drágaságot. Rámeredt megint, ahogyan oly sokszor tette az elmúlt napok során. A Gyűrit fénylô anyagból készült, furcsa vésetek ékítették. Belsô felületén Fritó ismeretlen nyelven irott szöveget fedezett fel.
- Nem tudom kivenni ezeket a szavakat - suttogta. - Persze hogy nem - mondta Gründolf. - Ezek tvelf rúnák, a nyelv azonban Hordor nyelve. A szöveg nyers fordításban igy hangzik:
Tvelfek verték eme Gyűrűt
Csupajószándékú örült
Ur ez minden fajzaton,
Mi kúsz és mász, lenn s a karTaton
Egy Gyűrű mind felett
Egy Gyűru kegyetlen
Elszajréztad? Nosza! Rejtsd el a hegyekben
Ha rnhelled, nem nagy kár, nem is hintűnk porhót
Küldd el Szaruónnak: fizeti a portót
- Megrázó... - Fritó sietve visszatette a Gyűrűt inge zsebébe.
- A figyelmeztetés mindazonáltal komolyan veendô - jegyezte meg Gründolf. - Szaruón szolgái máris nyakukba vették a világot, szaglásznak az Egy Gyúrű után - menned kell, mielôtt rájönnek, hol találják. Fel Hölgyzugolyba! - Az idôs mágus felállt, a hálószoba ajtajához osont, s feltépte. Smafu bukott ki odabentrôl, zsebei csak úgy dagadoztak Dildó legjobb, mithrillemezbôl sajtolt kanalaitól. - Ez itt hű társad lesz...
Smafu azzal a birkaszerű ostobasággal vigyorgott urára, amit Fritó rég megszokott s megkedvelt. Hasztalan próbálta elrejteni a zsebébôl kiálló kanalakat.
Gründolf már a hálószobában járt. Fritó aggódva szólt utána:
- De... de hát az elôkészületek! A csomagzjaim... - Ne aggódj - mondta a mágus, és két utazótáskát emelt fel. - Bátorkodtam összepakolni helyetted.
Az éjszaka tiszta volt, mint holmi tvelf látókô, csillagok pettyezték. Fritó csapata a városkán kívül, egy legelôn gyülekezett. Smafun kívül még egy testvérpár, Pepin és Trutátok ajánlkozott, hogy elkíséri. Harsányak voltak és könnyen nélkülözhetôk. Elégedetten kérôdztek, mfg Fritó rájuk nem reccsent, hogy fájront. Azon töprengett, vajon miért ezt a két idiótát adta mellé Gründolf. Herótfalva lakói még egy leégett gyufaszálat se biztak volna Pepinre és Trufiátokra.
- Gyerünk hát, gyerünk! - kiáltotta Pepin.
- Az, gyerünk! - tódította Trufó, azzal egy lépést tett elôre, és felbukott. Orra erôsen vérezni kezdett.
- Decikiii... - röhögött Pepin.
- Anyád jól van? - firtatta sötéten Trufó.
Fritó az égnek emelte tekintetét. Hosszú könyv lesz, az már biztos...
Miután sikerült megragadnia el-elkalandozó figyelmüket, Fritó megvizsgálta utitársai felszerelését. Félelmei beigazolódtak: intelmeire ügyet sem vetve mindannyian krumplisalátát csomagoltak. Mind annyian, Smafut kivéve, aki sikamlós témájú kónyvekkel és Dildó kanalaival tömte meg hátizsákját.
Végül _felkerekedtek, és Gründolf tanácsát megszívelve a Sárgatéglás Megyeközi Fôközlekedésin indultak Hölgyzugolyba vezetô útjuk elsô állomása, Zrí felé. A mágus arra intette ôket, hogy csak éjnek idején, észrevétlen, földre szorított fülekkel menjenek. Tartották magukat ehhez, noha csakhamar felfedezték, hogy szemüket nem túlságosan egyszerű feladat nyitva tartani közben.
Egy darabig némán haladtak, mindannyian gondolataikba merültek - már amennyiben a herótok képesek ilyesmire. Fritó különös aggodalommal gondolt az elôttük áll6 hosszú útra. Bár társai jókedvűen, heherészve trappoltak, s idôrôl idôre gáncsot vetettek egymásnak, az ô szíve összeszorult az aggodalomtól. Boldogabb idôkre emlékezve egy ôsi törp-indulót kezdett zümmögni - ezt még nagybátyja térdén lovagolva tanulta -, melynek szerzôje Alsó-Középfölde történetének hajnalán tevékenykedhetett. Az induló így szólt:
Hejhó, hejhó
Kemény lesz a meló
Hejhó, hejhô, hejhó, hej-hej
Hejhó, hejhó
- Ez jó! J6! - örvendezett Trufó.
- Igen! J6! Különösképp az a hejhós rész! - fuzte hozzá Pepin.
- És mi a címe? - tudakolta Smafu, aki jó pár dalt ismert.
- Legyen mondjuk Hejh6... - mormolta Fritó. Mit mondjak, nem éljenezték meg.
Hamarosan esni kezdett. Bôrig áztak mind egy szálig.
A keleti égbolt színe feketérôl gyöngyszürkére változott, mikor a négy elcsigázott herót prüszkölve megtorpant, s pihenni tért a gajdeszban, j6 pár lépésnyi távolságban a kevéssé biztonságos Fôközlekedésitôl. A kimerült utazók elnyúltak a biztonságosnak vélt cserjésben, jócskán belakmároztak a Fritó tartalékolta élelmiszerbôl, azután, tele hassal, egykettôre álomba szédültek valamennyien. Aludtak és herótálmokat láttak - majd mindannyian az épp elfogyasztott fasirtokról...
Fritó hirtelen riadt fel. Alkonyodott már, a gyomrában fészkelô rossz érzés arra késztette; hogy a levelek közt meglapulva kitekintsen az útra. A távolban kísérteties, sötét alakot pillantott meg. A jövevény megfontolt lassúsággal haladt a Fôközlekedésin. Olyan volt, mint aki holmi testes fajzaton lovagol. Fritó még a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy az alkonyi égboltra rajzolódó figura vöröslô szemei végigpásztázták a tájat... Az izzó zsarátnokok egyszer egyenest felé fordultak, de a kreatúra csak pislantott, s vizslatott tovább. Hátasa hatalmasra hízlalt, csaknem ház nagyságú disznó volt, túrókarimájával a nedves földet döflcödte, igyekezett szagot fogni... Idôközben a másik három herót is felriadt, s mozdulatlanná dermedt a rémülettôl. Ahogy lapultak és figyeltek, a gonosz vadász disznaja véknyába vágta sarkát - az hosszan, fülsértôn reccsentett -, majd továbbhaladt. Nem vette észre ôket.
A herótok mégsem szóltak mindaddig, míg el nem halt a messzeségben a röfögés visszhangja is. Fritó társaihoz fordult, bátorította ôket, hogy bújjanak elô elemózsiás zacskójukból.
- Minden rendben - suttogta. - Elment.
Smafu kétségekkel küszködve kászólódott elô. Akármi legyek, ha le nem szállt a tököm ijedtemben! - nevetgélt erôtlenül. - Rettentô volt! Félelmetes!
- Rettentô! Félelmetes! - hangzott tompán a másik két zacskóból.
- Azért az se piskóta, hogy ketten böfögik vissza, akármit mondok! - fakadt ki a Kavardi fiú, és jókorát rúgott a két okvetetlenkedôbe. A zacskók odébbgördültek, a két herót azonban csak nem bújt elô.
- Faragatlan - így az egyik.
- Faragatlan és durva - fűzte hozzá a másik.
- Vajon mi lehetett az a lény, amin lovagolt? töprengett fennhangon Fritó.
Smafu maga eIé nézett, röstelkedve dörzsölte állát. - Asszem ez is olyan barom, amire Tata szerint figyelmeztetnem kellett volna, Fritó úr... - mondta.
Fritó érdeklôdve pillantott rá.
- Nos hát... - Smafu a homlokát ráncolta, miközben bocsánatkérôen csókolgatta Fritó lábujjait. Emlékszem mán! Tata pont azelôtt kapott el, hogy nekivágtunk. El ne felejtsd - aszongya - tgyelmeztetni Fritó itrat, hogy egy veres szemű, igen büdös idegen kérdezget felôle. Idegen? - kérdem én. Egen, mondja ô. Megpróbátam én visszafogni, de esak bámút rám, s közbe járt, járt a fekete hajsza irtóztatón. Kirohant a Csóklukbul, föl a barmára, azt ereszti neki mindjárt, még kiabál is: "Nosza, Dagony!", vagy más effélét. Nagyon fura - mondom én. Remélem, azér még idôbe szólok, Fritó uram...
- Ami azt illeti - mormolta Fritó - aggódni most végképp nincs idônk. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a kérdezôsködô és a bűzlô nyomolvasó egy és ugyanaz a személy... - J61-rosszul felhúzta szemöldökét. - Akárhogyan is - mondta -; többet nem léphetünk a Zríbe vezetô útra. A rövidebb úton kell mennünk, az Evelyn-erdôn át!
- Az Evelyn-erdôn át...?! - visszhangozták a zacskók.
- De Fritó uram... - próbálkozott Smafu is. Aszongyák, arrafele... kfsértetek járnak!
- Meglehet - bólintott rá Fritó csendesen. - Ha viszont itt maradunk, egykettôre elkap az a rémség, annyi szent.
Fritó és Smasu együttes erôvel, szívhezszóló rügásokkal végül is elôcsalogatták az ikreket. Összeszedegették a korábbi étkezés utolsó morzsáit, pár ízeltlábút majszoltak hozzá. Miután ezzel is végeztek, felkerekedtek megint. Az ikrek magas hangon dunnyogtak, abban a reményben, hátha vándorló svábbogaraknak nézik ôket... Nyugatnak trappoltak, orra buktak, valahányszor alkalmuk nyílt rá; mindent elkövettek, hogy a következô hajnal már a fák közt találja ôket. Fritó úgy számolta, két nap alatt két mérföldet sikerült maguk mögött hagyniok tisztes teljesítmény négy heróttól, de kielégítônek semmiképp nem nevezhetô. Ha holnapra Zríbe akarnak érni, az erdôben jócskán ki kell lépniük...
Némán nyomultak elôre, csak Pepin szűkölt halkan, idegesítôen.
Ha újból eltanyázik - töprengett Fritó - szavamra, úgy valagba rúgom...
Mire ismét pirkadt, s a keleti horizont felderengett, a mindeddig sík vidék dombos terepnek adta át helyét. A föld maga undok lett és süppedékes, nagyjában-egészében olyan képlékeny, mint az- agy. A társaság tovább botladozott. Az aljnövényzet megritkult - hamarosan már csak hatalmas, borzadályt keltô fák vették körül ôket, ágaikat rázta-nyúzta a szél... Egy idô után már a hajnali fény sem lelt utat hozzájuk: ismét éjszaka borult az utazókra, nyirkos és dögletes bűzű, akár a hetekre strandtáskában felejtett, penészes úszónadrág.
Sok-sok évvel korábban ehelyütt boldog növények, boldog állatok benépesítette erdôség zöldellt:
pompázatos csencsellôk kergetôdztek játszi vakondokkal és mókusokkal a gyantaillatú rengetegben... Am a fák mostanra megvénültek, hütykös törzsüket takony és pipamocsok szennyezte: gonosz rengeteg volt ez.
- Reggelre Zríhe érünk - mondta Fritó, mikor megpihentek, hogy elfogyasszák krumplisalátából álló egyszerű estebédjüket. A fejük feletti baljós surrogás arra késztette ôket, ne sokat idôzzenek. Sebesen továbbindultak, óvatosan kitértek mindazon lehull6 micsodák elôl, melyekkel a fent megbúvó láthatatlan, ám minden kétséget kizáróan acsargó lények igyekeztek szerencséltetni ôket.
Pár órai bolyongás után kimerülten roskadtak a földre. A környék ismeretlennek rémlett - igaz, Fritó már jóval korábban elvesztette tájékozódóképességét. - Már rég ki kellett volna jutnunk innét - aggodalmaskodott. - Ugy fest, eltévedtünk.
Smafu pengeéles lábkörmeire sandított, aztán egyszerre felvidult. - Az meglehet, Fitó úr - mondta -, de aggodalomra semmi ok! Mások is jártak erre alig pár órája, ahogy elnézem. Ráadásul krumplisalátát faltak ôk is, akárcsak mink!
Fritó óvatosan szemügyre vette az árulkodó nyomokat. Szentigaz, valakik alig pár órája tábort vertek itt, és herót-koszton osztozkodtak... - Az ô nyomaikat követve talán meglelhetjük a kivezetô utat! suttogta reménykedve, s a társaság, noha tagjaira ugyancsak ráfért volna a pihenés, ismét felkerekedett.
Szakadatlanul botladoztak elôre: szólongatták is amazokat a herótokat, akik számtalan apró nyomot hagytak maguk után - fasírtmorzsákat, disznó könyveket, egy Dildó-féle kanalat (Micsoda véletlen, tűnôdött Fritó), fel mégse bukkantak a közelben. Más lényekkel persze sikerült összefutniok. Láttak egy
jókora, ócska zsebórás nyulat, akit valami bolond lány hajszolt; egy kölyköt három nekivadult grizzlymedve fosztott ki kíméletlenül (Jobb lesz ebbôl a balhéból kimaradni... - adta ki az ukázt Fritó bölcsen), akadt ott egy elhagyatott, legyektô1 beköpött mézeskalács házikó is, marcipánajtaján KIADO felirattal - kiút azonban sehol.
A végén már botladoztak a fáradfságtól mind a négyen, sôt, rendre le is roskadtak a földre. Késô délután volt már, s. a herótok érezték, ha most nem pihennek, sosem jutnak tovább. S a szôrös kis bestiák, akárha parancsra tették volna, egyszerre összegömbölyödtek, s elszenderedtek egy vonagló indázatú, hatalmas fa oltalmában...
Smafu nem jött rá rögtön, hogy ébren van már. Érezte ugyan, hogy valami puha, valami gumiszerű babrál a ruháival, de úgy vélte, ez is csak afféle álombeli kéjutazás, melyekhez hasonlóban odahaza gyakorta volt része. Am egyszerre megbizonyosodott arról, hogy halk cuppogást hall, s hogy valahol kelme hasad. Szemei tágra nyMtak. Azon kapta magát, hogy meztelenül hever a fa tövében, s hogy végtagjait húsos nyülványok szegezik a földhöz. Ide-oda rángatta hülye fejét, ördítozásával felverte a többieket is, akikkel a növény hasonlóképp bánt. Most pedig - láss csodát - sóvárgó ümmögést hallatott, s egyre fokozta a szorítást. A herótok undorral vegyes rémülettel figyelték az aláereszkedô kacsokat, melyek végein narancsszínű, ajakforma virágok nyáladztak. Hányingert keltô cuppogással, nyeldekléssel igyekeztek megtapadni az utazók tehetetlen testén. A herótok tudták, hogy ebben a szentségtelen ölelésben nem maradhatnak sokáig életben. Utolsó morzsányi erejük megfeszítésével segítségért üvöltöttek.
- Segítség! Segítség! - üvöltötték.
De nem felelt senki. A testes, narancsszín virágok ott lebegtek felettük, vonaglottak és nyögtek a vágytól. Az egyik legteltebb "ajak" megtapadt Smafu hasán, és könyörtelenül szívni kezdte: a herót érezte, hogyan húzódik bôre a kehely középpontja flé. Azután, rémülettôl elkerekedett szeme láttárä, a szirmok visszhangos pukkanással szétváltak, látni engedték a mindeddig rejtôzô sötét, merev fulánkot... Smafu, aki tudta, nem menekülhet, s társain sincs módja segíteni, irtózva figyelte a rángatódzó kelyhet: a növény felkészült a végsô, a halálos lélekcsókra...
Am még mielôtt a szörnyű kéjszerv végrehajtotta volna kimondhatatlan feladatát, Smafu felfigyelt: mintha egy dal foszlátiyai jutottak volna füléig a messzeségbôl. S a dal mind közelebbrôl hallatszott! Tompa, el-elfúló hang dalolt, a szavakat Smafu aligalig értette:
Vedd eztet! Elcseszted! Le a meszkalint!
Pfúj; ez hasis? Csarabab is? Meglásd, tönkrevág!
Jôjj le hát, árkon át, bokron át
Rakj félre pár pirulát
Itt a Vén Tim Benzedrínó!
Bár csaknem beleôrültek már a félelembe; a herótok minden idegszálukkal a dalra koncentráltak, melyet mintha egy mumpszban szenvedô egyén kántált volna, ilyenformán:
Rajta, rajta, gyôzhetetlen fajta
Nem nyugszom, de lelkem rajta!
Belôvôk és kijövök, szemem forog, röhögök
Irula
Pirula Jaj de fura figura!
Tedd ide, tedd oda
A narkó lesz az oka!
Házam kôrül zöld a fű - mák ha érik, gyönyörű
Hasis lesz, dejobbat mondok:
Eztet nyeld be, nincs több gondod
Tuti hogy hat, baró bomba
Hnlye leszel, mint a gomba
Huss!
Egyszerre egy rikító színeket viselô figura bukkant fel; hosszú haja, melynek állaga a hosszasan esócsált vattacukorra emlékeztette a szemlélôdôt, vadul lobogott. Emberre emlékeztetett, de nem lehetett az, mert noha jó száznyolcvan magas volt, vaságyastul, koszostul sem nyomhatott többet ötvennél. Ahogy állt ott, karjai kis hfján a földig értek. Öltözékének színei közt
tudathasadásos vörös éppúgy szerepelt, mint a pszichopatikus azúr. Pipaszárvékony nyakában tucatnyi kabala, középütt egy amulett, rajta egy tvelf rúna, a Kelvinátor... Az énekes szemei kigúvadtak, s oly véresek voltak, hogy kocsányon lógó, szalonnával borított squash-labdákra emlékeztettek leginkább.
- Asssssszta leborult...! - trillázta a teremtmény, amint átlátta a helyzetet. Félig szökdécselve, félig bukfencezve máris a gyilkos szándékú fa alatt termett, lekuporodott, s csészealjaformájúra tágult íriszekkel sandftott a növényre. Kisvártatva megint kántálni kezdett; Fritónak úgy rémlett, valójában köhögôroham kapta el:
A mocsok fa most legott
Engedi, mit megfogott
Mert bár kicsit kivagyok
Totál hülye nem vagyok!
Nem lesz ma itt csonttörés
Velôszívás, szörcsögés
Kiesi nép ha erre téved
Fékezd magad, arra kérlek
S ha kedvesek a nedveid
Békét nyomban hagyj nekik!
Eképp szólván, a ráncos jelenés felemelte póklábforma kezét, a gyôzelem V jét mutatta, s elkárált egy újabb varázsigét:
Tim, Tim, Benzedrinó!
Huss és kuss! Valvolínó!
Tiszta! Tiszta! Tiszta mind!
Minden bentnél jobb a kint
Majd elmértem már megint!
Timet hívd csak: rádkacsint
Ha haver vagy, visszaint!
A hatalmas növény megrázkódott. Hajtásai úgy hulltak le az áldozatokról, mint a kocsonyásra ázott tegnapelôtti makaróni - a herótok elragadtatott szűköléssel máris talpra szökkentek. Bámuló szemük láttára a zöld szörnyeteg úgy nyöszörgött, akár egy csecsszopó: zavarodottan rágódott saját indáin. A herótok összeszedték holmijukat - Fritó megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a Gyűrű még mindig inge zsebében lapul.
- Köszönjük! O, köszönjük! - hálálkodtak a herótok, csökevényes farkukat csóválva. Megmentôjük azonban egyetlen szót sem szólt. Ottlétükrôl tudomást sem véve, megfeszült testtel állt (halványan emlékezetett most a kangörcsbe merevedett fára), szaggatottan lélegzett, pupillái ideges emberek esernyôjének módján nyíltak zárultak. Térde megroggyant, aztán kiegyenesedett, aztán megroggyant megint; a fickó egyetlen titáni hajcsomóként vonaglott a nedves fóldön. Habzó szájjal rikoltozta:
- Az isten szerelmére, vakarjátok le rólam ôket! Itt vannak mindenütt, és - jajistenem! - zöldek! Arg! Org! Jajédesistenemhogymérnembírnaknyugtonhagyni! - Haját tépte, dobálta magát.
Fritó ámulva nézte. Megragadta a Gyűrűt, de nem húzta fel. Smafu odalépett a rángatódzó idegenhez, rámosolygott, s a kezét nyújtotta neki. .
- Már megbocsásson - kezdte -, de talán elárulhatná...
- Jaj, nenenenene! Nézzétek, mennyien vannak! Itt, ott, mindenütt! Tartsátok ôket távol tôlem!!
- Már hogy micssodákat? - érdeklôdött Pepin udvariasan.
- Hát ezeket ni! - bôgte a fura idegen saját fejére mutatva. hirtelen talpraszökkent, nagy patacsattogás közepette vágtában indult a fa felé, fejét leszegve nekirohant, majd a herótok megilletôdött pillantásainak kereszttüzében eszméletlenül hanyatlott a fóldre. Fritó a közeli pataknál vizet mert műbôr tiroli kalapjába, s nekikészült, hogy fellocsolja, ám a kábult alak idejekorán kinyitotta véreres szemét, s felsikoltott megint:
- Ne! Csak vizet ne!
Fritó ijedtében hátraugrott. A jövevény feltérdelt. - Azér köszönöm - mondta egészen más hangon. - Mikó sietek, mindég ez van: - Koszos kezét nyújtotta, kivillantotta fogatlan ínyét. - Benzedrin Toma, szolgálatotokra.
Fritó és társai nagy komolyan bemutatkoztak. Idôrôl idôre aggodalmas pillantásokat vetettek a csóközönnel fenyegetô fára, mely ágait rázva ocsmányságokat mutogatott nekik.
- Ugyan má, rá se rántsatok! - legyintett Toma. Tahó a. Ti meg messzirô gyüttök, he?
Fritó óvatosságból csak annyit árult el, hogy társaival együtt Zríhe tart, s hogy eltévedtek útközben. - Megmondaná, hogy jutunk ki innét?
- Ohohó, naná, maj nem! - kacagott Toma. Könnyű az. De ugorgyunk be elébb énhozzám! Ismerkedjetek meg a csajommal is. A neve Toprongymag.
A herótok, mivel krumplisalátájuk amúgy is fogytán volt már, belementek a dologba. Összeszedték cókmókjukat, s az ide-oda csalinkázó Benzedrin nyomába eredtek. Toma gyakorta megtorpant, elrappelt egy-egy szikla vagy fa tövében - idôt adva új ismerôseinek arra, hogy beérjék. A fenyegetôen ágáló fákat kerülgetve az ôrült megköszörülte torkát, s nagy vidáman megint dalra fakadt:
Gyors légy mint a fórgeteg
Lábad legyen rengeteg
Agyad bogyó, szived nagy
Az se baj, ha randa vagy
Megborul menten ki látja:
Im a pondrók hű barátja
Meg a fáé, meg madáré
Legföképp mégis a máké
Párom is van, hozzám méltó
Hasztalan ellene a vétó
Virággyermek, tesze-tosza
Nem zavarja kéróm kosza
Együtt vagyunkjóba-rosszba
Buckamanó! I.e vagy ......va!
Megyünk, merre Hold vezet
Most mit mondjak? Élvezet...
Pár perccel késôbb egy kis domb aljába, egy tisztásra értek. Düledezô, gumicsizmaforma hajlék lapult ott, kéményébôl zöldes füst szállt az égre.
- Aha! - kurjantott Toma. - Idehaza van! - Vezetésével a társaság mégközelítette az undok kis fészket. Egyetlen, tetôközeli ablakában bántó fehér fény hunyorgott. Ahogy a látogatók átlépték a köszöböt, s átgázoltak a csikkek, törött pipák, üres ampullák halmán, Toma így kiáltott:
Négyet hoztam, picikéket
Egy kis narkót, szépen kérlek!
A párás homályból tüstént válasz érkezett:
Lesz itt más is, nem csak kokó
Enni, inni, hánynivaló!
Fritó eleinte csak egy nagy halom koszos rongyot látott a pecsétes tapétájú helyiség kisded gyertyafényében. Am a rongyhalom csakhamar ismét megszólalt:
Gyújtsatok tik is pipára Szervezettek kárát látja!
A herótok égô szemüket dörzsölgették. A rongyhalom felegyenesedett - üres tekintetú asszonyság alakja bontakozott ki a füstbôl. Egy p~ercig némán bámult rájuk, azután egy halk "Ejnye" kíséretében elôrebukott, s ismét önkivületi állapotba került.
- Rá se bagózzatok - legyintett Toma. - Ez az ô napja, hát beténtázott.
A herótok zavartan kuporodtak le a mocskos matracokra. Zavarta ôket az átható bűz meg a gyertyafény, udvariasan mégis enni kértek, hisz hosszú utat tettek meg, korgott a gyomruk, s kfnjukban már-már cipôfuzôjüket rágták.
- Enni? - visszhangozta Toma, s viharvert népművészeti tarsolyába kotort. - Mingyá kerítek én nektek valamit. Na, lássuk, lássuk csak... Nemtom, maradt-e valami... - A tarsoly tartalmát maga elé borítva kotorászott. Néhány gomba került elô. A leggyanús~b külsejű gombák voltak, amelyeket Smafu valäha látott. S volt olyan óvatlan, hogy ezt ki is mondja.
- Ezek a leggyanúsabb gombák, amiket életembe láttam - közölte.
Mindazonáltal igen kevés olyan dolog akadt AlsóKözépföldén, amit Smafu nem zabált volna fel rögtön - s a gombák nem tartoztak eme dolgok közé. Rájuk vetette magát, és zajosan falni kezdett. A gombák színe s zamata egyaránt különös volt, ízük azonban megfelelônek bizonyult. A következô fogás apró, színes drazsékból állt. A herótok betűket figyeltek meg mindegyiken. - Csak a pofátokban olvad, nem a kezetekben... - vihogott Toma.
A pukkadásig bezabált herótok egyket'tôre elhevertek, Toprongymag pedig fura kis dallamot csalt elô terhes kecskebékára emlékeztetô hangszerébôl. A jóltartástól kába Smafu megtiszteltetésnek tekintette, hogy Toma saját spéci pipafű-keverékét is megosztja vele. Furcsa aroma, gondolta, de azért megteszi.
- Maradt vagy fél órád - mondta Toma. - Jöhet a rap?
- A micsoda? - értetlenkedett Smafu.
- Ej, hát az a... - A házigazda legyintett, aztán állított valamit tejpasztôrözô gépbôl kialakított vízipipáján. - Amúgy mifenét kerestek tik itt'?
- Hát, ha már felvetôdött... - kezdte megfontoltan
Fritó - ... van ez a Hatalom-Gyűrűnk, és... hoppá! Észbekapott, de már nem szívhatta vissza.
- Tök j6 - mormolta Toma. - Hanném! Fritó kedvetlenül nyújtotta oda a drágaságot.
- Filléres kacat - közölte Toma, és visszaadta. A hetivásáron különbeket lôttem legénykoromban... - Értesz a gyűrűkhöz is? - ámuldozott Trufó.
- Naná! - bólintott Toma. - Még árulok is párat. Van egy baró szandál- és talizmánbutikom, de csak a fôszezonba nyitok ki. Amit hoz, elég a téli hónapokra, stimmt?
- Gondolom, alig páran merészkednek majd errefelé, ha Szaruón számítása beválik - szólt Fritó csendesen. - Nem tartanál velünk?
Toma a haját rázta. - Na ne mán, ember...! Én csak szemlélôdök, nekem több háború nem köll. Direkt azért jöttem ide, mer nem, vili? Ha valakik azér jönnek, hogy széjjelrúgják a seggemet, virággal fogadom ôket. "Na csakhogy!" - mondom. "Soha többé háborút!" Na, egészségtekre! .
- Nincs má benne szufla... - súgta Smafu Pepinnek. - Szuflám még csak vóna:.. - morfondírozott Toma. - Eszem nincsen!
Fritó diplomatikusan elmosolyodott, ám egyszerre éles fájdalom hasított a gyomrába. Szemei fennakadtak, tagjait hihetetlenül könnyűnek érezte. áizonyára boszorkakoktél - gondolta. Csengett a füle, akár egy törp pénztárgép. Nyelve mintha megduzzadt volna, farka vibrált. Smafuhoz fordult, hogy megtudakolja, vajon ô is hasonlóképp érez-e.
- Arglebargle morble vhhussh? - kérdezte.
Nem mintha számított volna: Smafu valami okbó1 úgy határozott, hogy háromrészes fürdôruhát és szalmakalapot viselô, rózsaszín strandsárkánnyá változik.
- Sz6ltál, Fritó uram? - kérdezte Smafu hangján a gyíkfajzat.
- Ffluger fribble goloor frobble... - mormolta Fritó álmatagon. Furcsállotta azt ä szalmakalapot. Elvégre ôsz van, vagy mi a szösz... Az ikrekre tekintett: ôk tigriscsíkos, vadul pöfékelô kávéfôzôkké változtak.
- Nem érzem túl j61 magam - mondta egyikük.
- Én kifejezetten ramatyul vagyok - tódította a másik.
Toma - megnyerô külsejű, száznyolcvan magas takarmányrépa - harsány hahotába kezdett, azután parkolóórává változott. Fritó agyában forró örvénylés kezdôdött, nyála tócsába gyűlt. Fülei között hangtalan robbanás történt, a szoba körvonalai legnagyobb rémületére elmosódtak. A herót ' fülei nôni kezdtek, karjai krikettütôkké alakultak: A padlón támadt lyukakból mogyoróvaj szivárgott. Fritó hasán hétpettyes svábbogarak lambadáztak: Egy nagy Camambert érkezett, s kétszer körbetáncolt vele. Leesett az orra. Szóra nyitotta száját, melybôl szavak helyett földigiliszták tömegei buktak ki. Féregnyúlványa áriába kezdett, veséje készséggel tercelt hozzá. Kezdte elveszíteni az öntudatát, de még hallotta Toma - egy száznyolevan magas T-vas - kuncogását: - No, pedzitek mán? Csak várjatok, lesz ez még jobh is!

HARMADIK FEJEZET
Ejtôzés Zríben
A reggeli nap aranyló sugarai jó ideje melengették már a gyepet, mire Fritó végre magához tért. Feje zúgott, lehellete bűzlött, akár egy rég kiganézott istáll6. Körülnézett - minden izma belesajdult -, s azt tapasztalta, hogy három szendergô utitársával együtt az erdôszélen hever, alig pár lépésnyire a nyffegyenesen Zríbe vezetô, négysávos kocsiúttól. Benzedrin Tomának nyoma sem látszott. Fritó önkéntelenül eltöprengett, vajh nem a romlott krumplisaláta felelôse elôzô esti hagymázas álmaiért. Vérbeborult tekintete ekkor hullt a hátizsákja mellé helyezett kis papfrzacskóra. Egy cetli volt rátűzve! Kíváncsian vette szemügyre.
Kedves Fridó!
Jól ktfeküttetek az éjjel. Ézs mijen hamar! A java még hktravólt. Remélem megéri a felhajtást az a Gyürü...
Béke belétek
Toma
P.S. Pakoltam nektek egy kis fiűt, fijjug! Tán eccer jóljön még jajnekemkezdôdik megintgraaachmrgh!!!:::;; ^&^&!^.
Fritó belenézett a koszos papírzacskóba. Néhány színes nyalókát talált. Igencsak emlékeztettek azokra az édességekre, amelyeket elôzô este elmajszoltak. Különös, gondolta. Persze, jól jöhetnek még. Ki tudja...?
Egy órába telt, mire lelket vert utitársaiba. Mihelyt felszedel8dzködtek, továbbindultak Zrí felé - a szó természetesen az éjszaka történtek körül forgott.
Zrí Zrífölde legnagyobb települése. A mocsaras kis régiót idôtlen idôk óta tülökorrú vakondok hordái lakták, s persze régtôl fogva éltek itt más népek is közös jellemzôjűk, hogy mindig szerettek volna valahol másutt lenni. Zrí akkor tett szert némi - kétes - népszervségre, mikor valami félreértés folytán idáig ért a megyeközi fôközlekedési út. A lakosság hála a közlekedési birságokból befolyt, tilosban parkol6kt61 beszedett, lecsapott átutazóktól elszedett összegeknek - egy ideig nagy lábon élt. A Megyébôl nagyritkán átránduló túristák igényeinek kielégítésére olesó falatozók, törékeny szuvenírstandok, és áltörténelmi emlékhelyek épültek. Am a keleten készülôdô Vész csakhamar véget vetett e kisszerű virágzásnak. Kelet felôl mind nagyobb számban érkeztek a nincstelen, eltompult agyú menekültek. A zríbeli emberek és herótok ettôl fogva vállt vállnak vetve munkálkodtak e szerencsétlenek megkopasztásán: kurtább, jobb csengésű neveket, bolhaport, örökmozgót, s egyéb haszontalanságokat kínáltak nekik. A legostobábbakat a Megyére érvnyes (feketén szerzett) vízummal is ellátták - természetesem igen borsos áron.
Zrí emberei köpcösek, hajlott hátúak, szétálló ujjúak, s némiképp korlátoltak voltak. Csontos szemöldökívük és testtartásuk miatt sokan neandervölgyieknek vélték ôket - gyakorta sértôdtek vérig emiatt. Bármi más módon nehéz, csaknem lehetetlen volt ôket felbosszantani. Békében éltek herót szomszédaikkal, akiket valósággal lenyűgözött a bizonyosság: a Zrí-beliek még náluknál is primitívebb lények. A két nép történetünk idején a zöldfülű idegenektôl szerzett jövedelmet azzal egészitette ki, hogy dólt termelt - e meglehetôsen közönséges gyümölcs alakját és ízét tekintve egyaránt a hasnyálmirigyre emlékeztetett, s nem is volt étvágygerjesztôbb annál.
Maga Zrí vagy nyolcvan aprócska házból állt, a legtöbbet kátránypapírból, selejtes parafadugókból rótták volt össze. Védelmet nyújtó kört alkottak egy posvány közepén, melynek bűze száz lépésrôl is leterítette volna a legelszántabb környékbeli sárkányt.
A herót utazók orrukat befogva botorkáltak a pallókon, egészen a kapu elôtt elhelyezett tábláig:
HOZTA A ROSSEB
A CSENDES, TÖRTÉNELMI LEVEGÔJŰ ZRÍBEN!
lélekszám 1001 328 96 de majd még nôni fog!
Két álmos ôr épp csak annyi idôre bújt elô kalyibájából, hogy megszabadítsa a tiItakozó Smafut maradék kanalaitól. Fritótól a Toma-féle varázspasztillák felét szedték el - felhôs tekintettel rágódtak rajtuk. A herótok nem várták meg, míg a csemege hatni kezd: sietve beljebb kerültek. Gründolf tanácsát követve egyenest á település közepén gubbasztó, zöld-narancs neoncégérű fogadó felé irányították lépteiket. Csupa plexi, esupa króm hajlékot ieltek. A zárlatosan hunyorgó cégér egy vaddisznófasirton rágódó, nyáladzó szájat ábrázolt. Alatta ott. díszlett az intézmény neve: ESZEMISZOM/ALSZOK
A forgóajtón áthaladva az utazók magukhoz intették az ügyeletest, akinek szive felett, kicsiny táblán a Wasserman Bobó név ékeskedett. A személyzet többi tagjához hasonlóan ô is szopósmalacnak volt öltözve: kajla füle, farka, orra rózsaszín papírmasé.
- Hogy ityeg? - érdeklôdött a dagadt herót. Szoba gône?
- Az - hagyta rá Fritó, lapos pillantást vetve útitársaira. - Mert tudja, vakációzni jöttünk: Igaz-e, fiúk?
- Vakációzni! - mondta Trufó, s barátjára kacsintott.
- Vakációzni bizony! - erôsítgette Pepin is, s közben bólogatott, mint egy idíóta.
- Itt írjág alá, legyeneg sziveseg - szűrte a szót műorrán át az ügyeletes. Fritó kézbe vette a pulthoz erôsített lúdtollat, s rendre beírta:
Alia S. Tamás
Titkosh Iván
Nemmondommeg Jocó
Alné Vendel
- Táskák, hm... Alias úr?
- A szemem alatt - mormolta Fritó, és az érkezde felé indult.
- Nyjó - kuncogott az ügyeletes. - Azsákokad nyugodtan hagyjág itt. Majd a londíner felviszi. Ö aztán jól bírja a gyűrôdést...
- Remek - vetette oda Fritó sietve.
- Érezzég jól magugad - szólt utánuk az ügyeletes. - Ha gérneg valamid, a gyűrűsujjuggal csöngesseneg!
Mihelyt hallótávolságon kívülre értek, Fritó aggódva fordult Smafuhoz: - Kizárt, hogy tud valamit, ugye?
- Hát persze, Fritó úr! - jelentette ki Smafu a hasát simogatva. - S most faljunk valamit, rendben?
A négyes becsôdült az~ étkezdébe, s helyet foglalt egy bokszban, az örökégô műtűz mellett, melyen egy motoros nyársra húzva forgó cementmalac "pirult". Egy wurlitzer Muzakot játszott lágyan, hamisa~, a hangok betöltötték a zsúfolt helyiséget. Az étlap, melyet a kiéheztt herótok végre kezükbe kaparinthattak, ellg kocát formázott. Miközben Fritó azt fontolgatta, egy vagy két, netán három Piggy bácsiféle, legfinomabb lámpaolajban kisütött kanburgert rendeljen-e, Smafu a disznódresszt viselô pincérnôket stírölte nyáladzva. Volt nekik műorruk, műfülük, s - mint neki - kunkori farkuk is...
Egyikük odajött most, hogy felvegye a rendelést. Smafu mohón bámult vörös szemébe, tekintetével szinte felfalta félrecsúszott szôke parókáját, szôrös lábait.
- Döntöttek mán? - érdeklôdött a "malac", s bizonytalanul imbolygott tűsarkain.
- Négy kanburgert és két dagonyakotlettet legyen szíves - mondta tiszteletteljesen Fritó.
- Valami gyűr... szóval italt, uram? - Négy Orka-Kólát. Köszönjük.
- Megvan...
A pincérnô - a ruhája al61 kilógó fekete taglóban botladozva - odébbállt. Fritó végignézett a jelenlévôkön, gyanúsakat keresett köztük, de csak pár herótot, pár mosdatlan embert látott, meg egy részeg trollt, aki a pultra borulva húzta a lóbôrt. A szokásos társaság...
Fritó megkönnyebbülten adott engedélyt társainak az elvegyülésre, csak azt kötötte a lelkükre, hogy arról hallgassanak. A pincérnô meghozta a kanburgereket. Smafu a sarokban anekdotázott két kóbor leprással, az ikrek elázott gremlineket szórakoztattak az "Öreg Kripli meg a lányai" című pantomim-produkcióval, mely szerte a Megyében számtalanszor zajos sikert aratott már. Egyre töbhen kapcsolódtak be az alpári röhögésbe. Fritó töprengve rágta ízetlen kanburgerét. Vajon mi lesz a Nagy Gyűrű sorsa, miután Hölgyzugolyba, Gründolthoz érnek...?
Egyszerre csak ráharapott valami keményre. Némán átkozódva a szájába kotort, eláhúzott onnét egy apró fémhengert. Lecsavarta a tetejét, hártyavékony hártyát rázott ki belôle, melyen a következôket olvasta: Hallga! Nagy veszély leskel rátok. Hosszú út áll még elôttetek. Hamarosan megismerkedtek egy magas, sötéthajú Kószával. A súlyod épp ötvenegy kiló.
Fritónak még a lélegzete is elakadt ijedtében. Körülnézett, igyekezett rálelni az ismeretlenre, aki az üzenetet küldte. Tekintete végül azon a magas, sötéthajú Kószán állapodott meg, aki a pultná1 üldögélt, és érintetlen serébe bámult. Szürke ruhát viselt, arcát fekete maszk födte. Mellén keresztben kettôs heveder, benne ezüstgolyók. Keskeny csípôjén gyöngyházmarkolatú pallos függött. Ahogy megérezte magán a herót tekintetét, felpillantott szemük találkozott. Az idegen ajkához emelte egyik ujját, úgy parancsolt csendet. Utóbb a férfivécére mutatott, majd feltartotta öt ujját. ÖT PERC. Fritóra bökött, azután saját magára. Ekkorra a jelenlévôk jó kétharmada ôket figyelte már. Azt hitték, valaini kvízjáték tanúi, ezért fennhangon segíteni próbáltak: - Közmondás? Tutkó!
A fiatal herót ügyet sem vetett rájuk, s ismét átfutotta az üzenetet. Veszély, ez állt benne. Fritó elgondolkodva nézte az Orka-Kólájában úszó horgokat, a pohár alján halmozódó üvegcserepeket. Meggyôzôdött r6la, hogy nem figyel senki, azután egy közelben kókadozó pettyespálmának nyújtotta az italt. Az átvette ugyan, de tüstént letette.
Fritó most már rosszat sejtett. Lassan kikászálódott a bokszból - igyekezett tudomást sem venni arról a hallgatózócsôrôl, mely az asztalra helyezett mdvirágcsokor közepébôl kandikált elô. Mindenki számára észrevétlen a vécébe húzódott vissza, hogy ott várja be a sötéthajú idegent.
Pár perc várakozás után a klozethasználók többsége gyanakodva méregette már a falat támasztó, zsebredugott kézzel fütyürészô herótot. Hogy a kérdezôsködésnek elejét vegye, Fritó a falra erôsített automata felé fordult. - Ujjé, pont ez kell nekünk... suttogta színpadiasan, s pénzdarabok után kotorászott erszényében.
Tizenöt síppal, nyolc iránytűvel, hat kis öngyújtóval, négy csomag színezett kotonnal késôbb titokzatos kopogtatás hallatszott az ajtó felôl. Az egyik fülkében felkiáltott valaki: - Engeggyétek mán be, ha olyan nagyon kéreckedik!
Feltárult az ajtó, megjelent az álarcos idegen, és egy sarokba húzta Fritót.
- Üzenetem van számodra, Zsákos úr - mondotta. Fritó megrándult igazi neve hallatán.
- De... Szbval én asszem téved, senor - kezdte határozatlanul. - Nagyon sajnálom, de becsületes nevem nem...
- Gründolf, a mágus üzent - folytatta az idegen. At is adom, amennyiben te vagy Fritó, a Zsákos~
- Én vagyok... - vágta rá ijedten és zavartan a herót.
- S nálad a Gyűrű?
- Talán igen, talán nem - replikázott Fritó, igyekezvén idôt nyerni. Az idegen csapott vállán ragadta meg, s a magasba emelte.
- Nálad-é a Gyűrű?!?
- Na jó, most már nálam van - szűkölte Fritó. Nálam, igenis! Most akkor pereljen he~..!
- Figyelmezz rám, s ne félj, fogd vissza (ovaid! kacagott a férfi. - Barátod vagyok.
- És üzenetet hoztál nekem Gründolftól? - kapkodott levegô után Fritó. Az imént elfogyasztott kanburger úgy döntött, egyelôre odalent marad. A magas idegen kizippzározta nyeregtáskáját, s egy cetlit nyújtott át a herótnak. Ez állt rajta:
Három alsógatya, négy pár kapca, két ing, láncruha, békauszony
. A jövevény idegesen kapta ki Fritó kezébôl az ôsrégi számlát, s egy összecsavart pergament nyújtott át helyette. A herót a pecsétekre pillantott, s némiképp megnyugodott. Középütt Gründolf X-rúnája díszlett a megkeményedett rágógumiban.
Sietve törte fel a pecséteket, a rágót elrakta Smafunak. Nem kis nehézségek árán sikerült kihüvelyeznie az ákombákom betűket. Az üzénet így szólt:
Fritó gyerek,
a játszadozásnak vége! Kiborult a bili! Szaruón Nazbulfai szagot fogtak, felforgatnak mindent, hogy megleljenek "négy herótot, akik kt~zül egynek rózsaszfn a farka ". Nem kell sok ész, hogy rájt~jjünk: valaki köpött. Tünj el onnét, ahol épp vagy, amilyen hamar csak lehet, és el ne veszítsd, amire gondolok! Igyekszem csatlakozni hozzátok a Széltetün - ha nem sikerül, majd Hölgyzugolyban látjuk egymást. Bármi tt~rténjék is, dagonyakotlettet ne rendelj! És haverkodj össze a Kószával - jó fazon az, csak egy kicsit olyan... jajszóvaltudodugye.. . ?
Zárom soraimat - van dolgom épp elég
Gründolf
P.S. Mit szólsz az újfajta nyelvezethez? Ide a rozsdás bükôt, h.ogy nem érti senki, tán még te se... G.
Fritó kanburgere megint felfelé araszolt. Hogy valamiképp úrrá legyen a~elyzeten, a fiatal herót nyelt egyet. - Eszerint nem lehetünk biztonságban idebent!
- Egyet se félj, kis hérót! - nyugtatgatta a Kósza. - Én, Aratond fia Aragond, melletted állok. Gründolf bizonnyal említést tett rólam levelében. Sokféle néven ismernek...
- Ebben egy percig sem kételkedem, Aragond úr - szólt közbe rettegve Fritó -, de tartok tôle, hogy ez se segít sokat, ha el nem tűnünk innét nyomban! Az az érzésem, valaki a skalpomra utazik itt, és ez az érzés nem kifejezett kéjhömpöly, elhiheted!
A bokszba visszatérve Fritó megütkázve tapasztalta, hogy társai mindegyre zabálnak. Smafu a maszkos idegenre ügyet sem vetve, teli szájjal üdvözölte urát:
- Épp azt latolgattuk, hova a nyavalyába tűntél, Fritó uram! Kérsz egy harit a kanburgerembôl? Fritó saját kanburgere az egyesülés pártján állt,
ám az i fjú herót egyhamar úrrá lett éhségén. Helyet csinált Aragondnak az asztalnál. Társai szelíd érdektelenséggel szemlélték a Kószát.
- Máris markecolunk? - ámélkodott Smafu.
Fritó lefogta Aragond jobbját. - Hallga! - mondta gyorsan. - Ö Kósza, Gründolf barátja, s ekként a miénk is.
- Sokféle néven ismernek... - kezdte Aragond.
- És sokféle néven ismerik, de most nem ez a lényeg. Most...
Fritó érezte, hogy hátulról fölé tornyosul valaki.
- Fizettek mán? - hallatszott egy paptrmasé túró61
karima és elôrecsúszott szôke paróka tompította durva hang.
- Mindjárt - mormolta a herót. - Lássuk csak! A borravalóval együtt az annyi, mint...
Egyszerre egy erôs, karmos mancsot érzett a zsebében.
- Ne fáraszd magad, vakarcs - reccsent rá az ismeretlen. - Majd én rövidre zárom ezt a dolgot... Hahahaha!
Fritó oldalra pillantott, s magas, beszart gyomorhangon sikoltott fel. Az álpincérnô fejérôl lecsúszott a szôke paróka, a maszk alól egy N~zzbul vörösen izzó szeme, gonoszul vigyorgó képe tűnt elô. Fritó mintegy megbabonázva meredt a szörnyeteg szájára - figyelmét nem kerülte el, hogy a fenevad minden fogát tűhegyesre köszörülték. Nem szeretném fizetni a fogorvosát, gondolta. Segélykérôn tekintett körül. Az óriás lidérc felemelte, kiforgatta zsebeit - a Nagy Gyűrűt kereste!
- Gyerünk mán, gyerünk! - hörögte türelmét vesztve. - Ide vele!
Idôközbenn köréjük gyűlt nyolc másik jól megtermett pincérnô is, tekintélyes karmaik fenyegetôen meredeztek. Durván lefogták Fritó félelembe belesápadt kísérôit. Kósza eltűnt - az asztal alá bukva sikerült egérutat nyernie.
- Oké mókuci, ide az ékszert! - sziszegte a gonosz, elôhúzva fekete bökôi egyikét. - Te! Én aszontam.... Jaaaarghjlarp! - ordított fel hirtelen, majd a herótot elengedve a magasha szökkent. Az asztal alól elôször egy fogazott élű penge került elô, majd maga Aragond. Felugrott.
- O Dragonboth! Giltorphial! - rikoltotta, miközben ôrült módján hadonászott pallosával. A legközelebb álló lidérc felé sújtott. - Banzai! - kiáltotta. Tegyék meg tétjeiket! Foglyokat nem ejtünk!
Jócskán elhibázta, átbucskázott az asztalon.
A Kilenc vöröslô, elkerekedett szemekkel meredt a habzó szájjal vonagló idiótára. Kósza látványa döbbenettel töltötte el ôket. Elakadt a szavuk. De lám! A leblokkolt teremtmények egyike hirtelen felvinnyogott, aztán kuncogni kezdett. Két másik is csatlakozott hozzá, s hamarosan mind a kilencen felnyerftettek: szC~nni nem akaró, görcsös röhögés rázta ôket. A dühtôl ibolyaszínű Kósza végre-valahára feltápászkodott, de megbotlott köpenyében; ezüstgolyók szóródtak szét. Az étkezde csak úgy zengett a hitetlenkedô röhögéstôl. Két Nazbul kimerülten, hörögve omlott a padlóra. Társaik tántorogtak, levegô után kapkodtak, a könnyük is potyogott, képtelenek voltak kézben tartani taglóikat. Hahaha! Kósza ismét felállt, arca bíborban égett. Felemelte kardját - a penge nyomban kiesett. A Nazbulok a földön fetrengtek, úgy fogták az oldalukat. Kósza pótolta a pengét, nagy lendületet vett, s szinte felnyársalta a műtűz felett forgó cementdisznót. HAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAH AHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHA HAHAHAHA!
Ez volt az a pillanat, mikor Fritó, rádöbbenvén, hogy a kutya sem figyel rá, felkapott egy nehéz taglót, s nekiállt beverni pár fejet. Smafu, Pepin és Trufó követték példáját: fel s alá jártak a védekezésre képtelen lidércek közt, tökön-, tarkónrugdalták ôket.
Aragondnak végül valamiképp sikerült elmetélnie a csillárt tartó köteleket. A lidércek épp a zuhanó alkotmány alá kerültek. A helyiségre teljes sötétség borult. A herótok hanyatt-homlok az ajtó felé iramodtak, maguk után vonszolták Kószát. Az izzó szemek útvesztôjébôl valahogy az utcára vergôdtek, lélekszakadva rohantak a fénytelen sikátorokban, el a hortyogó ôrök mellett, végig a pallókon, minél messzebb Zrítôl. Fritó futás közben magán érezte a falubeliek kiváncsi tekintetét. Remélte, ne~h jut eszükbe értesíteni Szaruón szolgáit - s megnyugodva látta, hogy a derék emberek visszatérnek szókásos esti tevékenységükhöz: jelzôtüzeket gyújtottak, postagalambokat eregettek fel.
Miután kiértek a településrôl, Kósza egy sűrű bozótosba vezette ôket, s rájuk parancsolt, hogy lapuljanak, mint az ijedt állatok, nehogy Szaruón szolgái, akik bizonnyal nyeregbe pattantak, s az üldözésükre indultak már, észre ne vegyék ôket.
A herótok egyre levegô után kapkodtak, mikor az éles fülű Aragond állított valamit hallókészülékén, s a földre hajolt.
- Hallga mind! - suttogta. - Mert erre tart teljes fegyverzetben ama bosszúért lihegô Kilenc!
Néhány perccel késôbb csakugyan arra vetôdött pár rossz gebe - ám meg kell hagyni, igencsak veszedelmesnek tűnô vándor kucsébereket hordoztak nyergükben.
- Amaz átkos Nazbulok zavarták meg hallásomat! - állította Kósza, mialatt elemet cserélt készülékében. - Most bizton felkerekedhetünk, úgy vélem...
Ez volt az a pillanat, rnikor a rettegett disznólovasok nagy patacsattogás közepette elrobogtak az úton. A társaság épp idejében vonult ismét fedezékbe: bosszúra szomjazó üldözôik egykettôre odébbálltak. Mihelyt elhalt a messzeségben a páncélcsörgés, öten dugták ki fejüket a bozótból. Foguk össze-összekoccant - olyan hangot adtak, mint megannyi ócska kereplô.
- Azannya, ez meleg volt! - szusszant Smafu. Ippeg hogy be nem csunyiztam...
A herótok kísérôjükkel együtt még napkeIte elôtt továbbindultak Széltetű felé. A bold ábrázatát felhôk takarták, mire a sziklához értek, mely magányos gránitujjként meredezett itt, a legendás Hartzhegység peremén... Kósza szótlanul haladt a hűvös éji szélben, csak fémbetétes alsója csörrent olykor, léptei ütemére. Az ikreket lenyűgözte kardja, melyet ô maga Sok Tucatot Levert Kronának nevezett. Trufó most az álarcos figura mellé trappolt.
- Igazán takaros a gyíklesôd, Aragond uram... kezdte célzatosan.
- Na ja - mordult Kósza, s gyorsított a tempón.
- Látszik, hogy nem tucatáru. Valami spéci modell, igaz-e?
- Ja - felelt rá a magas férfi némiképp ingerülten. Trufó villámsebesenn kikapta hüvelyébôl a kardot. - Szabad megnéznem, ugye?
Kósza szemrebbenés nélkül, pusztító erôvel rúgta tökön. A fiatal herót elszállt, minf a similahda.
- Nem szabad - mordult Aragond, s eltette a fegyvert.
- Trufó nem akart tolakodónak látszani, Aragond úr - próbálta menteni a helyzetet Fritó, miközben lúdtalpára segítette barátját. Feszült csendben haladtak tovább. Egy idô után Smafu, akinek hadi tapasztalatai néhány gyermekkorában foglyulejtett mókus megkínzására korlátozódtak, rég tanult dalra gyújtott:
Nagy király volt Gorgonzola
Dicsô lovag, Pondor ura
Kardja is volt, nem piskóta
Szaruón mégis tönkrezúzta
Ekkor, a herótok legnagyobb megdöbbenésére, kövér könnycsepp gördült végig a Kósza képén. Hangja el-elfúlón csendült a homályban:
Imígy hanyatlott le Pondor dicsôsége
Gorgonzolát kilenc Nazbul tette jégre
De nem hordja már soká Szaruón a pálmát
Egy vadiúj Krona dônti meg hatalmát!
A herótok levegô után kapkodtak, nagy szemeket meresztettek utitársukra, mintha éppenséggel elôször látnák. Csak most fedezték fel rajta a Gorgonzolautódokra jellemzô fejletlen állat és lófogakat.
- Te vagy hát Pondor trónjának jogos örököse! kiáitotta Fritó.
A magas Kósza egykedvűen pillantott rájuk.
- Meglehet, hogy amit említettél, igaz - mondta. - Am ami engem illet, egyelôre óv,akodom az elhamarkodott kijelentésektôl. Mert v
n még egy, gyakorta elfeledett versszaka ama szomorú dalnak:
A Király visszatérte lesz Szaruón veszte
Hajátszol, játsszál hát: soha ne eressz le
Mert azt, ki túl korán iszik medvebôrre
Maga a zord medve kólintja majd fôbe
Ahogy az imént megmutatkozott, bozótban csörtetô királyt nézte, az i fjú Fritó ismét eltöprengett az élet fonákságain.
A nap felbukkant a keleti horizont felett, elsô sugarai bevilágították a Széltetűt. A társaság egy órás, kimerítô kapaszkodás után végre a csúcsig ért, tagjai kimerülten rogytak a sima gránitra. Kósza egy idô után összeszedte magát, s nekiállt megkeresni Gründolf nyo~tait. Egy nagy, szürke követ körbeszirnatolva megtorpant, magához hívta Fritót. A herót szemügyre vette a követ: felületébe durva kézzel
halálfejet, két keresztbe tett lábszárcsontot véstek. Az ábra alatt az öreg varázsló X-rúnája díszelgett.
- Gründolf nemrég itt járt - szögezte le Kósza. S ha jól értelmezem eme rúnát, ajánlatos idefent tábort vernünk.
Fritó valahogy leküzdötte balsejtelmeit. Elvégre ô a király, meg minden, gondolta. A Sörkuttyantó gázlója, Hölgyzugoly kapuja sincs már túl messze, a folyón túl pedig biztonságban lesznek végre az utánuk kajtató lidércektôl. Rég nem hajthatta álomra a fejét - most boldog-elégedett sóhajjal gömbölyödött össze a kövön. Egykettôre elnyomta a buzgóság: a lenti halk röfögést, páncélcsörgést nem is hallotta már...
- Fel! Ébresztô! Ellenség! Ellen! Iszkoljatok! - suttogta valaki, felverve ezzel Fritót legszehb álmából. Kósza vadul rázta a herótot. Az unszolásnak engedve Fritó lepillantott a mélybe. Kilenc fekete alak araszolt csendesen búvóhelyük felé.
- Ugy tetszik, rosszul értelmeztem ama jelet mormolta zavartan Aragond. - Hamarost nyakunkon az ellen, ha valamit ki nem agyalunk...
- De mit? - kérdezte Pepin.
- Na igen, mit? - tódftotta... Na találják ki, kicsoda.
Kósza végignézett a herótokon. - A társaság egyik tagja itt marad, s feltartóztatja ôket, míg a többiek átkelnek ama hídon.
- De ki...?
- Ne féljetek - mondta gyorsan Aragond. - Tarsolyomban négy pálcika lapul, három hosszú, egy rövidebb. Aki a rövidebbet húzza, az nagyon ráfa... szóval, annak hôs neve örökkön fennmarad.
- Négy pálcika? - hüledezett Smafu. - Hogyhogyhogy? Te nem húzol?
Kósza büszkén kihúzta - magát. - Nem kívánhatod tôlem, hogy megtegyem. Én tudom, melyik a rövid, melyik a hosszú. Ez tisztességtelen elônyt jelentene veletek szemben.
A herótok lemondóan húztak. A legrövidebb pálcika Smafunak jutott.
- Mos mééééér...? - nyüszttett az, társai azonban már eltűntek: lefelé rohantak a túloldalon, ahogy a lábuk bírta. Futtában Fritó krokodilkônnyeket hullatott hG kísérôjéért: Hiányozni fog a j6 Smafu...
Smafu letekintett a maga oldalán. A nyeregbôl leszállt Nazbulok sebesen közeledtek. A hôs herót egy kôkolonc mögé húzódott, onnét üvöltözte:
- Én nem jönnék ám közelebb a helyetekben! Ha feljöttök, megbánjátok piszkosul!
Az ijesztô figurák ~onban mindegyre közeledtek. - Nem is. kell nektek olyan nagyon az a Gyűrű.. . próbálkozott Smafu minden meggyôzôdés nélkül.
A lidércek csak jöttek. A herót erre kiakadt: elôkotorta fehér zsebkendôjét, lengetni kezdte, szabad kezével távolodó társai felé mutogatott.
- Csak vesztegetitek az idôtöket! - bömbölt a Nazbulokra. - A Gyűrűhordo~ó ott pucol, ni!
Fritó ennek hallatán méginkább nyakába szedte gajacsos lábát. Kósza tértölelô lépteivel áthaladt már a hídon: a tvelfek semlegesnek számító területén volt, biztonságban tudhatta magát. Fritó hátrasandított. Neeem, ez nem fog összejönni!
Kósza a folyóparti nádasba rejtôzött, onnét figyelte a gyilkos hajszát.
- Sebes légy, mint ama nyúl! - ordította segítôkészen. - Megetted a gonosz! - S elfödte szemét.
Fritó fülében ott visszhangzott a disznók patáinak csattogása. Már a Nazbulok ösztökéinek vérfagylaló
suhogását is hallani vélte. Mindent beleadva rohant, ám egyszerre elbotlott, s hasra zuhant - a határtól alig pár lépésnyire. A Kilenc gonosz röhögéssel vette körbe. A disznók szemmel láthatóan vérre szomjaztak.
- Vééér! Vééér! - röfógték.
Fritó felemelte fejét. Ahogy amazok szorosabbra húzták a körülötte a gyűrűt, megértette: karnyújtásnyira csupán a vég. A csapat vezetôje - testes, magas, krómozott könyökvédôt viselô lidérc - könyörtelenül felkacagott, s felemelte csatabárdját.
- Hehehehe, te nyamvadt pondró! Most majd elszórakozunk veled!
Fritó meglapult. - Talán igen, talán nem... - próbálkozott kedvenc blöffével.
- Arrrgh! , - hördült egy türelmét vesztett Nazbul, akit történetesen épp Arghnak hivtak. - Gyerünk, oszt kenjük széjjel a kis mocskosat! A fônök äszonta, szeggyük el tôle a GyC~rűt, és csináljuk ki!
Fritó agya kétségbeesetten dolgozott. A herót úgy döntött, kijátsza utolsó ütôkártyáját.
- Öljetek csak meg! Öljetek meg nyugodtan! A legrosszabbat legalább elkerülöm! - Közben a szemét forgatta - azok úgy kidülledtek, mint két pingponglabda.
- Hohohohohó! - röhögcsélt egy másik lidére. Hát mi lehet rosszabb annál, amit mi teszünk veled? - Élvezkedve nyomultak közelebb, hogy kitudják a szörnyű valót.
A herót füttyentett, úgy tett, mintha hendzsózna. Elénekelte az "O Nagy Folyó"-t, lelkesen brékelt hozzá, gyapjas feje tetejét csapkodta, fül.ébôl dinnyemagokat rázott ki - s mindezt a fajtáját jellemzô természetes ritmusérzékkel.
- Hát, táncolni tud... - mormolta az egyik lidérc.
- Lássuk, halni tud-e! - rikkantotta egy másik, s Fritó torka után kapott.
- Készen állok a halálra... - nyögte Fritó. - Bármit megtehettek szegény kis heróttal, de kérlek... kérlek benneteket, ne dobjatok át a túlpartra!
Ennek hallatán megint felvihogtak a szadista lidércek.
- Ha ez az, amitôl a legjobban félsz - gúnyolódott egy hang -, ezt fogjuk tenni veled, te kis görény! Fritó érezte, hogy egy karmos, fekete kéz a ma
gasba emeli, áthajítja a Sörkuttyantón, egyenest a túloldali sűrű bozótosba. Vigyorogva tápászkodott fel, elôhalászta a Gyűrűt - még megvolt, ott függött láncán.
A lidérceket azonban nem elégítette ki a látványosság. A híd felé fordították nyáladzó disznaik orrát, azzal a nyilvánvaló szándékkal indultak neki, hogy ismét kezükbe kaparintsák a herótot és drágaságát. Fritó legnagyobb megdöbbenésére azonban rögvest útjukat állta egy csillogó lurexköpönyeges figura.
- A hídpénzt, ha kérnem szabad - mordult a meglepett Nazbulokra. Azok értetlenül összenéztek, majd egy táblára hullott a tekintetük:
Tvelfborói fizetô gyaloghíd
Tarifajegyzék
Magános utazók 1 peták
Kereskedô 2 peták
Fekete Lovasok 45 arany
- Engedj minket utunkra! - hördült egy dühös Nazbul.
- Mi sem természetesebb - bólintott a pénzbeszedô udvariasan. - No lássuk csak, vagytok tehát egy, két, há... 6, összesen kilencen. Negyvenöt aranyával számolva az annyi, mint.... hmmm, négyszázöt, hogy pontos legyek. Készpénzben.
A Nazbulok tűvé tették nyeregtáskáikat. Vezetôjük átkozódott, hátasa tökét rugdalta tehetetlen dühében. - Ide hallgass! - bömbölte. - Mit gondolsz, kifé
lékkel állsz szemben? Kinek képzeled magad? Tintanyaló!
- Igazán sajnálom... - mosolygott a tvelf.
- Na j6, de be kell érned Utazócsekkel. Az is ér annyit, mint a pénz...
- Megbocsássatok, de ez itt híd, nem pedig bank mondta a pénzbeszedô nyugodtan.
- Mit sz6lnál a hitelkártyámhoz? Hordor kincstára fedezi minden költségemet!
- Ha nincs pénz, átkelés sincs, barátaim!
A Nazbulok reszkettek haragjukban. Megzabolázták disznaikat, felkészültek a távozásra. Vezetôjük az öklét rázta.
- Ezzel még nincs vége, te tapló! Hallasz te még rólunk!
A lidércek e szavak elhangzása után megugratták fingó, böfógô hátasaikat, s jókora por- és ürülékfelhôben elvágtattak.
Látván, hogy ezen a lehetetlen módon a biztos haláltól menekült meg, Fritó eltöprengett, meddig gyôzik még ezt a hülyeséget a szerzôk. Nem ô volt az egyetlen...
Kósza és a herótok odanyargaltak hozzá, gratuláltak lélekjelenlétéhez. Együtt léptek közelehb a lurexkámzsás alakhoz, aki, mihelyt felfedezte a jövevények közt Aragondot, üdvözlôn emelte magasba két kezét, s így dalolt:
O Nasa O Ucla! O Etaion Shrdlu!
O Escrow Beryllium! Pandit J. Nehru!
Kósza szintén felemelte mindkét kezét, s csengô hangú "Shantih Billericá"-val felelt. A két férfi összeölelkezett, baráti szavakat váltott, sort kerített a titkos kézfogásra is.
A herótok érdeklôdve szemlélték az idegent. Tvelf volt csakugyan, név szerint Garfinkel. Mikor megmutatta magát, a herótok megilletôdve nézték ujjain a sok gyűrűt, nyurga testén a csónaknyakú tunikát, hegyes fúlében a nikkelezett alpakka fúggôket.
- Napokkal korábbra vártalak benneteket - mondta. Ergsen kopaszodott már. - Bajok voltak az úton? - Megtöltenének egy könyvet is! - vágta rá a prófétalelkű Fritó.
- No akkor - mondta Garfinkel - tűnjünk a fenébe, mielôtt azok a B-filmekbôl szalajtott nehézfiúk visszajönnek! Hülyék mint a tök, de nagyon szívósak ám...
- Nekem mondod? - mormolta Fritó. Egyre gyakrabban mormolt mindenfélét az utóbbi idôben.
A tvelf végignézett a herótokon. Kétkedve. - Tudtok ti lovagolni, fiúk? -' kérdezte, majd, a választ meg sem várva éleset füttyentett. A magas fű hullámzása élôlények közeledtére utalt - s lám, csakugyan elôkerült néhány túlsúlyos, makacsul bégetô juh.
- Nyeregbe! - kommandírozott Garfinkel.
Fritó maradt utolsónak a Sörkuttyantó partjáról Hölgyzugoly felé induló oszlopban. Zsebébe csúsztatta kezét, elóvette a Gyűrűt, s hosszan szemlélte a gyengülô fényben. A varázseszköz hatása érezhetôvé vált - ahogy Dildó elôre figyelmeztette, megkezdádött bennsôjében a lassú átalakulás. Tudta, érezte: ez székrekedés.

NEGYEDIK FEJEZET
Megy a Gyűrű vándorútra...
Három napon át vágtattak megállás nélkül, hogy minél messzebb kerüljenek a Fekete Lovasoktól, mire holtfáradtan bár, de elérték a Hölgyzugolyt körülvevô dombságot, e természetes védfalat, mely a tvelfek eme szent helyét oltalmazta a végletesen ostoba, netán egyszerűen mászni lusta portyázóktól. A juhoknak nem okozott különösebb nehézséget a terep: kurta ugrásokkal lendültek át az akadályok felett. Fritó és társai hamarosan a dombgerincrôl tekinthettek le a tvelf farmok narancsszín tetôire, kupoláira. A látvány sietségre sarkallt: az utazók nekieresztették ziháló jószágaikat a lejtônek. Azok engedelmesen galoppoztak a kacskaringós, kordbársonyültetvények sz~élyezte úton, Elront háza felé.
Ôszi délután korai sötétje borult a tájra, midôn a Gyűrűhordozó és csapata a pompás gyapjú Anthrax nyergében feszftô Garfinkel vezetésével megérkezett Hölgyzugolyba. Baljóslatú szél süvöltött, a mélyen járó fellegekbôl gránit sírkövek hullottak. Ahogy a társaság a fôbejárathoz ért, egy magas, neonszín jakót és vakítóan fehér fejpántot viselô tvelf lépett ki a tornácra, hogy köszöntse ôket.
- Legyetek üdvözölve a tengertôl keletre esô földek Utolsó Meghitt Otthonában, mely vegyesbolt és taverna is egyben - mondotta. - Minden szobában minibár!
Garfinkel és a magas tvelf fajuk ôsi szokása szerint dörzsölte össze orrát. Tve1f nyelven köszöntötték egymást.
- A syanon esso decca hi hawaya - mondta Garfinkel, könnyedén leugorva a nyeregbôl.
- O movado silvathin nytol niceta-seeya - felelt rá a magas, majd Kószához fordulva így szólt: - Elront vagyok.
- Aratond fia Aragond, szolgálatodra - mondta Kósza, s nehézkesen maga is lekászálódott.
- Hát ezek? - tudakolta Elront a juhok nyakába esve hortyogó herótokra bökve.
- Fritó és társai; herótok a Megyébôl - mondta Aragond. Neve említésekor Fritó hangosan felnyögött, lefordult a nyeregbôl. Zsebébôl kihullott a Gyűrt', odagurult Elront lába elé. Az egyik jnh odabaktatott, megnyalta, s menten tűzcsappá változott.
- Hmm... - mormolta Elront, s betántorgott. Garfinkel követte. Halk tvelf nyelvű társalgás vette kezdetét az épületben. Aragond pár percig fülelt, azután a herótokhoz lépett, s néhány sorozatra való tenyérél-ütéssel, repülôrúgással felrázta ôket. Fritó'meglelte a Gyűrut, s ismét zsebébe csúsztatta.
- Ez hát Hölgyzugoly... - tűnôdött szemét dörzsölgetve, a gyümölcskenyér- és égetettcukorfalú tvelf hajlékokat bámulva.
- Nézd csak, Fritó uram! - mutatott Smafu az útra. - Tvelfek. S mindjárt ennyien! O! Bizonyára álmodom... Bár itt lehetne most az öreg Tata!
- Bár fordultam volna fel...! - nyögte Pepin. - Akárcsak én! - sietett csatlakozni Trufó.
- Vajon hol lehet Gründolf? - latolgatta Fritó. Garfinkel ismét megjelent a tornácon. Apró bádogsípot húzott elô, fülsiketítô hangot csalt ki belôle, melynek hallatán a juhok jámboran szétszéledtek.
- Varázslat! - ámuldozott Smafu.
- Kövessetek - mondotta Garfinkel. Sáros, keskeny ösvényen vezette végig Kószát és a herótokat. Körös-körül rododendronok, hatalmas cipôfák virá
goztak. Menet közben Fritó frissen kaszált fű édes, angol mustár kesernyés, érett paranyica átható illatát érezte. Valahol messze szívfájdítón kesergett egy doromb, egy tvelf dal foszlányait sodorta a szellô:
Row, row, row jour elebethiel saliva githiel
Mann a fubar lothario syzygy snafu
O brink buch my sucaryl Penna Ariz Fla mass
Az ösvény végében halvatéglából összerótt, üvegházi virágokkal övezett kis bungaló állt. Garfinkel belökte az ajtót, betessékelte a társaságot. A herótok jókora szobában találták magukat - az építmény egyetlen szobája volt ez. Körben a falak mentén ágyak, melyekben elôzôleg mintha veszett kengurúk dajdajoztak volna. A sarokban áll6 székek és asztalok tvelf mesterek kezének, lábának munkáját dícsérték. A szoba közepén árválkodó asztal egy nemrégiben zajlott, könyörtelen kétkezes kanasztaparti maradványait, valamint egy szakajtónyi műgyümölcsöt tárt a világ elé - ez utóbbiakat ötven méterrôl sem lehetett volna igaíiakkal összetéveszteni, Pepin és Trufó mégis nyomban felzabálták mindet.
- Érezzétek otthon magatokat - mondta Garfinkel, majd távozott. - A kijelentkezési idô három óra. Kósza az egyik székbe rogyott. Az tompa reccsenéssel csukódott össze alatta.
Garfinkel alig öt perce tette ki a lábát, az ajtó felôl máris kopogtatás hallatszott. Smafu ingerülten indult, hogy kinyissa. - Remélem, kaja lesz - mormolta. - Mert lesz ami lesz, megeszem...
Feltépte az ajtót. A küszöbön fura alak állt, szürké, csuklyás köpönyegben, sötét napszemüvegben, kellôképp nem meggyôzô, lazán fityegô műorrban. Albajusza papírból készült, parókája száz százalék poliészterbôl. Kézi festésű, jókora nyakkendôje lenge öltözetC~ tvelflányt ábrázolt. Baljában sétapálca, lábán kalucsni. Nagyokat szívott vastag Havannájáb61.
Smafu döbbenten tántorodott hátra, Kósza, Pepin, Trufó és Fritó pedig csaknem egyszerre kiáltottak fel: - Gründolf!
Az öregember belépett, megszabadult álcázó kellékeitôl. Az ismerôs természetgyógyász és léleklátó lett megint.
- Én vagyok, csakugyan - ismerte be vonakodva, s megint kitépett pár szálat ôsz hajából. Körbejárt, keményen kezet rázott mindenkivel, egy-egy elektromos ütést mért valamennyiükre a tenyerében rejtegetett bizgentyűvel.
- Lám, lám - mondta. - Ismét együtt a társaság... - Szivesebben lennék egy sárkány desszertje - je,
gyezte meg Fritó.
- Remélem, az nálad van még! - A mágus mereven bámult az i fjú herótra.
- A Gyűrűre gondolsz?
- Hallgass! - parancsolta Gründolf. - Se itt, se másutt ne szólj a Nagy Gyűrűrôl. Ha Szaruón kémei megsejtik, hogy te, a megyebeli Zsákos Fritó az Egy GyC~rűt hordozod, mindennek vége. Márpedig Szaruón kémei mindenütt jelen vannak. A kilenc Fekete Lovas újra e fóldet tapodja`, s akadnak olyanok, akik állítólag látták a Hét Santinit, a Fantasztikus Négyest, meg a Trapp-famíliát, s hozzá kutyástul! Még a falnak is füle van! - suttogta a kandalló falábóll kikandikáló két fülkagylóra mutatva.
- Akkor hát nincs remény? - Fritó lélegzete elakadt. - Sehol nem lehetünk biztonságban?
- Ki tudná megmondani? - tűnôdött fennhangon Gründolf, s arcán árnyék futott át. - Többet is mondanék - folytatta -, ám épp az imént futott át árnyék az arcomon... - S azzal furcsán elcsendesedett.
Fritó sírva fakadt. Kósza elôrehajolt, vállon veregette, mondván:
- Egyet se félj, kedves kis herótom, veled leszek mindvégig, bármi leskeljen ránk útközben!
- Akárcsak én - jelentette ki Smafu, aztán elaludt. - És mi! - ásítoztak az ikrek.
Fritó vigasztalhatatlan maradt.
Mire a herótok fáradalmaikat kipihenve felébredtek, Kósza és Gründolf elmentek már. A holdfény a koszos ablaküvegen át is utat talált a félszerzetekhez, mialatt azok a függönyt zabálták. Már épp nekiláttak volna a lámpaernyôknek is, mikor a legfinomabb zsírpapírba öltözve belépett Garfinkel, s abba az épületbe vezette ôket, melyet érkezésükkor megcsodálhattak már. A ház hatalmas volt, fényárban úszott, belsejébôl röhögés moraja szüremlett az éjbe. Ahogy a herótok közeledtek, csend támadt, majd dobhártyarepesztô hangon riogni kezdett egy kürt.
- Alighanem valami disznóval számolnak le odabent... - mormolta Smafu, és befogta fülét.
- Csitt! - intette Fritó. Egyszerre énekszó csendült, hallatán a herótok enyhén émelyegni kezdtek.
A Unicef clerasil
Gibberish n drivel
O Mennen milar muriel
Vid a hey derry tum gardol
O Yuban necco glamorene?
Enden nytol, vazelyne!
Sink hey nonny nembutal
A dallam egy végsô sikkantással elhalt. Féltucat elkábult madár hullt jókora koppanással Fritó lábai elé.
- Mi volt ez? - tudakolta az i fjú herót.
- Egy' ôsi kesergô az ótvelfek nyelvén - sóhajtott Garfinkel. - Unicef hosszú és szomorú történetét mondja el, a hôsét, aki hasztalan kutatott egy többékevésbé higiénikus klozet után. "Hát sehol egy bidé?" - kiáltja. "Se egy kézmosó?" És a választ nem ismeri senki.
Eképp szólott Garfinkel, azután bevezette a herótokat Elront házába. A félszerzetek tekintélyes belmagasságú helyiségben találták magukat. Középütt egy végtelenbe nyúló asztal. A terem innensô sarkában kandalló, a mennyezetrôl lefüggô bronzcsillárokban a legfinomabb füldugaszviaszból öntött gyertyák világlottak. Az asztalnál Alsó-Középfölde legkülönfélébb fajzatainak képviselôi ültek: tvelfek, pitypócok, marslakók, bákák, törpök, gnómok, emberek. Akadt pár bagolymedve, egy-két napszemüveget viselô troll, egy maroknyi gobl in, akiket a Keresztényi Szeretet Testvérisége térltett meg, s egy sárkány is, akit az alkalomra jóelôre degeszre zabáltattak.
Az asztalfôn Elront úr és Lycra úrnô foglalt helyet, mindkettôjük öltözéke fehéren, makulátlanul fénylett. Halottnak látszottak, de nem voltak azok: szemük ragyogott, akár az elázott gomba. Hajuk aranyként csillogott, ábrázatuk kerek volt s fénylô, akár a hold. Köröttük kámeák fénylettek, miként a csillagok. Fejükön selyem lámpaernyô, homlokukon megannyi felirat, mint például: "Ti nem unjátok Szaddam Husszeint?" meg "Sose legyen kölkötök!". Aludtak mindketten.
Elront balján, vörös fezben, egy harminckettedik fokozatú címzetes jövendômondó teljes díszében Gründolf ült, jobbján pedig a K Mart-féle fehér nyomkeresôegyenruhás Kósza. Fritónak az asztal közepe táján mutattak helyet egy szokatlanul torz törp és egy madárfészekszagú tvelf között. Pepin és Trufó egy kisebb asztalhoz kerültek a húsvéti nyúllal, és néhány csupa fog kobolddal.
A tvelfek, mint afféle misztikus teremtmények, akik minden támogatás hfján kénytelenek mesebeli erdôkben vegetálni, igen egyszerű koszton élnek. Fritó némiképp kiábrándultan vette szemügyre az elébe tolt tányért: pár szem fóldimogyoró, egy-két fenyôtoboz, s egy marék fÓld sötétlett rajta mindössze. Mindazonáltal, mint minden herót, megbirkózott ezzel a táplálékkal is. A tobozok legalább nem védekeztek a felfalatás ellen; mint odahaza a félig fôtt egerek...
Mihelyt végzett, a jobbján ülô törp feléje fordult, s mancsát nyújtotta neki. A karja végén van ez a micsoda - gondolta Fritó nyugtalanul, míg paroláztak. Muszáj kéznek lennie...!
- Klóin fia Kübli, szolgálatodra - mondta a törp, s meghajolt. Púpos volt az istenadta. - Lássák jónak az égiek, hogy mindenkor olcsón végy, s felárral add tovább...
- Fritó, Dildó unokaöccse, tisztelettel - felelte zavartan a herót, igyekezvén megtalálni a helyes formulát. - Kívánom, sebészeti beavatkozásra esetedben soha ne kerüljön sor. .. !
A törp meglepôdött, de elégedettnek látszott .a megoldással. - Te volnál az a herót, akirôl Gründolf beszélt? A Gyűrűhordozó?
Fritó biccentett.
- És itt van nálad az az izé?
- Szeretnéd megnézni? - kérdezte Fritó udvaria
san.
- O nem, köszönöm! - rázta nagy fejét Kübli. Az egyik bácsikámnak volt egy mágikus nyakkendôtűje, és mikor egyszer eltüsszentette magát szegény, leesett az orra. Hát kell ez nekem?
Fritó idegesen az orrához kapott.
- Elnézést a közbeszólásért - hajolt oda a baloldalt ülô tvelf, és bal szemen köpte a törpöt -, de akaratlanul is fültanújává lettem eme épületes párbeszédnek. Csakugyan te volnál a gyűrűs herót?
- Az vagyok... - Fritó hatalmasat tüsszentett.
- Engedd meg... - A tvelf elôzékenyen odakinálta a fékevesztetten tüsszögô félszerzetnek Kübli szakállát. - Legolás vagyok, az Észak-nyugori erdôség tvel fjeit képviseletn.
- Tvelf kutya! - sziszegte Kübli, kiszabadítván szakállát.
- Törp tetű! - kontrázott Legolás.
- Búgócsigafaragó!
- Aranytúró!
- Böszme!
- Bot!
- Nem mesélhetnénk vicceket, nem énekelhetnénk inkább, wvagy bármi ilyesmi? - tudakolta a beijedt Fritó. - Volt egyszer egy kóbor sárkány, az, amelyik egy farmházhoz ért, mire a gazda...
- Legyen inkább dal - sietett egyetérteni Kübli és Legolás.
- Na j6 - mondta Fritó, s kétségbeesetten igyekezett visszaidézni egyet Dildó kedves nótái közül. Végül el-elcsukló hangon rákezdett:
Élt egyszer egy tvelf király
Az Irtó Nagy Sanrap
Orkot vágott Mellowmarshnál
Mondván: "Holnap halnap! "
Seregében masírozott sok exbányász törpe
Odahaza nem a kô, az asszony volt megtörve
Két álló nap dúlt a csata, mit tagadjuk, sajna
A törpök meg elrejtôztek: "Sanrap, le vagy szarva!"
Refrén: Clerasil, metrecal, lavoris a kórus
Egy sem az a kifejezett vitézkedô mókus
Dühôngött a nagy király
Nem rejtette mérgét:
Kapjak csak el egyet is!
Letépem szemérmét!
Rinyáltak a tôrpök nagyon
Biz, az egész sokadalom
Bűzbalta, az ô királyuk
Hajnal óta ordít rájuk
Jaj!
Refrén: Twist-a-cap, almamag, gardol és duz
Hajnal óta ordít rájuk
Jaj !
Hűsgünket ha kevesled
Mondotta Bűzbalta
Vedd e kardot, Sanrap
Vagdalkozz magadba!
Clerasil a penge neve
Szólott a vén marha
Gyôzöl vele, mi meg szépen
Elmegyünk a francba
Refrén: Cadillac, pickapack, udó kaloderma
Gyôzöl vele, mi meg szépen
Elmegyünk a francba
Elfogadom ajándékod:
Nagy fazon vagy, tôrpe!
Mondá Sanrap, de elsôül
Büzt szabdalta ôssze
Azóta is emlegetik
Dalban és regében:
Tvelfben, tôrpben bízni
Kônnyelműség, kérem!
Refrén: Oxydol, geritol, fadugó a borban
Tveltben, tôrpben bízni
Döreség valóban!
Alighogy Fritó befejezte, Elront hirtelen felrezzent, s csendet intett. - Az elôtérben Bingó! - közölte. A lakoma véget ért.
Fritó épp az asztal felé tartott, amelynél Pepin és Trufa ült, mikor egy pettyespálma mögül csontos kéz nyúlt ki, s vállon ragadta.
- Kövess! - mondta Gründolf a növényt félretolva, azzal az elôcsarnokon át egy kisebb szobába vezette a meglepett herótot. A helyiséget szinte teljesen betöltötte egy üvegtetejű asztal. Elront és Aragond már ültek, s amint ô is helyet foglalt Gründolffal, Fritónak feltűnt, hogy vacsorapartnerei, Kübli és Legolás szintén belépnek, s lehuppannak egymással szemközt. Kisvártatva nagydarab, csônadrágos, sztepcipôs férfi érkezett. Legvégül egy alacsony pasas jött csiricsáré ingben. Olcsó tvelf-szivart szívott, palatáblát cipelt.
- Dildó! -kiáltotta Fritó.
- Ah, Fritó, fiacskám! - mondta az idôs herót, s nagyokat csapott unokaöccse hátára. - Tehát csak sikerült ideérned. Pazar, pazar, pazar!
Elront Dildó orra aládugta nyirkos tenyerét. A herót a zsebébe nyúlt, gyűrött bankjegyeket kotort elô. - Kettô, ugye?
- Tíz - mondta Elront.
- Annyi, annyi hát... - dörmögte Dildó, s a tvelf markába olvasta a pénzt.
- Oly sok minden történt a zsúr óta! - fordult bácsikájához Fritó. - Mivel telnek napjaid?
- Többnyire henyélek - felelte az öreg herót. Olykor egy kis írogatás, egy kis pederasztia. Tudod, visszavonultam.
- De hát mi ez az egész? Kik ezek a Fekete Lovasok, és mit akarnak tôlem? S mi köze mindehhez a Gyűrűnek?
- Sok és kevés, ez és amaz, jó herótom - magyarázta Elront. - De minderrôl bôvebben a kellô idôben. Nagy Tanácsülés készül, azért hívtuk össze, hogy ezekre s más efféle kérdésekre választ találjunk. Egyelôre csupán annyit mondhatok: sajna baljós dolgok vannak készülôben.
- Csakugyan - szólt komoran Gründolf. - A Névtelen Arny ismét terjedez, ütött a cselekvés órája. Fritó, a Gyűrűt!
A herót bólintott, zsebébôl szemenként húzta kifelé a vékonyka láncot. Amint a vészterhes drágaság elôkerült, az asztalra hajította. Csing!
Elrontnak még a lélegzete is elakadt. - A Varázsbizsu! - kiáltotta.
- És mi bizonyítja, hogy ez itt az Egy Gyűrű? firtatta a sztepcipôs férfi.
- A Bölcsek számos jelet fedezhetnek fel rajta, Baromur - közölte Gründolf. - Az iránytű, a síp, a mágikus dekóder - itt van minden. Meg aztán a véset:
Grundig blaupunkt luger frug
Watusi snarf wazuu
Nixon dirksen nasahist
Rebuzuu bugaluu
A mágus hangja nyerssé, s valamiképp távolivá vált. Baljós fekete köd ülte meg a szobát. Fritó fuldokolt a sűrű, olajos füsttôl.
- Muszáj volt ezt? - érdeklôdött Legolás, miközben Gründolf mindegyre bűzölgô fústbombáját rugdalta kifelé az ajtón.
- A gyűrűknek kifejezetten használ az efféle hókuszpókusz - felelte méltóságteljesen az öreg.
- Mégis, mit jelentsen ez? - kérdezte Baromur ingerülten - a dialógusban kétszer titulálták már "sztepcipôs férfi"-nak.
- Több értelmezés lehetséges - magyarázta Gründolf. - Szerintem a megfejtés vagy az, hogy "A sebes, rôt róka ráugrott a lusta kutyára", vagy hogy "Nem vagyok én apáca".
Senki nem szólt, a szobára furcsa csend borult. Végül Baromur emelkedett szólásra - szavait az egész gyülekezethez intézte:
- Sok minden tisztázódott - mondta. - Egy éjjel álmot láttam Mines Trónéban: hét tehén felzabált hét asztag búzát, aztán, hogy végeztek, megmásztak egy vörös tornyot, háromszor dobták ki a taccsot, s ezt kántálták: "Mondd harsányan, mondd gyorsan: Teheneket látok álmomban!" Ezután egy fehérbe öltözött alak közeledett felém. A kezében mérleg. Egy papírdarabról ezt olvasta fel:
Nagydarab fickó vagy de fájdalom:
Megszűnsz a száztizenharmadik oldalon
- Ez baljóslatú - vélte Elront.
- No akkor - mondta Kósza -, úgy érzem, itt az ideje, hogy valamennyierÍ nyílt lapokkal játszunk! Azzal kiborította az asztalra megfakult szütyôje tartalmát. Sajátos tárgyak gyűltek halomba: volt ott egy törött kard, egy aranykéz, egy hókristály formájú papírnehezék, ott volt a Szent Grál, az Aranygyapjú, a Torinói Lepel, az Igazi Kereszt egy szilánkja, no meg az LTvegcipô.
- Aratond fia Aragond, Gorgonzola örököse, Mines Tróne királya, szolgálattokra! - mondta a kelleténél jóval harsányabban Kósza.
Baromur az égnek emelte tekintetét. - Még legalább egy fejezetet kell kibírnom ebbôl... - nyögte.
- Eszerint tiéd a Gyűrű - rikoltotta Fritó, s Aragond kalapjába dobta a drágaságot.
- Nos, nem egészen - magyarázta Kósza, miközben láncánál fogva pörgette a kincset. - Mivel mágikus hatalommal bír, olyasvalakinek kell birtokolnia, akinek van érzéke a szemfényvesztéshez és más effélékhez. Egy varázslónak például... - Azzal Gründolf botjára akasztotta a Gyűritt.
- Nos, van az elhangzottakban némi igazság mondta Gründolf sietve. - Hogy pontos legyek: a válaszom igen és nem. Méginkább egy egyszerű nem. A vak is láthatja, hogy itt habeas corpussal, avagy tibia fibiával állunk szemben. Noha e játékszert történetesen egy varázsló - nevezetesen Szaruón - készítette, magát az ipart a tvelfek vitték tökélyre; Szaruón az ô licenszük alapján dolgozott...
Elront úgy vette kezébe a Gyűrűt, mintha az holmi ingerült tarantellapók lett volna. - Nem - mondta komoran. - Ezt nem fogadhatom el. Mert miként írva vagyon: "Azé, aki megtalálja - sirjon aki elvesztette!" Elmázolt egy láthatatlan könnycseppet a szeme sarkában, s Dildó nyakába akasztotta a láncot.
- És "Az alvó kutyát haggyátok fekünni" - mondta Dildó, s Fritó zsebébe csúsztatta terhét.
- Ezt megbeszéltük - mondotta Elront. - Zsákos Fritó hordozza a Gyűrűt.
- Zsákos? - visszhangozta Legolás. - Zsákos? Különös. Nyugor erdeibn akadtam össze egy undok kis pasassal. Gollam volt a neve. Könyökön-térden vonszolta magát, mindenütt egy bizonyos Zsákost keresett. Furesa volt nagyon.
- Az, furcsa - tódította Kübli. - A múlt hónapban egy sereg óriás kelt át a hegyeken. Hatalmas disznók nyergében ültek, egy Zsákos nevű herótra vadásztak. Eszembe se jutottak egész mostanáig.
- Ez sem kevéssé baljós - jelentette ki Elront. Csak idô kérdése, hogy itt is felbukkanjanak... Azzal kendôt kanyarított a fejére, s úgy tett, mintha valamit a marakodó cápáknak hajítana - Nekünk pedig, semlegesek lévén, nem lesz más választásunk... Fritó megborzongott.
- A Gyűrűnek és hordozójának tehát mennie kel1 - bólintott Gründolf. - De merre induljanak? S ki vigyázzon rájuk?
- A tvelfek - mondta Kübli. - A törpök - mondta Legolás. - A varázslók - szólt Aragond.
- Pondor emberei - mondta Gründolf.
- Szóval Hordorba - összegezte Elront. - Igen ám, csakhogy oda még értelmileg fogyatékos trollok se járnak!
- Bizony, még törpök se! - erôsítgette Legolás. Fritó érezte, hogy minden tekintet felé fordul. Nem dobhatnánk inkáhb kanálisba azt a Gyűrűt? Vagy zálogosítsuk el, és nyeljük le a cédulát!
- Sajna - mormolta Gründolf -, ilyen egyszerűen nem megy.
- De miért nem?
- Sajna - mondta ismét, nyomatékkal a mágus.
- Pech - sietett egyetérteni Elront. - De azért ne félj, jó herótom - folytatta. - Nem kell egymagadban menned!
- Veled tart a j6 öreg Kübli - szólt Legolás.
- És a rettenthetetlen Legolás - mondta Kübli. - A nemes Aragond király - tódította Baromur. - A hű Baromur - mondta Aragond.
- Meg Pepin, Trufó és Smafu - mondta Dildó.
- No és Gründolf, a Piszkosszürke - fűzte hozzá Elront.
- Valóban - mormolta Gründolf Elrontra sandítva. Ha pillantása ölni tudott volna, az idôs tvelf kétségtelenül egy szakajtóban végzi.
- Legyen. Indulhattok, mihelyt megfelelônek ítéltetnek az elôjelek - mondotta Hölgyzugoly ura zsebhoroszkópját tanulmányozva. - S ha nem tévedek, a következô fél óránál kedvezôbb alkalom jó darabig aligha lesz!
- Bár a világra se, jöttem volna! - nyöszörgött Fritó .
- Ne mondj ilyet, jó herótom - kiáltott fel a tvelf. - Mindannyiunk számára boldog pillanat volt a születésed...
- Nos, azt hiszem, itt a búcsú ideje - mondotta Dildó, a tanácskozás után félrevonva Fritót. - Vagy maradjunk inkább abban, hogy a viszontlátásra? Nem, az istenhozzád mégis jobban illik az alkalomhoz...
- Ég veled, Dildó - mondta Fritó könnyekkel küszködve. - Bár velünk tartanál te is...!
- Na ja... De én már kissé öreg vagyok az efféléhez - mormolta az öreg herót súlyos agyérelmeszesedéses tüneteket színlelve. - Mindazonáltal van néhány aprább ajándékom a számodra!
Jókora csomagot nyújtott át, melyet az i fjú - bácsikája legutóbbi ajándékára gondolva - igen óvatosan, igen kedvetlenül bontott fel. Mégsem lelt mást, csak egy tvelf gyártmányú rövid kardot, egy molyrágta goly6álló mellényt, s néhány agyonolvasott füztes regénykét, olyan cfmekkel, mint "Tvelfek gyönyöre", meg "Goblin leány".
- Ég veled, Fritó - dünnyögte Dildó, azután egy felettébb meggyôzô epilepsziás rohamot produkált. Most már Ýa te kezedben van a... jaj... huh... fektess egy zöldellô fa alá, 6óó6, org...
- Ég veled, Dildó - mondta az i fjú, majd búcsút intett, s csatlakozott társaihoz. Amint eltűnt, Dildó könnyedén talpra ugrott, s egy dalocskát zümmögve surrant ki hátul:
A fôldön ülve tetvészkedek
Mily édes az élet!
Tôrp a tôrpnek jó barátja
Egy háztartásban élnek
A földön ülve tetvészkedek
Alomjö ezernyi:
Gumit ölt a házisárkány:
Jó pár trollnak annyi
A földön ülve tetvészkedek
Izgalmat keresve
Goblinokra gondolok most
Tán átjônnek este
Nojó, szépen elregéltem
Almaim tinéktek
Mi lenne, ha magatoktól
Pár sört fizetnétek?
- Sajnálom, hogy ily hamar távoztok - hadarta Elront vagy húsz perccel késôbb, midôn a társaság tagjai holmijukat felpakolva juhaik nyergébe szálltak. De hát sűr5södik a Homály, s hosszú az utatok. A legokosabb nyomban, éjnek idején nekivágnotok. Az Ellenségnek mindenütt vannak szemei...
E szavak elhangzásakor hatalmas, szôrös szemgolyó hullt alá egy közeli fáról, s nedves csattanással kenôdött szét a földön.
Aragond kivonta Kronát, a kardot, mely eltört ugyan, de mostanra j61-rosszul összekovácsolták. Meglengtte feje felett, s így kiáltott: - Elôre! Elôre Ý,Ý Hordorba!
- Ég veletek, ég veletek... - mormolta Elront türelmetlenül.
- Excelsior! - rikoltott Baromur, s hatalmasat fújt kürtj ébe.
- Sayonara - dünnyögte Elront. - Aloha. Avaunt. Arroint.
- Kodak keki no-doz! - bömbölte Kühli.
- A dristan nasograf! - süvöltötte LeÝgolás. - Habeas corpus - intett botjával Gründolf. - Ki kell mennem - közölte Pepin.
- Nekem is! - csatlakozott Trufó.
- Tartsatok ki, jó? - nyúlt egy kô után Smafu.
- Gyerünk - sóhajtotta Fritó, s a társaság lépésben nekivágott á Hölgyzugolyból kivezetô útnak. Néhány óra alatt sikerült is pár száz méternyire eltávolodniok: jól láthatták a tornácon álló Elront képére ráfagyott vigyort. Ahogy az elsô kaptató tetejére értek, Fritó visszatekintett Hölgyzugolyra. Arrafelé, valahol a sötét messzeségben terült el a Megye is, s a heróton hirtelen eluralkodott a honvágy - kutya áhítozik így a rég csócsált csoncdarabra.
Ahogy állt ott, felkelt a hold, csillaghullás kezdôdött, felragyogott az Északi Fény. Egy kakas háromszor kukorékolt, egy vadlibacsapat húzott el odafent szoros horogkeresztalakzatot tartva; egy irdatlan kéz ezüstös betűkkel a "Mene, mene - na és akkor mi van?" feliratot rótta az ég kárpitjára. Fritónak hirtelen az a mindent elsöprô benyomása támadt, hogy élete fordulópontjához érkezett, hogy itt s most véget ér egy fejezet, és hogy tüstént új kezdôdik.
- MozoÝi már; te marha! - rúgta vesén hátasát, mire az nehézkesen nekündult keletnek, a sűrűsödô Homály elébe. Az utat szegélyezô erdôség mélyébôl különös neszek szálltak: akárha épp most könnyített volna magán zajosan valami nagy, valami ôsi, valami csúf madár...

ÖTÖDIK FEJEZET
Szôrnyűséges szörnyek
A társaság napokig délnek tartott: tájékozódáskor jobbára Aragond, a Kósza szemére, a herótok éles fúlére, Gründolf bölcsességére hagyatkoztak. Indulásuk után egy héttel nagy keresztúthoz értek - itt kellett eldönteniük, melyik ösvényen vágnak neki az elôttük tornyosuló Tökhegységnek.
Aragond a távolba révedt. - Amott a Badasscsúcs... - mutatott egy jó száz lépésnyire árválkodó mérf'öldkôre.
- Ez esetben keletnek kell mennünk -mondotta Gründolf, s botjával a horizontnak arra a pontjára mutatott, ahol tengeri fellegek mögé bukott épp a vöröslô napkorong.
A várakozók feje felett harsány hápogással repült el egy kacsa. - Farkasok! - kiáltotta az oldalra billentett fejjel fülelô Pepin.
- A leghelyesebb, ha itt ütünk tábort - mondotta Aragond, s máris a földre dobta súlyos hátizsákját. Pont egy támadni készülô csuklyás kobrára esett. Holnap megkeressük a hágót odafent.
Néhány perccel késôbb a keresztút közepén rakott tűz körül kuporogtak valamennyien, s Gründolf egyik kelléknyulán osztozkodtak.
- Legalább a tűz olyan, amilyennek lennie köll! mormolta Smafu, s egy csörgôkígyót hajtott a meggyvörösen izzó parázsra. - Nem hinném, hogy Pepin úr farkasai a közelbe merészkednek ma éjjel...
- Na egen, nagyon elszánt farkas az, amelyiknek pont rád támad gusztusa! - horkant fel Pepin, s egy követ hajított Smafu felé, mely alaposan célt tévesztett, s egy a közelben ólálkodó pumát kábított el. Fent a magasban, a társaság tagjai számára észrevétlen, a kémkedô fekete hollócsapat vezetôje állított valamit távesövének optikáján, fajtájának iszonytató nyelvén átkozödott. Savanyú volt neki a szôlô.
- Hol vagyunk és merre tartunk? - érdeklôdött épp Fritó.
- Ez egy keresztút - felelte a mágus, s köpönyegének redôi közül viharvert szextánst kotort elô. Bemérte vele a holdat, Aragond cowboykalapját, Kübli felsôajkát. - Hamarosan átkelünk egy hágón, netán egy folyón, s egy másik országban folytatjuk utunkat.
Aragond Fritóhoz csörtetett. - Ne félj! - mondta, s egy farkasra telepedett. - Mellettünk teljes biztonságban vagy.
Szép, napsütéses reggelre ébredtek - gyakori jelenség ez, ha épp nem esik -, s a társaság lelki egyensúlya úgy-ahogy helyreállt. Tejbôl és mézbôl áll6 egyszerű reggelijük elköltése után felkerekedtek megint, az élen Gründolffal és Aragonddal. A sereghajt6 szerepét Smafu látta el, ô vezette a málhásjuhot, mely iránt gyakorta megnyilvánult herótokra jellemzô rajongása:
- Ó, hogy nincs egy csepp kaporszósz se! mondogatta panaszosan.
A társaság j6 néhány mérföldet (egy mérföld hozzávetôleg három verszta, csak egy csomóval kevesebb egy hektárnál) tett meg egyszéles, jól kövezett országúton, mely a Tökhegység pereméig futott. Késô délutánra érték el az elsô dombsort. Az út mintha sosem lett volna: pár szétdohált kô és egy rombadôlt, ôsi pénzbeszedôfülke árválkodott csupán itt. A dombon túl szénfekete mezôség húzódott fenyegetôen, egészen a hegyek lábáig. Aragond megálljt parancsolt. Az utazók összeverôdve szemlélték a lehangoló tájat.
- Att61 tartok, gonosz hely ez - mormolta Kósza. Egy ízben majd elcsúszott a vastagon áll6 fekete festéken.
- Imhol a Fekete Völgy - mondotta komoran Gründolf.
- Máris Hordorban vagyunk? - reménykedett Fritó.
- Ne említsd ama fekete fóldet eme fekete földön! - intette sötéten a mágus. - Nem, ez még nem Hordor, de olybá tűnik, e tájat megérintette már Mindenek Ellenségének átkozott keze.
Ahogy álltak és bámészkodtak, farkasüvöltést, medvebrummogást, dögkeselyűrikoltozást sodort fülükig a szél.
- Csend van - jegyezte meg Kübli.
- Túlságosan nagy csend! - szólt Legolás.
- Itt nem maradhatunk - szögezte le Aragond.
- De nem ám! - helyeselt Baromur, gyors pillantást vetve''az olvasó jobbjába simuló, még olvasatlan lapokra. - Hosszú út áll elôttünk.
Miután egy jó óra alatt levergôdtek a kövekkel teliszórt lejtôn, a társaság elcsigázott, megfeketedett tagjai egy lapályra érkeztek, mely egy kiugró szikla és egy t6 között húzódott. A tó felszínét vastag olajréteg borította. Bámuló szemük láttára ereszkedett alá e posványba egy elnehezült szárnyú vizimadár. Nagyot esobbant, s nyomban feloldódott.
- Gyerünk tovább! - iriondta Gründolf. - Már nem lehet messze a hágó.
Ezután körbevezette társait azon az ösvényen, mely jobbról kerülte meg a hegységet j6 ideig takaró sziklát. A kôperem, ahogy felfelé haladtak, mind keskenyebb és keskenyebb lett, az utazók a végén már csak araszoltak. Az utolsó kanyar után szemközt megpillantották a hegy sok száz méter magas, töretlen sziklafalát. A sziklafalba valamiféle barlangot vájtak - ennek bejáratát fondorlatos módon hatalmas, kovácsoltvas kilinccsel és kopogtatókkal felszerelt fakapu takarta. A fába kacskaringós, törp nyelvű Palmer-rúnákkal valamiféle feliratot véstek. Mindezt úgy cselekedték, hogy pár száz lépésnyi távolságból szinte semmi nem látszott belôlük.
Aragond megtorpant. - A Fekete Üreg! - kiáltotta.
- Na ja - mondta Kübli. - Hírhedett ôsöm, Fergus Mehmet Nikon Zuumja.
- A félelmes Andreadoria, a törpök pokla! - cif rázta Legolás.
- De hol a hágó? - tudakolta Fritó.
- A földfelszini konfigurációk megváltoztak, mióta utoljára jártam e tájon - felelte kapkodva Gründolf. - Meglehet, maga a végzet vezetett tévútra bennünket. Nincs mit tennünk.
FERGUS SZAVAKAT MONDOTT VOLT, MELYEK VALANÁK: SZABÁLT ALKOTOK, S AZTÁN EZ LÉSZEN HÁZAM ÉS VARAM, ITT ÉLENDEM ÉLETEM MINTHA AZ HÖSI ÉS DICSÖSÉGES LETT LEGYEN VOLNA, UTMUTATÓ AZOKNAK RÉSZIRE, KIK HOZZÁM HASONLÓN AZOK, AMIK. SZABALOKAT ALLITANDOK FEL, JELESÜL: MOSTANTOL CSAKIS A MAGAM DOLGIVAL TÖRÖDÖM. MINDENKOR, MINDENHOL, MINDENT ELKÖVETEK, HOGY ORROM MAS MOCSKABA NE ÜSSEM. LEGVÉGÜL PEDIGLEN: A BÜDÖS
ÉLETBE NEM NYULOK TÖBBET KÉRETLEN SENKIHEZ, SEMMIHEZ.
- Okosabb volna tovább keresni a hágót -, vélte Aragond. - Nem lehet messze.
- Igaz: háromszáz kilométer ide vagy oda, mi az nekünk? - gonoszkodott Gründolf. A völgybe visszavezetô keskeny ösvény ezt a pillanatot választotta, hogy halkan, diszkréten a tóba omoljon mögöttük.
- Ez eldöntötte a kérdést - szögezte le Baromur. Hahó! - ordított fel azután. - Gyertek csak! Zabáljatok fel!
- Majd én! Majd én! - zengtek valahol a közelben szörnyű basszusok.
. - Valóban könyörtelen volt a végzet, mely idevetett - ismerte el Aragond. - Netán a mágus volt ostoba. . .
Gründolf elengedte füle mellett a célzást. - Meg kell találnunk a kapunyitó varázsszót, méghozzá mihamarabb. Máris sötétedik...
Felemelte botját, és így kiáltott:
Yuma palo alto napa erin go brae
Tegrin correga cremora olé!
A kapu meg se rezdült. Fritó nyugtalanul pillantott a tófelszín egyhangúságát nagyszámban megtörô, olajos buborékokra.
- Bár hallgattam volna áldott j6 bácsikámra, és mentem volna fogorvosnak! - szűkölt Pepin.
- Ha otthon maradtam volna, mára én lennék a Megye leghíresebb lexikonárusa! - hüppögött Trufó. - Ha volna tfz-tíz kiló cementem meg két zsákom, már egy órája a tó fenekén állnátok! - förmedt rájuk Smafu.
Gründolf a makacskodó kapu elôtt kuporgott, varázsszavakat mormolt.
- Pismo - suttogta, s rákoppintott az ajtóra. - Bitumen. Lazlo. Clayton-Bulver... - Valami tompán kondult, a kapu azonban zárva maradt.
- Szép kilátások... - jegyezte meg Aragond.
A mágus váratlanul felugrott. - A kilincs! - rikoltötta. Odavezette a teherhordó juhot, ráállt a hátára, két kézzel nyomta le a roppant kilineset. Az nyomban engedett: hangos nyikordulással feltárult a kapu.
Gründolf gyorsan lekászálódott. Aragond és Baromur tovább tágították a nyílást. E pillanatban vad gurgulázás és böfögés kezdôdött a tó közepén - vad csuklások közepette egy irdatlan szörnyeteg emelkedett ki a mélybôl.
A társaság tagjainak lába a földbe gyôkeredzett az iszonyattól. A lény százhatvan méter magas lehetett, nyak nélküli testén tapogatók tömegei csüngtek.
- Ajjaj! - kiáltotta Legolás. = A T6 Öre!
- Megnyomorítani! - rikoltott a rém. - Megcsonkltani, felhentelni, széttaposni! Lásd ARTANI.
- Hamar! - kiáltotta Gründolf. - A barlangba!
A társaság kapkodva, egy emberként nyomakodott át az ajtórésen. Utolsónak ezúttal is Smafu maradt, aki kedvenc állatát is igyekezett áttuszkolni. Miután próbálkozásai sikertelenek maradtak; megragadta a jámbor növényevôt, s a közelgô bestia nyáladzó szájába hajította.
- Ehetô - csámcsogta az irdatlan szörny. Emészthetô, ízletes, tápláló. Lásd ÉTEL.
- Akadjon a torkodon... - kesergett Smafu, s lelki szemei elôtt egy angyalszárnyakkal ellátott báránycomb fantomképe jelent meg. Atfurakodott a nyíláson, s csatlakozott társaihoz a harlangban. A hestia
nagyot böffent odakint - ez olyan volt, mintha egy rég elfeledett, nagy darab pálpusztai került volna elô valahonnét -, s becsapta az ajtót. A döndülésbe az egész hegy beleremegett. A kis csapatra teljes sötétség borult.
Gründolf kedvetlenül gyufásdobozt kotort elô, addig karistolta a szálakkal a barlang falát és padlatát, mig sikerült lángra lobbantania botja végét. A tCÝz elelhalványult, nagyjában-egészében annyi fényt adott, mint egy döglôdô szentjánosbogár.
- Ezt nevezem varázslatnak! - ámuldozott Baromur.
A mágus a sötétséget fürkészte, majd, látván, hogy csupán egy út kínálkozik, egy felfelé vezetô lépcsô, társai élén nekivágott a homályban.
J6 ideig nyomultak elôre a hegy gyomrában. A kapunál kezdôdô lépcsôsort megmászva többnyire lefelé vezetett kacskaringókkal telitűzdelt útjuk. A levegô egy idô után fülledté vált, a társaság tagjai alaposan összezavarodtak. Fényt továbbra is csak Gründolf kínkeservesen pislákoló botja adott, nyomukban baljóslatúan koppantak a léptek. A homályban északkoreai, vietnami gerillák ziháltak, flipperek csilingeltek, lármájuk elkeveredett a sötét zugokra jellemzô egyéb neszekkel.
Idôvel eljutottak odáig, ahol az ösvény kétfelé vált. Mindkét út lefelé vezetett. Gründolf megálljt parancsolt. A rájuk szakadt csendben túlvilági gurgulázás hallatszott, valószínűsítvén, hogy az Apokalipszis Lovasai bridzselnek kedélyesen, alig néhány méternyire onnét.
- Osszuk két részre a csapatot! - javallotta Baromur.
- Megrándult a bokám! - óbégatott Pepin.
- Fordulj föl, de csináld esendben! - intette Aragond.
Trufó hatalmasat tüsszentett.
- Tervem a következô... - kezdte Gründolf.
- A golyók se állítják meg ezeket! - kiáltotta Baromur.
- Bármi történjék is - mondta Aragond -, résen kell lennünk!
A társaság egy emberként álomba merült.
Mikor felébredtek, csend volt megint. Süteményt és sört reggeliztek, majd ismét azon kezdtek tanakodni, melyik utat válasszák. Ahogy ott vitatkoztak, lassú dobszó hallatszott a föld mélyébôl. Dumm, dumm, dududumm, dramtaradomm!
A levegô mindezenközben egyre forróbb lett, mintha megsűrűsödött volna; lábuk alatt megremegett a talaj.
- Nincs vesztegetnivaló idônk! - ugrott talpra Gründolf. - Nyomban döntenünk kell!
- Szerintem jobbra - mondta Aragond.
- Balra! - kötötte az ebet a karóhoz Baromur.
A tüzetesebb vizsgálódás kiderítette, hogy a baloldali út jó negyvenn méter hosszúságban hiányzik, ezért Gründolf sebesen a másik irányba indította el övéit. Maga vezetett, társai szorosan a nyomában trappoltak. Az út meredeken lefelé kanyargott. Egyre szaporodtak a baljós elôjelek: elôbb egy minotaurosz-csontvázba, majd egy mumifikálódott pekingi elôemberbe, végül egy viharvert zsebórába botlottak, melyen a következô vésetet olvasták: Whiteynak Wonderlandból.
Az ösvény lejtése hamarosan szelidebbé vált. Az út egy végsô kanyarral fémszekrényekÝel zsúfolt, gyengén bevilágított hodályba torkollott. Alighogy
beléptek, a dobszóló harsányabban folytatódott: Tararam! Tararam! Tamtara tamtara tam!
Hátuk mögül, a folyosókanyarból hirtelen népes orkcsapat bukkant elô. A fenevadak harci kalapácsaikat, sarlóikat lengetve támadtak hôseinkre.
- Yalu yalu! - bömbölte vezérük, s ajkához emelt egy roppant dudát.
- Megdöglesz, G.I.! - rikkantotta a duda.
- Maradjatok itt! - kiáltotta Aragond. - Elôremegyek!
- Fedezzetek! - kiáltotta Legolás. - Messzirôl ritkítom meg soraikat!
- Maradjatok hátul! - süvöltötte Kübli. - Utat nyitok!
- Tartsátok a frontot! - kiáltotta Gründolf. - Mögéjük kerülök!
- Tartsatok ki! - így Baromur. - Elcsalom ôket! - Pyongyang panmunjom! - hörgött az ork fônök. A társaság átvágott a csarnokon, egy oldalfolyosó
ban keresett menedéket. Az orkok ott lihegtek a sarkukban. Gründolf egy kanyarban bevágott egy ajtót az orruk elôtt, s kapkodva odamormolt egy varázsigét. - Hawley smoot! - Botjával a fára koppintott. Füst csapott fel, az ajtó semmivé lett - a mágus farkasszemet nézett a döbbent orkokkal. Nem veszítette el lélekjelenlétét: terjedelmes beismerô vallomást kotort elô, aláírta, a fônök kezébe nyomta, azután társai után nyargalt, akik egy szakadék felett átívelô függôhídnál vártak rá.
Alighogy Gründolf a hidra tette lábát, a folyosón mindent elsöprô dobszóló visszhangja gördült végig. Egész seregnyi ork indult támadásra. Középütt hatalmas, fekete árny haladt - iszonytatóbb annál, hogysem lefrhatnánk. Markában nagy, fekete gtÝmböt szorongatott, mellére gonosz rúnákkal e szót írták: Karim Abdul Jabbar.
- Ajajaj! - kiáltott Legolás. - Egy balrog! Egy balrog jön!
Gründolf szembefordult a rémisztô árnnyal, mely egyenest a híd felé tartott, a fekete gömböt pattogtatta. A mágus hátrahôkölt, a kötélzetbe fogódzott, s felemelte botját. - Vissza, afrikai ugribugri! - parancsolta.
A balrog ennek ellenére követte a hídra. A varázsló ismét hátralépett, aztán kihúzta magát, s átható hangon kiáltotta: - Személyi hiba!
Aragond megrázta Kronát. - Nem tudja tartani a hidat! - S elôrelendült.
- E pluribus unum! - rikoltotta Baromur, és utána iramodott.
- Esso extra! - kiáltotta Legolás, s a nyomába szegôdött.
- Kaiser Frazer! - iparkodott utánuk Kübli.
A balrog nekilendült, feje fölé emelte a baljós gömböt, s diadalittas kiáltást hallatott.
- Dulce et decorum! - mormolta Baromur, és vagdosni kezdte a híd kötélzetét.
- Innen és túl! - mondta Aragond, miközben elmetszett egy csomót.
- "Sokkal, de sokkal bölcsebb, mit most teszek..." - idézte Legolás a pallót csapkodva.
- Közelebb Hozzád, Istenem - dünnyögté Kübli, gyors fejszecsapással nyírva el az utolsó cérnaszálat is.
A híd hangos pendüléssel megereszkedett, Gründolf és a balrog a mélybe bukott. Aragond elfordult, könnyeivel küszködve rohant az ellenkezô irányba, nyomában társaival. Egy kanyarral elôréhb napfény vakította el ôket, majd, miután sikerrel levertek egy szendergô ork ôrszemet, kibotladoztak a kapun, leszáguldottak a keleti lépcsôn.
A lépcsôsor egy patak mellett haladt, melynek sűrű vízében szivárványszín buborékok pattogtak. Legolás megtorpant, s szertartásosan beleköpött.
- Ime a Spumoni - mondotta. - A tvelfek szent folyása. Ne igyatok belôle: szelet csinál.
A társaság továbbhaladt a puszpángvölgy hosszában. Nem egész egy óra múltán ott álltak a Nessel- rode - avagy, ahogyan a törpök nevezik, Orrcseppentô - nyugati partján. Aragond megálljt intett. A hegyoldalon levezetô lépcsôfokok itt elfogytak, a táj ellaposodott: a szemközt elterülô sfkság már a szélis tenségek, szatírok és nimfák hona volt.
- Attól tartok, feltérképezetlen terület következik - mormolta Kósza, ahogyszemét leárnyékolva a távolba kémlelt. - Milyen kár, hogy Gründolf soha többé nem állhat az élre!
- Ez tényleg nem kóser - bólintott Baromur.
- Amott terül el Lalornadoon, a Volttvelfek földje - mutatott Legolás a folyó túlpartjára, ahol hollandirepkénnyel befutott törzsű fenyôk ágáltak. - Gründolf biztosan arrafelé irányítana minket.
Baromur bedugta lábát a bugyborgó folyóba - egy dupla halburger és egy nagyadag hasábburgonya re- pült tüstént a magasba.
- Varázslat! - rikoltotta Kübli. Füle mellett rák- koktéldarabkák zúgtak el. - Boszorkányság! Ördön- gôsség! Elzárkózás! Bolondok aranya!
- Na ja - mondta Legolás. - Elvarázsolt folyam ez. Nevét egy szépséges tvelf leányról, Nesselro- dérôl kapta, aki szerelemre gyúlt Mentol, a vacsora utáni koktélok istene iránt. Az elvetemült Oxidol - a partitrükkök, kisebb stiklik istennôje - azonban golfütô képében megmutatkozott elôtte, s közölte vele, hogy Mentol szemet vetett Fizofex hercegnôre, Sano király leányára. Nagy haragra gerjedt Nesselrode, erôs esküvéssel fogadta, hogy valagbarúgja Fizofexet, s rávette anyját, Cineramát, a rövid lejáratú kölcsönök istennôjét, hogy változtassa Mentolt búvárszivattyúvá. Mentol azonban kiszagolta, mi készül, fridzsider képében felkereste a lányt, folyóvá változtatta, azután nyugatra ment lexikont árulni. A folyam még mostanság is fel-felsír tavaszonként: "Mentol, Mentol, mekkora wazuu vagy! A minap még tvelf voltam, aztán hipp-hopp, folyó lettem. Az anyádjó úristenit!" S a szél így felel rá: "Pfuj!"
- Szomorú történet - mondta Fritó. - Vajh igaz?
- Nem - legyintett Lelolás. - De figyeljetek, született errôl egy dal is! - Es rákezdett:
Volt egyszer egy tvelf leány
Ügyintézô fajta
Bongyor hajú, festett karmú
Ilyen; lelke rajta
A slágereketjól ismerte
Fejböl fújt vagy tizet
Rágózott is, s ha gumit nyelt
Hát ivott rá vizet
Fiúzott és piperézett
Ismerte a dürgést
Csajokkal ha mulatni ment
Mutatott pár pôrgést
Akadt egyszer egy fazonja
Ide-oda vitte
Kábította sok mindennel
Az meg - nem elhitte?
Használt hintó hátuljában
Esett meg a dolog
Szól a fazon: "Én készvagyok,
S a világ tovább forog!"
Utólag derült ki csak,
Házasságról nincs szó
Postás volt az álomlovag
Jó anyja szipirtyó
Kônnyet ejtett göndör tvelfünk
Míg buszozott haza
Négy egy héten! Mégsemjárja!
Ó, a k.....ák f...a!
- Legjobb lenne még napszállta elôtt átlábolnunk - mondotta Aragond. - A regék szerint ezen a parton szuttyogó denevérek és vámpírok élnek... - E szavak kíséretében felkapta tisztaságcsomagját, s belegázolt a levessűrű folyamba. A többiek követték. A víz sehol sem volt egylábnyinál mélyebb, az átkelés így még a herótoknak sem okozott különösebb nehézséget.
- Fura egy folyó ez... - mormolta Baromur, miközben a hullámok combját nyaldosták.
A folyó túlsó partján fatörzsekbe karcolt, tvelferantó nyelvű feliratok fogadták ôket: "Látogasson el a pazar tvelf skanzenbe! Keresse fel kígyófarmunkat! Ne feledkezzék meg a Mikulásműhelyrôl sem!" és "Segítsen, hogy bűvös erdeink bűvösek maradhassanak!"
- Lalornadoon, Lalornadoon! - sóhajtott Legolás. - Alsó-Középfólde csodája vagy!
Alighogy kimondta, az egyik évszázados fa törzsén nyílás támadt: apró, levelezôlapokkal, kakukkosórákkal, cukorkával és csokoládéval zsúfolt helyiség vált láthatóvá. A pénztárgép mögül dörzsöltnek látszó tvelf lépett elô.
- Hozott ami hozott - mondotta mélyen meghajolva. - A nevem Pentel.
- Cumó hither cunastoga - mondta Legolás.
A tvelf fontoskodva köhécselt. - Nincs az a kimondott turistaszezon, igaz?
- Csak átutazóban vagyunk - közölte Aragond.
- Annyi baj legyen! - legyintett Pentel. - Rengeteg, egyszerűen rengeteg a látnivaló. - Bal kéz felé ott a Remetefa, jobbra a Visszhangos Szikla meg a Természetes Híd, szemközt pedig a j6 öreg Kívánságkút...
- Dóriából jövünk - folytatta Aragond -, és Hordorba tartunk.
A tvelf elsápadt. - Remélem, kellemesen érezték magukat a varázsos Lalornadoonban... - mondta sietve, majd kezükbe nyomott pár szórólapot, nyalókát, s máris visszahúzódott - becsapta, el is reteszelte az ajtót.
- Nehéz idôk ezek... - elmélkedett Aragond. Legolás széthajtogatott egy,szórólapot, a térkép tanulmányozásába mélyedt. - Tvelffalva nincs túl messze - mondta végül. - S hacsak gazdát nem cserélt idôközben, Elront rokonai, Cellofán úr és Lavalier úrnô ótt élnek.
- Tvelfek... - mormolta Smafu. - Hát, én nem mondom, hogy Szaruónnak igaza van velük kapcsolatban, de asse merném állítani, hogy téved. Már ha értitek, mire célzok...
- Kuss! - dörrent rá Legolás.
Ebben maradtak.
Fahéjból és mirrhából álló egyszerű táplálékukat elköltvén a társaság megmaradt tagjai nekivágtak annak a széles útnak, melyet Legolás a térkép segitségével a Rémület Ösvényeként azonosított. S lám, a műanyag bozótosból idôrôl idôre csakugyan műsárkányok és goblinok tántorogtak elô, ásítoztak és morogtak. E látványosság azonban még a herótokat is hidegen hagyta. Alig néhány órai gyaloglás után különös facsoporthoz érkeztek. Az ágakon erôsen rozsdásodó rézlevelek meredeztek katonás rendben.
Ahogy álltak s bámultak, a legközelebbi fa egyik emeleti ablakán egy tvelf fehércseléd tekintett ki, s ünnepélyesen rájuk köszönt népe ôsi nyelvén:
- Üdvözlet az utazóknak!
- Vannak még odabent hozzád hasonlók? - szólt fel Legolás, tartva magát a szertartásrendhez.
Egy perccel késôbb ajtó tárult ki a fa törzsén, tömzsi tvelf lépett elô. - Cellofán és Lavalier odafent vár rátok - közölte, s betessékelte az utazókat. A fatörzs üresnek bizonyult, belülrôl táglautánzatú tapéta borította. Az egyes szintekre csigalépesô vezetett - a tvelf kézmozdulattal jelezte, hogy ha lehet, ne tökölôdjenek tovább a földszinten. A keskeny lépcsôt megmászva Aragondék egy a lentihez megszólalásig hasonló helyiségben találták magukat, ám itt a tetôrôl kocsikerékbôl kialakított hatalmas csillárok függtek. A terem végében, makulátlan muszlinban Cellofán és Lavalier üldögélt egy-egy fatönkön.
- Legyetek üdvözölve Lalornadoonban mondotta Lavalier, s lassan felegyenesedett. A szemlélôknek úgy tűnt, éppoly gyönyörű, mint egy i fjú ünô, s karcsú, mint a kocsányos tölgy. Dióbarna haja csillámló fürtökben omlott a vállára - ha pedig mozdult, a lába elé. Fritó a Gyűrűvel játszadozott, úgy ámult szépségén. Ahogy állt ott, mintha transzba esett volna, az úrnô feléje fordult, s látta, hogy a herót a Gyűrűvel játszadozva ámul szépségén.
- Látom, Fritó - szólt -, hogy a Gyűrűvel játszadozván szépségemen ámulsz.
Fritó lélegzete elakadt:
- Ne félj - fintorgott komoran Lavalier. - Nem vagyunk ellenségeid.
Most Cellofán állt fel, s sorra üdvözölte a társaság valamennyi taÝját. Helyet mutatott nekik a félkörben elhelyezett gumipárnákon, megkérte ôket, beszéljenek kalandjaikról.
Aragond megköszörülte torkát. - Egyszer régesrégen... - kezdte.
- Nevezzetek Ishmaelnek - mondta Kübli.
- Történt pedig áprilisban... - csendült Legolás hangja. Ý
- Figyelmezz, 6 Múzsám... - herákolt Baromur. Némi lökdösôdés után Fritó fogott bele, hogy elregélje a Gyűr6 történetét. Beszélt Dildó zsúrjáról, a Fekete Lovasokról, Elront házáról, a Tanácsülésrôl, Dóriáról, Gründolf váratlan elhunytáról.
- Ajjujaj, hajuja-hó... - mondta szomorúan'Cellofán, mikor Fritó befejezte.
Lavalier mélyet sóhajtott. - Hosszú és veszélyes az utatok - mondta.
- Az - helyeselt Cellofán. - Félszerzet, súlyos terhet hordozol.
- Ellenségeid hatalmasak és könyörtelenek mondta Lavalier.
- Okkal félsz - mormolta Cellofán.
- Hajnalban továbbindulsz - sóhajtott Lavalier.
Kerubinból és szerafinból álló pompás lakoma után Lavalier szobákat utaltatott ki az elcsigázott vándoroknak egy közelí, kisebb fában. Fritó menni készült, az úrnô azonban félrevonta, s egy kis mélyedésbe vezette, melynek közepén folyadékkal teli bádoglavór állott. Két döglött fecske ázott benne.
- Méreg - magyarázta Lavalier, s a bokrok közé hajította a megmerevedett tetemeket. - Csakis ezzel remélhetjük meggátolni elszaporodásukat... - Beleköpött a vízbe. Egy aranyhal ugrott fel a lavórból, s így kiáltott: - Tegyék meg tétjeiket!
Az úrnô a víztükör fólé hajolt. - Wilmot proviso suttogta, mire a víz bugyborékolni kezdett. Túlérett beefsteak szaga terjengett a lévegôben. Fritó bámuló szeme láttára csakhamar elsimult a vlz, egy férfi vált láthatóvá benne, amint valamit az orrába gyömöszöl.
- Reklám... - magyarázta Lavalier idegesen.
A víz egy pillanat alatt kitisztult, képek követték egymást: tvelvek és törpök táncoltak az utcán, tivornyázás dúlt Mines Trónéban, hetedhét országra szóló bacchanália a Megyében; Szaruón hatalmas bronzszobrát beolvasztották, hogy nyakkendôtűket készítsenek belôle. Látszott maga Fritó is: egy nagy halom bazári ékszer tetején ült, szélesen vigyorgott.
- Ez jót jelent - közölte Lavalier.
Fritó megdörzsölte szemét, összerezzent. - Vagyis nem reménytelen az ügy? - tudakolta.
- Lavalier tükre sosem hazudik - jelentette ki az úrnô határozottan. Visszavezette a herótot társaihoz, majd átható illatfelhôben felszívódott.
Fritó megint megborzongott, aztán bebotorkált a fa-házba, s mély álomba zuhant.
A lavór felszíne egy darabig sötét maradt. Tükrében képek ködlöttek fel: az S. S. Titanicot ünnepélyesen fogadták New York kikötôjében, Németország minden nemzetnek kifizette a háborús jóvátételt, a fantasztikus Bobby Moore pedig egymás után két öngólt rúgott...
A keleti égbolton Velveeta, a tvelfek szeretett hajnalcsillaga, a reggel szolgálóleánya kelt fel, hogy üdvözölje Noxzemát, a flanelnyelvűt, s hogy feladja rá azt az aranyozott kukát, melyben az Novokaint, a szárnyas riksát, a nap hírnökét fogadhatja. Öt követte a rózsás szemgolyójú Ovaltin, a rojtos szájú, s gyengéden végigcsókolta a Tengertôl keletre fekvô földeket - más szavakkal: megvirradt.
A társaság tagjaiba visszatért az élet. Sietve reggeliztek babot, lajhárt és málét, majd Cellofán és Lavalier parancsára egy maroknyi tvelf az erdôn át a szélesen hömpölygô Anakrin partjára, az ott kikötött kis balzafa-csónakokhoz kísérte ôket.
- Ütött a búcsú keserű órája - mondta az úrnô szomorúan. - Van azonban egy-egy apró ajándékom valamennyiôtöknek, hogy soha el ne felejtsétek Lalornadoont, még a rátok váró sötét idôkben se... Igy szólott, majd egy ládát hoiatott elô, s számos csodás dolgot kotort elô belôle.
- Aragondnak - mondotta - ím, koronaékszerek! - S egy gyémántforma körtét, valamint egy smaragd nagyságú lúdtojást nyújtott át a meglepett királynak.
- Fritónak egy apróbb varázsszer... - A herót értetlenül forgatta markában a különös kristálygömböt, melyben hópelyhek kavarogtak.
Lavalier a társaság valamennyi tagjának valami csodásat és különöset ajándékozott: Küblinek egyéves elôfizetést a Tvelf Timesra, Legolásnak egy füzér Csiep-golyót, Pepinnek egy tubus lábszagú borotvakrémet, Trufónak egy pár pecsenyevillát, Baromurnak szobabiciklit, Smafunak egy flakon rovarirtót.
Az ajándékok egykettôre csónakbá kerültek néhány más, a küldetéshez feltétlenül szükséges holmi mellé. Akadtak kötéltekercsek, Dinty Moore-féle marhahúskonzervek, kopra, varázsköpenyek, melyek bármiféle környezethez könnyűszerrel alkalmazkodtak, légyen az zöld fű, zöld fa, zöld kô vagy zöld ég; volt ott egy példány a Jane-féle Sárkányok és Baziliszkuszok-lexikonból; volt egy doboz műcsont, és egy üveg gyógyvíz.
- Ég veletek - mondta Lavalier, ahogy az utazók csónakba szálltak. - A leghosszabb utazás is egy lépéssel kezdôdik. Senki sem sziget.
- Ki korán kel, aranyat lel - mondta Cellofán.
A csónakok elszakadtak a parttól. Lavalier és Cellofán jókora, hajóforma hattyúra szállott, úgy követte ôket j6 darabon. Laval,ier a hattyú nyakszirtjére telepedett, s az öntöttvas dobok szívszaggató dübörgése közepette ôsi tvelf kesergôt dalolt:
Dango, dango, Lassi Lima rintintin
Yanqui unicycle ramar rotroot
Telstar aloha saarinen cloret
Stassen camaro impala desoto?
Gardol oleo telephon lumumba!
Chappaqua havatampa muriel
U canleada horsta vata, bwana
Butyu canna makit drinque!
Comsat melba rubayat nirvana
Garcia y vega hiawatha aloo
O mithra, mithra, I fain wud lie doon!
Valdaree valdera, que sera, sirrah
Honi soit la vache qui rit
Honi soit la vache qui rit
("O, a levelek hullnak, a virágok elhervadnak, a folyók mind-mind republikánusok! O, Ramar, Ramar, szállj aranyos egykerekűd nyergébe hamar, figyelmeztesd nimfáidat, húsztalléros királynôidet!
Ah, ki gyűjt majd kesudiót, ugrik hoppolát a pálmák alatt? Ki nyírja egyszarvúimat? Lásd, még a tehenek is kacagnak, sajna,'sajna... Kórus: Mi vagyunk a kórus, és egyetértünk. Egyetértünk, egyetértünk. ")
Ahogy a törékeny csónakok a folyó kanyarulatába értek, Fritó hátrapillantott, s még épp látta, hogy Lavalier úrng a tvelfek ôsi szokása szerint, torkán ledugott ujjaI búcsúzik tôlük.
Baromur arrafelé bámult, ahol a víz - látszólag legalábbis - a kelô nappal ölelkezett. - Ki korán kel, hepatitiszt kap... - mormolta, s visszaaludt.
Lalornadoon varázsa oly erásnek bizonyult, hogy Fritó, bár tudván tudta, alig néhány órát töltöttek csak földjén, úgy érezte, fogytán az idô, s hatalmába kerítette valamiféle körvonalazatlan aggodalom. Eszébe ötlött Baromur baljóslatú álma - csak most tűnt fel neki, hogy a harcos homlokán bárányvér vöröslik, hátán krétával rajzolt, hatalmas X fehérlik, képét pedig ökölnyi fekete faltok éktelenítik. Vállán jókora, fenyegetô külsejű dögkeselyű tanyázott, a fogát piszkálta, s egy ostoba kis dalt zümmögött a felsál gyônyöreirôl.
Nem sokkal déli tizenkettô után az utazók észrevették, hogy a folyómeder keskenyedik, a víz pedig sekélyebb. H2marosan irdatlan gát állta útjukat. Odabentrôl hódfarkak csapkodása, turbinák semmivel össze nem téveszthetô zúgása hallatszott.
- Ugy véltem, a Langerhans-szigetek felé szabad az út... - dünnyögte Aragond. - De látnivaló: Szaru6n szolgái itt sem tétlenkedtek. A folyón nem jutunk tovább...
A társaság kilábolt a nyugati partra, kirángatták a csónakokat is. Sietve falták be falnivalójukat - a holdat és néhány hatpennyst.
- Tartok tgle, hogy ama vadakkal meggyűlik még a bajunk - mutatott Baromur a cementgáton ágáló hódok tömegére.
Alighogy kimondta, arra rezzentek fel, hogy tömzsi alak tart feléjük bizonytalan léptekkel a parti köveken. Egy méter magas lehetett, bôre sötét volt, farka is akadt. Fekete barettot és foncsorozott szemüveget viselt.
- Alásszolgája - herákolta, s a földig hajolt. Aragond elgondolkodva szemlélte. - Ki vagy? csattant fel utóbb, s keze Krona markolatára tévedt.
- Artalmatlan utazó volnék, akárcsak ti - mondotta a sötét bôrű figura, s a nagyobb nyomaték kedvéért lendületesen csóválta farkát. - Lovam elveszítette patkóját, avagy elsűlyedt a csónakom - hogy voltaképp mi is történt, nem tudom.
Aragond megkönnyebbülten sóhajtott. - Nos hát, szívesen látunk... - mondta. - Már attól féltem, az elvetemültek közé tartozol te is.
A lény erôltetetten nevetett, szájából ácskapocs nagyságú metszôfogak villantak elô. - Dehogy! - tiltakozott, szórakozottan rágódva egy nagy darab uszadékfán. Hirtelen nagyot tüsszentett - foncsorozott napszemüvege a fóldre esett.
Legolásnak elakadt a lélegzete. - Egy fekete hód! - kiáltotta hátrahôkölve.
A közeli erdôbôl e pillanatban nagy recsegés-ropogás hallatszott: bömbölô orkok és hörgô hódok rontottak a szerencsétlen társaságra.
Aragond tüstént talpra ugrott. - Evinrude! - rikoltotta, s kivonta Kronát, majd markolatával a legközelebbi orknak nyújtotta.
- Joyvah halvah! - kiáltotta Kübli, s messzire hajította fejszéjét.
- Unguentine! - sietett kijelenteni Legolás, s tarkóra tette a kezét.
- Ipso facto - dünnyögte Baromur, s megoldotta derékszíját.
Smafu a rajtaütés zűrzavarában Fritóhoz rohant, karon ragadta. - Ideje felszívódnunk; bwana! - suttogta, s csuklyát húzott puflák fejére.
A két herót a csónakokhoz iszkolt. Messze kint jártak már a vizen, mire az orkok és segftôtársaik keresni kezdték ôket.
Az orkok fônöke grabancon ragadta Aragondot, s kíméletlenül megrázta. - Hol vannak a herótok? üvöltötte.
Kósza arrafelé fordult, ahol az imént Fritót és Smafut látta. Azután Pepinre és Trufóra sandított. Azok ketten Legolás és Kübli közelében bújtak meg. A tvelf és a törp javában husuonegyezett.
- Ha hazudsz, megdöglesz! - hörögte az ork, s Aragond világosan kiérezte. szavaiból a gúnyt. A herótokra mutatott. Az orkok közül ketten máris odaugrottak a boldogtalanokhoz, és sonkányi karjukba kapták ôket.
- Ez valami félreértés! - tiltakozott Pepin. Nincs nálam!
- Ne velem kekeckedjetek! - szűkölte Tnifó, s Pepinre bökött. - Ö rakta el!
- Dehogy én! Ö! - állította Pepin. - Ö a tettes, felismerném bárhol! Egytíz magas, kábé hetven kiló, bal karján sárkánytetoválás... Alaposan gyanusítható kétrendbeli Gyűrűhordozó-támogatással és sinkeléssel!
Az ork-fônök kíméletlenül felröhögött. - A többiek annyi elônyt kapnak - mondta -, míg tízig számolok! - Hatalmas láncos buzogányt húzott elô, fenyegetôen pörgetni kezdte a feje felett. Baromur nyomban futásnak eredt, ám tüstént elbotlott kardja hüvelyében, felbukott, s beledôlt tulajdon sztepcipôjének tűhegyes orrába.
- Beteljesült... a jóslat! - hörögte. - O, mondjátok meg a lakedoméciaiaknak, hogy az anyjuk jó... E szavakkal, érzelmes hegedűszó kíséretében, kilehelte lelkét.
Az ork a fejét ingatta. - Hé, teneked nem is kellettem vón, ember... - dünnyögte, majd kiadta a szükséges parancsokat, mire az ork-horda a döbbent túlélôket hátrahagyva, a foglyulejtett Pepinnel és Tru- , fóval együtt visszahúzódott a rengetegbe.
Fritó és Smafu csónakja lassan sodródott a folyam keleti partja felé. Mikor elérték, a herótok szárazra vonszolták, elrejtették járművüket. Valahol hátul, a gát árnyékában egy szürke figura tempózott utánuk zöld és sárga pettyekkel telehintett, vizilóforma gumimatracán.
- Kinn vagyunk a vízbôl, ahogy az öreg Tata mondaná - mormolta Smafu, ahogy kiemelte a lélékvesztôbôl kettejük holmiját, majd Fritó nyomában nekivágott a következô fejezetig vézetô emelkedônek.

HATODIK FEJEZET
Rahór lovasai
Aragond, Kübli és Legolás három álló napon át loholt az ork-horda nyomában. Csupán enni, inni, aludni és blattot verni álltak meg olykor-olykor, és talán ha épp a tájban gyönyörködtek. A Kósza, a tvelf és a törp csakugyan fáradhatatlanul követte Pepin és Trufó elrablóinak nyomát - gyakorta háromszáz métert is leküzdöttek egyvégtéhen, mielôtt faarccal a földre rogytak. Kósza nem egyszer veszítette el a szagot, ami valóságos művészet volt, hisz az orkok elôszeretettel hordják ürüléküket úton-útfélen jókora halmokba. E halmokból utóbb rettentô szobrokat gyúrnak, néma figyelmeztetésül mindazoknak, akik netán kukoricázni akarnának velük.
Az ork trágyadombok most folyvást ritkultak. Ez vagy azt jelentette, hogy gyorsabban menetelnek, vagy azt, hogy kifogytak a zabálnivalóból. Bármi volt is az igazság, a nyom folyvást "hült", s a megtermett Kószának ugyancsak igyekeznie kellett, hogy meglelje az árulkodó jeleket: egy viseltes cúgoscipôt, egy pár cinkelt kockát - utóbb meg egy pár lekaszabolt orkot..:
A táj teljesen ellaposodott már, csak néhány cserje vegetált a széles pusztaságon. Aragondék néha áthaladtak egy-egy elnéptelenedett falun - az ilyen helyeken egy-egy kiéhezett kutya akadt mindössze, ezek hosszan kergették a társaságot, mielôtt oszladozó porfelhôkben elmaradoztak. Az utazók Rahór síkját tapodták most, e forró, száraz és vigasztalan zugon át vezetett útjuk. Baljuk felôl a Tökhegység nyúlványai sorjáztak, jobbra, a messzeségben ott húzódott a roppant Effluvium. A rahírok birodalma volt ez, az irgalmat nem ismerô, harcos merínónevelôké. Valaha rég Szaruón esküdt ellenségeinek számítottak, bátran küzdöttek ellene Brylopadnál és Ipswitchnél. Am mostanság kósza hfrek jártak Pondor gyepüit dúló, erôszaktételtôl, gyújtogatástól, gyilkolástól és ismételt erôszaktételtôl vissza. nem riadó, renegát lovasokról.
Kósza megálljt parancsolt társainak, mélyet sóhajtott kimerültségében, nemkülönben unalmában. Az orkok mind behozhatatlanabb elônyre tettek szert velük szemben... Elôszedett egy darab mágikus tvelf lompost, s négyfelé törte.
- Ugy egyétek, hogy ez volt az utolsó - hazudta, s a negyedik negyedet elrakta késôbbre - találják ki, kink.
Legolás és Kübli némán, komoran rágódtak adagjukon. Mindenütt érezték Vasótvar gonosz mágusa, Szarumén átkos jelenlétét. Káros befolyása ökörnyálként úszott a levegôben, kémei máris ' a betolakodók nyomát kutatták. A gonosz erôk számtalan formát ölthettek - most épp békétlenség alakjában támadtak hôseinkre.
Kübli, aki (amennyiben ez egyáltalán lehetséges) Hölgyzugoly óta méginkább megutálta a tvelfet, majd megfulladt taplószáraz 1omposától.
- Atkozottak legyenek a tvelfek, a pocsék maceszükkel együtt! - tajtékzott.
- No meg a törpök - fűzte hozzá nyomban Legolás -, akiknek fzlése nem terjed túl a szájon!
Ezután - vagy huszadszorra - mindketten fegyvert rántottak: egymás vérére szomjaztak. Kósza közéjük lépett, ahogy mindig - le is vágták majdnem, ahogy mindig. Az evésrôl egészen megfeledkeztek.
- Elég! Hagyjátok abba, fejezzétek be, le a fegyverekkel, elég a vitából, illetve fogjátok vissza magatokat! - szólott a király, kesztyűs kezének mutatóujjával fenyftvén meg a torzsalkodókat.
- Vegyél vissza, vamzergyerek! - mormolta Legolásra sandítva a törp. - Ha nem, istenemre úgy nyakon...
Kósza ekkor elôhúzta Kronát, mire az ellenségeskedés tüstént befejezôdött, hisz sem a törpök, sem a tvelfek nem szenvedhetik, ha hátulról csapják le ôket. Am alighogy hüvelybe csúsztatták pengéiket, Aragond ismét felkiáltott:
- Amott! - S délre mutatott. - Lovasok közelednek,-sokan, s sebesen, akár a szél!
- Talán mert szélirányban jönnek - szólt fintorogva Legolás.
- Jó az orrod, nemes tvelf - biccentett elismerôen Kósza.
- S biztosan gyors a lábad is... - mormolta Kübli a bajusza alatt.
Mindhárman a horizonton terjengô porfelhôt nézték. A birkatenyésztôk közeledtek, ehhez kétség sem férhetett: a szél jóelôre széthírlelte jöttüket.
- Gondoljátok, hogy harátságosäk lesznek? - érdeklôdött Legolás, s közben remegett, mint a nyárfalevél.
- Azt nem tudhatjuk - mondta Kósza. - Ha barátságosak, nincs okunk aggodalomra, ha viszont ellenségeink, módot kell találnunk rá, hogy megmenekedjünk haragjuktól.
- De hogyan? - kérdezte Kübli. A síkon közel-távol nyoma sem volt búvóhelynek. - Harcoljunk vagy meneküljünk?
- Nem tesszük egyiket sem - mondta Aragond, s a fóldre huppant. - Halottnak tettetjük magunkat! Legolás és Kübli összenéztek, afejüket rázták. Ke
vés dologbban egyezett a véleményük, ám Kószát igenis azonos módon ítélték meg.
- Akár magunkkal is vihetnénk néhány gazfickót mondta a törp, s elôhúzta fejszéjét. - Ha már halnunk kell, haljunk méltósággal!
A birka-urak közel jártak már, harci hátasaik bégetése egészen harsány voltÝmár. Magasak és szôkék voltak a rahórok, ijesztô tüskékkel kivert sisakot és kefebajuszt viseltek. A vándorok figyelmét az sem kerülte el, hogy magasszárú csizmát hordanak, szúk bôrgátyót, hózentrógert. Hosszú lándzsákat szorongattak, melyek leginkább nikkéllel futtatott papírnehezékekre emlékeztettek.
- Ránézésre elég ijesztôek - jegyezte meg Legolás.
- Azok - bólintott Kósza, ujjai közt kikukucskálva. - Büszke és kevély harcosok a rahórok, nagyra értékelik a birtokot és a hatalmat. Am e birtokok gyakorta szomszédaik birtokai, emiatt népszerűtlenek kissé. Noha nemigen leveleznek, dalban, táncban, elôre kitervelt emberölésben nem lelni párjukat. Igaz, nem csupán a hadakozáshoz értenek: a szomszédos népek számára nyári táborokat tartanak fenn, a legmodernebb kemencékke_1 és zuhanyozókkal szerelték fel ôket...
- Ezek szerint nem igazán elvetemültek... mondta reménykeäve Legolás. Épp e pillanatban csillant meg a napfény a hüvelyekbôl kiröppenô rahór pengék százain.
- Ki fogad velem...? - érdeklôdött Kübli. Tehetetlenül figyelték arajvonalban feléjük zúduló lovasokat. A középütt rúgtató alak, akinek sisakját nem csupán tüskék, szarvak is éktelenítették, az utolsó pillanatban kézjellel fékezte meg ôket: a robogó birkák blokkolva fékeztek, a harcosok csodával határos módon mégis nyeregben maradtak. Kivéve kettôt, akiket az átmeneti zűrzavarban tüstént agyontiportak.
Ahogy elült a kiáltozás és az átkozódás, a vezér j6 felépítésű, vakítóan fehér merínóiján közelebb poroszkált a vándorokhoz. Az állat farkára színes befôttesgumikat húztak.
- Affrancba... - ámuldozott Kübli, alig mozdítva vaskos ajkát. A lovasok vezetôje, aki j6 egy fejjel alacsonyabb volt társainál, gyanakodva szemlélte a jövevényeket két monokliján át. Aragondék csak ekkor döbbentek rá, hogy nôvel állnak szemben - egy nôvel, aki szűk mellvértjében is titáni benyomást keltett.
- Hofá igyekesztek, és mid kerestek itt, ahová jönnötök amúgy sem zabad? - kérdezte a nô. Csúnyán törte a Közös Beszédet.
Kósza elôrelépett, mélyen meghajolt, tárdre hullt, megszaggatta ruháját, s megcsókolta a fóldet a birkaúrnô lába elôtt. Az a sarkán himbálódzott, várt.
- Üdv és áldás, 6 úrnô! - bazsalygott Kósza a tôle telhetô legszervilisebb módon. - Atutazók vagyunk csupán földeteken, két barátunkat keressük, akiket Szaruón és Szarumén vad orkjai ragadtak el nemrég. Talán láttátok is ôket... Méternyi magasak, szôrös lábuk s piciny farkuk van. Eltűnésükor tvelf köpenyt viseltek. Hordorba tartottunk, hogy megfékezzük Szaruónt, akinek praktikái egész Alsó-Középfölde biztonságát fenyegetik...
A birkások kapitánya ostobán bámult a királyra, azután övéihez fordult, s odaintett valakit közülük.
- Dokhi! Siess, munkád van! Esz is tökkelütött!
- Korántsem, szép hölgy! - tiltakozott Aragond. Akikrôl beszéltem, a herótok, avagy, tvelf-nyelven, a hoipolloik. Magam kalauzuk vagyok, egyesek K6szának neveznek, noha számos néven ismer egész...
- Elhizem - bólintott a vezér, aranyszôke cop fjával játszadozva. - Dokhi! Hol a höliben vaty?
Végül mégis elfogadta Aragond magyarázatát, s lezajlott a kölcsönös bemutatkozás.
- Én Élôwynn fagyok, Eorlób leánya, ki kapitánya és thánja a gumicsizmások törzsének... Esz azt jelenti, hogy örfendek, s hogy nem fagytok többet senkik... - körülményeskedett a vörhenyes arcú harcos. Képe hirtelen elsötétült, ahogy kiszúrta Küblit: gyanakodva szemlélte.
- Hogy is hífnak tégedet?
- Klóin fia Kübli, szolgálatodra! Atyám Geritol törp-ura, a király étekfogója - vágta ki a tömzsi figura.
Élôwynn közelebb léptetett hozzá, homlokráncolva vizsgálgatta.
- Esz füra - mondta végül. - Nem is látzol dörpnek! - Kószához fordult. - Te meg... Kajagond vagy, nemtebár?
- Aratond fia Aragond, ha szabad... - mormolta a király. Egy szempillantás alatt kivonta a szikrázó Kronát, s feje fólé emelte, majd felkiáltott: - Ez pedig Krona, annak kardja, ki számos névre hallgat; kit hívnak Lumbágónak, a tvelfek közt Fenôkônek, Taplófejnek. Vagyok ki vagyok: Pondor trónjának örököse, Alagond fia Aratond fia, Sok Tucat Meghódoltatója, Gorgonzola vére, ászok ásza, a király!
- Noffene! - Elôwynn a közelben várakozó orvosra pillantott. - No jó, elhiszem nektek, hogy nem fagytok Szarumén gémei. Nagy párom az, de ennyire nem ostopa...
- Messzirôl jöttünk - mondta Legolás. - J6 ideig Gründolf, a Piszkosszürke vezetett bennünket, ô, királyok mágusa, tündérek keresztapja, a másodosztályú.
A birkásnô felhúzta seszínű szemöldökét, vízkék szeme elôl lehullt mindkét monokli. - Cssssst! Esz nem olyan néf, amit akárki csak úty kimondhat itt! Der király, asz én atyám elvesztette kedvenc hátasát, a Gyorslábú Kóserüstököt - s épp ama mágus fitte el! Gülönös, robbant gülönös! Mert nemrég legyekkel borídva jött meg zegény pára - azt is elfelejtette, hogy zimmertiszta, és össze-vissza csinált atyám, a kônig zép szônyegén... Ha eztán elkapja Gründolfot, biztos kinyuvasztja!
- Keserű bölcsesség rejlik szavaidban - mondta Aragond, haját igazgatva a valkűr pengéjének makulátlan tükrében. - Am Gründolf nincs többé. Dória bányáinak mélyén egyenlôtlen küzdelembe bocsátkozott egy balroggal, és halálát lelte. A szörnyeteg nem küzdött lovagiasan, épp ellenkezôleg: mocsok módon azt...
- Lám, lám, göltôi igazságszervíren... - töprengett Élôwynn. - Azért hiányozni fok az alt kókler... - Most pedig - mondta Aragond - folytatnunk
kell a társainkat elragadó orkok üldözését, mert szívünket szinte megdermeszti az aggodalom.
- Ach - szólt a harcos hölgy. - A minap levertünk egy ork truppot, de herótok nem voltak velük. Pár pitzi csontot találtunk csak a kondérjukban - márpedig nem falószínű, hogy dúskáltak a tartalékokban...
Az utazók tíz másodperces néma felállással adóztak barátaik emlékének.
- Mármost, mi lenne, ha kisegítenétek egy fuvarral? - tudakolta Kübli.
- Részemrôl hoké - biccentett Élôwynn. - Csakhogy mi Vasótvarba megyünk, hogy kíiktassuk aszt az átgozott Szarumént.
- Akkor az oldalatokon fogunk küzdeni ellene mondotta Kósza. - Reméltük, hogy a hirka-urak elôbb-utóbb megelégelik sötét praktikáit, s lerázzák igáját!
- Sosem tolgoztunk annak a zemétnek! - tiltakozott Élôwynn lendületesen. - Igaz, eleinte besegítet
tünk neki egyszer-egyszer, de akkor is csak parancsot teljesítettünk... Amúgy... te messzirôl jöttél, honnét veszed, hogy tényleg mi voltunk aszok? Ekész máshol jártunk, mikor asz atrocitások lezajlottak! Szarumén különben csak az idÝjét fesztegette, az az ostopa Gyűrű nem ér semmit. Én soseis hittem az ilyen wunderholmikban. Mágia - vágja! - das ist az én mottóm.
Összecsapta a sarkát, hátraarcot csinált, aztán visszaszólt: - Tehát mit velünk jöttök, vagy maradtok, és sterbeltek éhen?
Kósza megtapogatta zsebében az utolsó darab mágikus lompost, mérlegelte a dolgot. Élôwynn bájai nem hagyták hidegen. E nô esetleg megoldhatja makacs aragondját...
- Mit veletek tartunk - mondta álmatagon.
Pepin azt álmodta, hogy maraszkínócseresznyévé változott, s egy fagylaltkehelybe került. Ott vacogott egy tejszinhabhegy tetején; iszonytató szájat pillantott meg, melybôl hegyes fogak kandikáltak ki, a húsos ajkakról nyálgöbök csöppentek le... A herót segítségért kiáltott volna, ám pofáját dermedt szósz töltötte ki. Az iszonytató száj mind közelebb került, forró, bűzlô szél süvöltött elô a mélybôl. Jött, egyre közeledett...
- Ébresztô, betangok! - csattant egy durva hang. - A fônök beszélni akar veletek! Hahahaha!
Pepin amúgy is sajgó bordáit újabb ktméletlen rúgás érte. Kinyitotta szemét,az éjszakai homályban: vadállatképű ork bámult rá gonoszul.
A herótnak ez alkalommal csaknem sikerült felordítania, ám lehetôségeibôl csak fojtott gurgulázásra futotta. Eszébe ötlött, hogy pofáját órákkal korábban kipeckelték, mint egy sütniva!6 malacét.
Egyszerre eszébé jutott minden. Trufót és ôt foglyul ejtették az orkok, s erôltetett menetben magukkal hurcolták ôket délnek, iszonytató céljuk, Hordor felé. Száz sz8kefürtô merínólovas azonban bekerítette ôket - a szörnyetegek most lázasan készülôdtek az emberek mindent elsöprô rohamára, mely - tudták jól - hajnalhasadáskor elkerülhetetlenül rájuk zúdul majd.
Pepin újabb rúgást kapott, majd felcsattant egy másik ork:
- Mukluk pushkin, herót-grag, babuska lefrak! hörögte valaki, akiben Pepin Szarumén orkjainak vezetôjére, Goulashra ismert. E dögök kísérték Szaruón népesebb, jobban felszerelt csapatát Rahón mezein.
- Gorboduc khosla! - mordult a termetesebb ork , s ismét a beijedt herótok felé fordult. Gonoszul elvigyorodott, el8húzta korbácsát, majd felröhögött: Fogadok, ezek a kis mocskok mindenüket odaadnák, hogy kikerülhessenek innen! - Tömbszerű feje fölé emelte a fegyvert, kéjelegve hallgatta a félszerzetek tiltakozó kiáltásait.
- Nekem, Goulashnak jut a megtiszteltetés, hogy ezeket a kis mocskokat a nagy Szarumén színe elé vigyem! Az én uram a harcos Oma-hák nagymestere, Elvetemült az Elvetemültek közt, nála a Szent Fejér Kô, s hamarost egész Alsó-Középfölde ura lesz!
E pillanatban - természetesen hátulról - lesújtott egy sonkányi alkar, s a hetvenkedô ork elszállt, mint a gyôzelmi zászló.
- Majd én megmutatom, ki lesz itten a fônök! harsant egy mélyebb hang.
Pepin és Trufó feltekintvén jól megtermett ork bikát pillantott meg - volt vagy két méter, súlya bôven
meghaladta a fél tonnát. Leterített trsa fölé tornyosult, agresszíven rábökött a mellére varrt vörös orremblémára. Ez volt Karsh, a Szaruón szolgálatában álló Otto-vák harci fônöke. Semmi gondot nem okozott neki Goulash kifektetése.
- Én leszek Alsó-Középfólde ura, csezmeg! acsarkodott. Goulash nehézkesen feltápászkodva tüstént bemutatott neki.
- Slushfund tietack kierkegaard! - toporzékolt a termetesebb ork elôtt.
- Ersatz! - mordult Karsh, azzal elôhúzta másfél méter hosszú, négytenyérnyi széles jatagánját, s könyökig nyírta vele Goulash karmait. A kisebb ork botladozva indult visszaszerezni alkarját. Közben szitkozódott, mint egy kocsis - mint ahogy valaha az is volt.
- Na kérem... - Karsh ismét a herótok felé fordult. - A birkások hajnalban nekünk esnek, úgyhogy most rögtön ideadjátok azt a francos varázsgyűrűt! Belekotort egy nagy bôrzsákba, számos csillogó készséget szedett elô, szétrakosgatta ôket Pepin és Trufó mellett. Volt ott korbács, hüvelykszorító, csiklandozógép, gumiököl, egy sorozat sebészkés, zsebrádió két vörösen izzó drótvéggel.
- Haénegyszer munkába veszlek titeket, dänolni fogtok, mint a kanárik! - röhögött a szörnyeteg a drótvégeket fújkálva. Van még egy lehetôségetek! Hahahaha!
- Barom - mormolta Pepin.
- Kegyelem! - esdekelt Trufó.
- Lássuk csak, !ássuk, fiúkák... - Az ork kiválasztott egy billogvasat, melyen Szaruón nevének kezdôbetűje izzott. - Hadd szórakozzon veletek egy kicsinyt az öreg Karsh! '
- Ne! Kérem, ne! - sikoltozta Trufó.
- Na? Kivel kezdjem? - érdeklôdött a kegyetlen ork.
- Vele! - mutogattak egymásra a kétségbeesett herótok.
- Hehe... - Az ork szétvetett lábakkal tornyosult Trufó fölé. Egy háziasszony méregeti Igy az Ý érett dinnyét. Felemelte a billogvasat - azután csattanás hallatszott, Trufó összerezzent. Mikor feltekintett, nyomban felfedezte, hogy kínzójának arckifejezése furcsamód megváltozott. Merthogy hiányzott a feje. A torzó nagy robajjal elôrezuhant, mögüle elôtűnt a diadalittasan vigyorgó Goulash. Megmaradt kezében súlyos pallost tartott.
- Az nevet bameg, aki utoljára nevet! - lelkendezett. - Most pedig - sziszegte a herótok képébe ideje, hogy eláruljátok uramnak, Szaruménnek, hová rejtettétek a Gyűrűt! - A nyomaték kedvéért rüszttel jó harminc méterre rúgta Karsh fejét.
- Gyűra, Gyűrű... - tűnôdött Pepin. - Tudsz te valamiféle Gyűrttrô!, Trufó?
- Tud a rosseb - vacogott Trúfó.
- Ne má, ne má! - sürgette ôket Gou!ash, Pepin bal lábának nagyujját csavargatva.
- Jó! Jojojojojó! - kiáltozta a herót. - Oldozz el, akkor megrajzolom neked a térképet!
Goulash végtelen mohóságában még ebbe is belement: meglazította a kötelékeket Pepin kezén és lábán.
- Most hozd közelebb a fáklyát, hadd lássak! utasította a herót.
- Gnash lubdub! - fakadt ki türelmetlenül az ork a maga tisztátalan nyelvén, s ügyetlenül megmaradt kezébe kapta a fáklyát is.
- Megfognám a kardodat, hátha úgy könnyebb... - ajánlkozott Pepin.
- Knish snark! - szűkölt a szörnyeteg, várakozásteljesen emelgetve a fáklyát.
- Na szóval, ez itt a Tökhegység, ez meg az Effluvium... - Pepin a csillogó kardheggyel elnagyolt vonalakat húzott a földre.
- Krishna rimsky-korsikov!
- Ez meg itten a Nagy Elágazás... - Grackle borgward!
- .. ez meg itt a májad, a páncélinged alatt!
- Gork! - böffent az ork, ahogy felnyársalva a földre roskadt. Ahogy Pepin kirántotta belôle a kardot, belsô szervei zajosan kiomlottak. A herót kiszabadította társát, együtt próbáltak kiosonni az ork táborból, forrón remélve, hogy nem fedezik fel ôket a hajnali támadásra készülôdô harcosok. Elosontak egy csapat ork mellett - azok szörnyű pengéiket élezték serényen. A herótok hallották, hogyan dúdolják-böfögik közben harci dalukat, melyhez egyik társuk fejével verte az ütemet kovácsoltvas sisakján. A sötétben lopakodó herótok fülében idegenül, nyersen csengtek a szavak:
Khezaduma csarnokától
A Lithui partjáig
Szaruónért harcolunk
Itt is, ott is sarcolunk:..
- Csssst! - suttogta Pepin, amint nyílt terepre értek. - Egy hangot se!
- Oké! - súgta vissza Trufó.
- Mi ez a suttogás? - hördült fel valaki a sötétben, s Pepin érezte, hogy egy karmos kéz megragadja. Gondolkodás nélkül hátrarúgott saját, veszedelmesen hosszú karmú lábával, majd futásnak eredt. Az ork ôrszem ott fetrengett a földön, azt a testtáját markolászta; amelyet sem páncélzata, sem biztosítása nem védelmezett.
A herótok kilôtt golyóként száguldottak el a döbbenettôl leblokkolt orkok mellett.
- Az erdôbe! Az erdôbe! - rikoltozta Pepin, miközben egy nyílvesszô csontig szétválasztotta a haját feje búbján. Mögöttük zavart kiáltozás támadt mindenütt, szólt a riadó, hisz - mit tesz isten - a birkaurak lovasai e percben megfúvatták a harci kürtöket, s támadásra indultak. A herótok fedezékbe vetôdtek, úgy figyelték a vérszomjasan közeledô embereket. A hajnalfényben száznál is több kürt bömbölt. Az orkok már nem törôdtek foglyaikkal: makacsul védekeztek, szűnni nem akaró, gyapjas hullámokban zúdult rájuk a halál; a harci kalapácsok borzongató reccsenéssel csaptak le a negyven centi vastag koponyákra. A herótok füléig kiáltások, durranások jutottak: elkerekedett szemmel figyelték a vad mészárlást. Az orkok arcvonala széttöredezett, a birkák ideoda száguldoztak, haraptak, rúgtak, éppoly mocskos eszközökkel tizedelték ôket, akár ôrjöngô lovasaik. Néhány ork elhajigálta fegyvereit, s fehér zászlót lengetett. A gyôztesek szélesen elmosolyodtak, körülvették, azután aprítani kezdték ôket - a fejek úgy röpködtek mindenfelé, mint a futball-labdák. A lovasok cseng8 kacagással forgatták ki az elesettek zsebeit, metszették le erszényeiket. Pepin és Trufa elfödte szemét. A hányingerrel folytatott küzdelemben mindketten alulmaradtak.
- Hohohó! Ezek a birkások osztán nem tréfálnak!
A két herót meglepetten fordult a zöldellô fák felé. Tudták, hogy halk, mélyen zengô hangot hallottak, csak azt nem tudták, honnét: egy lelket sem láttak.
- Hall6...? - szólaltak meg bizonytalanul.
- Nem "Halló", hohohó! - felelt tüstént a hang. Az ikrek tovább keresték a hang forrását, de csak akkor vették észre a mögöttük álló iromba alakot, mikor az kacsintott hatalmas, zöld szemével. Leesett az álluk. A négy méter magas alak laza testtartásban állt, karjai a földig lógtak. Tetôtôl talpig harsogó zöld volt, ajkán széles, halványzöld mosoly derengett fel, azután ismét felnevetett. Alighogy a herótok összekapták magukat, észrevették, hogy a szörnyeteg meztelen, mindössze egy zöld sportalsót és pár csipkés szélű zellerlevelet visel. Mindkét roppant markában egy-egy köteg fagyasztott zöldbabot tartott, a mellén keresztbevétett szalagon felirat hirdette: Mai ajánlatunk: öt cent engedmény minden zöldségfélérei
- Nem, nem! - nyögte Pepin. - Ez... ez lehetetlen!
- Dehogyis lehetetlen, hehehe - kuncogott az óriás, ez az ember-brokkoli hibrid. - Szélszeszél vagyok, az Ontok ura, akit gyakorta neveznek...
- Ne mondd ki! - kiáltotta Trufó, s iszonyodva fogta be szôrös fülét.
- Ne féljetek! - vigyorgott a hatalmas növény. Békével jöttem.
- Ne! Ne! - Pepin eszelôsen lazítgatta nyakkendôj ét.
- Ugyan, ugyan... - dörmögte az óriás. - Gyertek, ismerkedjetek meg alattvalóimmal. Az erdôben élnek. Szívósak, mint a gyökerek. Legyôzhetetlenek. Hohohó! - Hétrét görnyedve kacagott saját elmésségén.
- Kérem, kérem! - esdekelt Pepin. - Ezt nem bírjuk elviselni! Mindazok után, amiben részünk volt... - Sajnos nincs más megoldás, jönnötök kell, bará
taim - mondta az óriás. - Birodalmam lakói hadba szállnak a gonosz Szarumén, a cellulózevô ellen, ki barátja ama fekete gyomoknak, melyek napról napra pimaszabbul fojtogatnak bennünket. Tudjuk, hogy ti is a mágus ellenségei vagytok, velünk jöttök tehát, hogy segítsetek legyúrni a zellergyilkost!
- Najó - sóhajtott Pepin. - Ha muszáj...
- És hát muszáj - sóhajtott Trufó.
- Ne sóhajtozzatok - biztatta ôket Szélszeszél, s zöldellô vállára ültette a két herótot. - Az ontok urának élete se könnyű! Mostanság kellvirág lettem... Hohó!
A herótok rugdalózva, kiáltozva tiltakoztak e toronymagas idióta társasága ellen.
- Ne fickándozzatok! - intette ôket jóságosan amaz. - Ismerek pár fiatal növényt, akik még nektek is tetszeni fognak. Imádnivalóak. Olyanok, akár...
- Babusgatni valók, mi? - mormolta Pepin.
Hé! - kiáltotta elragadtatottan az óriás. - Ez j6! Hogy hogy nem jutott elôbb eszembe!
Trufó vigasztalhatatlan volt. - De eltanultad! szipogta. - Jajistenem, eltanultad!
Aragond, Legolás és Kübli sajgó tagjaikat masszírozták egy csenevész fa árnyékában. A rahórok pofájukat nyalogatták, azon tanakodtak, melyikük a leggyengébb, azaz a legalkalmasabb arra, hogy felzabálják vacsorára. Három hosszú napon át vágtatott a csapat a lehetô legnehezebb terepen Szarumén rettegett erôdje felé, szociális kapcsolataik mélyponton voltak. Legolás és Kübli szüntelenül marakodott. A tvelf kiröhögte a törpöt, mikor az az elsô napon kifordult a nyeregbôl - a kutya sem vette észre a balesetet, így a harci birka napszálltáig vonszolta maga után Kübli magatehetetlen testét. A megtorlás nem maradt el: a töÍp suttyomhan bevajazta Legolás nyergének alját, aki ennek következtében a második nap folyamán mindvégig súlyos egyensúly-problémákkal küszködött. A rákövetkezô éjszaka Kübli hátasának bal hátsó lábát kurtította meg a bosszúszomjas tvelf - órákon át tartó tengerihetegséggel gyarapftva a törp kínos élményeinek tárházát. Egy szó mint száz, nem volt egy kéjutazás...
S mintha ez nem lett volna épp elég, Küblinek is, Legolásnak is feltűnt, hogy Aragond furcsán viselkedik, mióta a rehórokkal összeakadtak. J6 ideje egyetlen kukkot sem szólt, pöffeszkedett, a.lovasok vezetôjét bámulta merôn, aki a maga részérôl ügyet sem vetett rá. Egy éjjel Legolás arra ébredt, hogy Kósza nincs mellettük a sátorban. A közeli bozótosban gyanús mozgolódást tapasztalt. Am mielôtt megszabadulhatott volna hajhálójától, hogy fegyver után nézzen, már elô is került Aragond. Levertebbnek látszott, mint korábban bármikor. Csuklója kificamodott, szemei alatt egy-egy bihorlila monokli éktelenkedett.
- Fának rohantam - magyarázta.
Végre-valahára elérték Szarumén erôdjét, Vasótvart, s egy domb mögé húzódva igyekeztek kipihenni a hosszú vágta fáradalmait.
- Auff! - sziszegett Kübli a nyeregbôl lekászálódva, egy mohos kôre telepedve. - Ez az átkozott négylábú lerázza a vesémet...
- Ülj talán a fejeden! - piszkoskodott Legolás. Az sokkal puhább, és sokkal kevésbé értékes!
- Dugulj el, selyemfiú!
- Tetű.
- Patkány!
- Csótány!
Fémcsörgés, súlyos lptek dobbanása vetett véget benns8séges párbeszédüknek. Élôwynn tekintélyt parancsoló tömege bontakozott ki a homályból. Leverte a port és a lanolint fémbetétes csataszoknyájáról, rosszallón rázta csupaszarv fejét.
- Ti zweitten mék mindig szitkolódtok? - Koncepciózusan kerülte Aragond lázasan epekedô tekintetét, hangosan felnevetett. - A vaterland nem tűr torzsalkodást! - szögezte le, s a nyomaték kedvéért néhány tôrt húzott elô.
- Kicsit kimerültek a fiúk a hosszú úton... - próbálkozott készségesen Aragond, a kapitány bokájánál szöszmötölve. - Am harcra készek, akárcsak én! Holnap bebizonyítom, mit érek, hogy másként tekints rám azúrkék szemeddel!
Élôwynn herákolni kezdett, valami nagyot, valami barnát köpött a szélbe, majd undorral elcsörtetett.
- Nem pálya - jegyezte meg Kübli.
- Egyet se búsulj! - vigasztalta Legolás, s melegebben ölelte át annál, amit a fegyverbarátság indokolt. - Mind ilyenek ezek a nôk: megkeserítik az életünket...
Aragond lerázta; csillapíthatatlanul rázta a zokogás.
- Der pasas teljesen becsavarodott! - kopogtatta meg halántékát Kübli.
Leszállt az este, sorra gyúltak ki a rahór tábortüzek. A dombon túl, a völgyben ott terpeszkedett Vasótvar, melyet a nagyzási hóbortban szenvedô gonosz mágus Szaruméntelep névre keresztelt át... Kósza cél nélkül kóborolt a pihenô lovasok közt, alig hallotta büszke indulójukat - mely a hangerôre való tekintettel önmagában is csodával ért fel:
Rahór fiúk mi fagyunk
Csiszmánk van és kannonunk
Birkagolunk télen-nyáron
Mint legjoppak a filágon!
Tanzolunk és dalolunk
Mondtuk: fan pár kannonunk!
Péke kell ma - az a holnap
Szomszétfejek ezér hullnak!
A tüzek körül harcosok csoportosultak, viccelôdtek, nevetgéltek. Két vérben úszó kardforgató férfivirtustól feltüzelve az utolsókat rúgta, a körülállók éljeneztek. Mások boldog kacagással figyelték, miként tesz csúffá valaki egy kóbor ebet.
Aragondot nem dobta fel igazán a látvány. Fájó szíwel maga mögött hagyta a táhort, mind távolabb trappolt a sötétségben. - Élôwynn, ó Élôwynn... sóhajtott, s szent esküvéssel fogadta; hogy a rákövetkezô napon hôsi tettekkel hívja fel magára választottja figyelmét. Egy fának támaszkodva -ismét felsóhajtott.
- Jól megszívtad, nem vitás...
Kósza hatalmasat ugrott, felordított. A levelek közül Kübli jól isriiert, deformált feje bukkant elô.
- Nem láttalak közeledni - mormolta Aragond, s hüvelybe csúsztatta kardját.
- Azt a piócát próbálom lerázni egy idôre - magyarázta a törp. '
- Ki a pióca, piciapám? - csattant fel Legolás, aki egy mókust molesztált épp a fa mögött.
- Na neeee... - nyűgösködött Kübli.
A három barát letelepedett a fa alá, felelevenítendô fáradtságos, hosszú, s minden bizonnyal felesleges útjuk eseményeit. Mit számít, hogy legyttrik Szarumént, ha Szaruón közben megkaparintja Fritótól a Gyűrűt? Ki tud majd ellenállni Neki? Hosszú ideig tökölôdtek haszontalanul.
- Itt a deus ex machina pillanata, nem? - vetette fel kimerülten Legolás.
Hirtelen valami pukkant, valamennyiüket elvakította egy villanás. Filléres puskapor bűze terjengett a levegôben. Hôseink jókora puffanást, majd egy határozott "Auff"-ot hallottak. Kavargó konfettifelhôben ragyogó fehérbe öltözött figura toppant elébük, ingerülten verte le a port nadrágjáról, flitterekkel teliszórt rockercsizmájáról. Fehér Sztálin-zubbonyt, hatalmas medált viselt; az ápolt szürke szakáll keltette jó benyomást csak bozontos Onedin-pajeszai rontották valamelyest. Fehér panamakalapja szalagja mögé színben pászentos strucctollat tűzött.
- Szarumén! - kiáltotta elfúló lélegzettel Aragond.
- Majdnem, de ezért még nem jár szivar - közölte a fehér alak, s némi port rázott ki jól szabott zubbonyának ujján át is. - Próháld újra! Szomorú, hogy az embert már a legrégebhi haverjai sem ismerik fel...
- Gründolf?! - kiáltottak fel mindhárman.
- Személyesen - mondta az éltes szélhámos. Ahogy elnézem, nem vártatok vissza.
- De hogyan... hogyan tudtad... - kezdte Legolás.
- Azt hittük, hogy a balrog... - suttogta Kübli.
Az öreg varázsló kacsintott, kihúzta magát, megtapogatta csúf medálját.
- A történet hosszadalmas. Nem vagyok egészen ugyanaz a Piszkosszürke Gründolf, akit mindannyian ismerteték. Számos változáson mentem keresztül - de meg kell mondjam, egyiket sem nektek köszönhetem!
- Megmosta a pofáját, beült a börbélyhoz... - suttogta a törp. - Most meg...
- Hallom ám! - csattant fel Gründolf, borotvaéles pofaszakállával babrálva. - Ne vedd tréfára alakomat, mert most még hatalmasabh vagyok!
- De hogyan tudtad...
- Legutóbbi találkozásunk óta hosszú utat tettem meg, sok mindent láttam, s sok a mesélnivalóm mondta Gründolf.
- Mindent tudni akarunk '- a szabód nevét kivéve! - sietett közölni Kübli. - Honnét a dressz? Hisz nincs még farsang...
- Találtam egy menô kis butikot Lalornadoonban. Illik hozzám ez a szerkó, nemde?
- Jobban, mint gondolnád... - biccentett a törp. - De hogyan... - kezdte Legolás megint.
A mágus csendre intette. - Nem vagyok már ugyanaz a varázsló. Lelkem megtisztult, természetem megváltozott, újrateremtôdtem. Alig maradt bennem valami régi önmagamból... - Gründolf megbillentette fehér panamakalapját. - Teljesen átalakultam!
- Ki fogad rá? - mormolta Kübli, szemügyre véve a kalapból kihullott öt ászt.
- De Gründolf! -.türelmetlenkedett a tvelf. - Még nem mondtad, hogyan sikerült megmenekülnöd a balrog karmaiból, a lángokból, a tüzes katlanból, a vérszomjas orkok elôl, s hogy hogyan sikerült ránk bukkannoditt!
A bársonyfekete égen egyre fényesebben ragyogtak a csillagok. A Kósza, a törp és a tvelf a fehéren tündöklô bölcs köré gyűltek, hogy végighallgassák csodás megmenekülésének történetét.
- Nos hát... - kezdte Gründolf - ... miután kimásztam a szakadékból...

HETEDIK FEJEZET
Szarumén bukása és egyéb kétes eredmények
Legolást a kora hajnali madárcsicsergés ébresztette álmából. A tvelf feltápászkodott, álmosan meredt a kelô napra. Körülnézett. Társai ott aludtak el, ahová elôzô este letelepedtek. Mind hortyogtak még, kivéve Gründolfot, aki pasziánszot rakott Kübli széles hátsójára.
- Királyra nem rakhatsz filkót! Ez csalás! - figyelmeztette barátját Legolás.
- Az öklömet viszont letömhetem a torkodon, úgyhogy hallgass! - intette a ravasz öreg mágus. Csinálj fekvôtámaszokat, töltsd el hasznosan szabadidôdet... Én meditálok.
A tvelf szeretettel nézett a varázslóra. Fél éjszaka hallgatták a beszámolót Gründolf vándorlásairól, hôsi tetteirôl. Az öreg nálánál hatalmasabb ellenfelek sokaságát kényszerítette térdre, Ý, legkilátástalanabb helyzetekben is diadalmaskodott. Nyilvánvaló hazugság volt az egész, az utolsó szóig. Gründolf, ha át is alakult, nem változott sokat. Mi több, titokzatos módon eltűnt Kübli órája is.
Lassanként feleszmélt mindenki. Utolsónak Aragond tápászkodott fel - részben mert bánat mardosta a szívtelenn lovasnô miatt, részben pedig, mert képtelen volt felrángatni csúszásbiztos, egészbôr alsóját. Szótlanul készítette el négyük tojásból, pirít6sb6l, szalonnából, grapefruitból, lekvárból, friss narancslébôl és svájci sajtbóll álló, spártaian egyszerű reggelijét. A társaság tagjai megegyeztek abban, hogy senki nem képes olyan remek spártai reggelit összeütni, mint szegény öreg Aragond.
- Zo! Tehát aufkeltetek végre! - csattant egy hang.
Valamennyien Élôwynn felé fordultak, aki legmenôbb csizmájában, kombidresszében és páncéljában állott elôttük. Orrlyukaiból egy-egy csirkecsont csüngött ki, rémisztô külsôt kölcsönözve neki.
- O! Gyilkos elegancia! - kuncogott Gründolf, majd felállva köszöntötte a döbbent kapitányt.
- Te...! - kapkodott 1evegô után Élôwynn.
- Most mi van, tán egy Beowulfot vártál?
- De... de hisz mi úgy tudtuk, kaput lettél, mikor a balrog... - dünnyögte a rahór.
- Hosszú történet ez... - mondta Gründolf, s mély lélegzetet vett.
- Akkor hagyjuk inkább! - Iegyintett Élôwynri. Meg kell vívnunk der csatánkat Szarumén szolgáival. Jertek velem, bitte!
A társaság Élôwynn nyomába szegôdött. Csatlakoztak a harcosokhoz: tomboló, földet kapáló hátasaik nyergébenn ültek már mindannyian. Felemelt ököllel, jókedvűen köszöntötték vezérüket, s ízetlen megjegyzéseket tettek a kutyaként nyomában sündörgô Kószára.
Birkára szálltak Aragondék is. Kóserüstököt, Rehón leggyorsabb lábú birkáját Élôwynn Gründolf alá adta. Mindezek után a lovasok dalra fakadtak, s elvágtattak Vasótvar irányába.
Alig két órába telt, mire a dombtetôre értek, Élôwynn ott megálljt parancsolt seregének. Odalent a völgyben húzódtak Szarumén erôdjének hatalmas, kék és rózsaszín falai. Falak övezték az egész várost, a fal körül levendulaszín trutymóval teli várárok húzódott, élénkzöld, felhúzható híd ívelt át rajta. A szél zászlókat lobogtatott, a tornyok teteje szinte a felhôket érte.
A falak mögött az expedíció tagjai megpillantották mindazon csodákat, mely a régi idôkben temérdek turistát vonÝott ide. A legkülönfélébb szórakozási lehetôségek várták áket: vándorcirkuszos és vurstlisátrak, óriáskerekek, tekepályák, elvarázsolt kastélyok, céllövöldék - no meg kaszinók, ahol az ember egyegy kellemes órát tölthetett, s ahol, ha nem vigyázott, megszabadították utolsó petákjától is. Évekkel korábban, mikor Szarumén rnég jobbik arcát mutatta a világnak, Gründolf krupiéként dolgozott az egyik ilyen intézményben, az úgynevezett Szerencsekeréknél. Igaz, nem sokáig. Hogy miért dobták s tiltották ki egyszer s mindenkorra a paradicsomból, melyet elvetemült gazdája Szaruméntelepnek keresztelt át, nem tudta senki. Gründolf pedig hallgatott.
A társaság tagjai várakozásteljesen nézték a mozdulatlan játékszereket, kihalt térségeket. A falakon ezzel szemben íjászok, lándzsások tömegei álltak, mögöttük számtalan kondérban sűrű leves rotyogott. A palánkok fólött rögzített hatalmas táblán egy rajzfilmfigura képe látszott -' e figurát számos képregénypergamen, rengeteg játék népszerűstette szerte Alsó-Középfóldén. Dickey Sárkánynak hívták, lükén vigyorgott az érkezôkre. A táblán egyébiránt ez állt:
ISTEN HOZTA SZARUMÉNTELEPEN! Vasárnaponként árengedmény!
Az érkezôk figyelmét nem kerülte el, hogy Dickey Sárkány képe számos pontról vigyorog rájuk: minden második tűzfalról, reklámtábláról ugyanez a lógó nyelvű, vérfagyasztóan ostoba ábrázat hunyurgott. A közkedvelt teremtmény mostanra valamiképp teremtôje hatalomvágyának szimbólumává vált - a jövevények célja pedig e hatalom megtörése volt.
- "Erôs vár nekünk Dickey Sárkány..." - idézte Gründolf, ügyet sem vetve a körülállók fájdalmas sziszegésére.
- Ja - bólintott Élôwynn. - Szarumén nagy piznizzt csinált Dickey Sárkányos kalapokból, Dickey Sárkányos pólókból, a Dickey Sárkányos derdidaszból... Gazdag mocsok ez a Szarumén ist!
Gründolf helyeselt. Elmondta azt is, hogy abban az idôben, mikor üzlettársak voltak, Vasótvar ura nem volt még ilyen elvetemült.
- Ambár meglehet, mézesmázos szavai már akkoriban is csak gonosz céljai elleplezésére szolgáltak fűzte hozzá. - Bárhogyan is, ideje elintéznünk.
- De hogy fogjunk hozzá? - kérdezte Legolás.
- Megosztjuk erôit! - rikkantatta Élôwynn. Orrában összekoccantak a csirkecsontok. -, Egy dumkopf kéne, aki magára vonja figyelmüket, míg mi hátulról támadunk... - Szünetet tartott, szeme sarkából figyelte a szerelmes Kószát. - Ez a dum... ez a hôs elnyerheti bármelyik fraulein szívét, azt hiszem...!
Kósza fülei fellángoltak, szeme megvillant. Kivonta kardját, felüvöltött: - Krona! Magamra vállalom e küldetést, hogy hírneved s dicsôséged öregbítsem, s hogy elnyerhessem szíved! Végrehajtom a feladatot, még ha nem is térek vissza! - Elôwynn mellé kormányozta berzenkedô merínóiját, esókot lehellt a kapitánynô kezére. - Am mielôtt nekivágnék, zálogot veszek Tôled, szép Élôwynn, hogy Rád emlékezhessek az öldöklô küzdelemben! Zálogot, kérlek!
Élôwynn egy pillanatca megzavarodott, majd b6lintott csupaszarv fejével. Lecsatolta fémmel kivert csuklóvédôjét, s Aragondnak nyújtotta. Kósza boldogan csatolta saját nyakára az ékességet.
- Hoké, megkaptad a zálogod - mormolta a kapitány. - Jetzt gyerünk!
Aragond minden további akadékoskodás nélkül eresztette neki hátasát a lejtônek. A sereg üdvrivalgásától kísérve indult a csapdhíd felé. Mind sebesebben száguldott - a többiek visszahúzódtak, s oldalazni kezdtek a dombgerinc védelmében.
Aragond merínóijának patái már a hídon csattogtak, mikor a bentiek váratlanul működésbe hozták az emelôberendezést. A híd megbillent, fonákján feltűnt a j61 ismert sárkányvigyor, s egy felirat:
Elnézést, emberek - átmenetileg zárva
Kószát továbbragadta a lendület: hanyatt-homlok zuhant a levendulaszín posványba. Vergôdés közben rémülten felüvöltött - körös-körül éles szarukávás pofák bukkantak elô; hatalmas teknôcök indultak támadásra a betolakodó ellen. A fent tanyázó íjászoknak is feltűnt a locspocs - kiszúrták a célpontot, s nyílvesszôk felhôjével árasztoiták el.
A kiáltásokat meghallva Élôwynn ismét felrúgtatott a dombtetôre. Megpillantotta a vergôdô, mindenfelôl szorongatott Aragondot. Rahóni nyelven át,kozódva nyomban vágtába ugratta juhát, ottermett, s a férfi után vetette magát. Erôs karja hajlatába kapta Kósza fejét, s a part felé iparkodott. A társaság tagjai hitetlenkedve észlelték, hogy el is éri - kilábolt a posványból Aragonddal, és fedezéket keresett. A két elázott, nyilakkal megspékelt juh követte.
A rehórok harsány éljenzésbe kezdtek, ahogy vezérük a ziháló Kószát vonszolva visszatrappolt a dombra. A kapitány dünnyögött valamit, mesterséges légzést adott Aragondnak, aki jó adag latyakot és pár kisebb teknôcöt köhögött fel. A vad hüllôk leszaggattak róla majd minden ruhát, csak alsóneműjét
kímélték meg, melyen - s ez nem kerülte el Élôwynn figyelmét - Pondor koronája ékeskedett.
- Hé! - kiáltott a félig eszméletlen Kószára. Pondor koronáját viseled der alsódon!
- Igy igaz - szólt Gründolf. - Hisz ô e földek s Pondor királya.
- Nem viccelsz? - érdeklôdött Élôwynn elkerekedett szemmel. - Hmmm... Lehet, hogy ez a dumkopf mégiscsak hoké! - Valamennyiük legnagyobb meglepetésére karjába vette Kószát, duruzsolni kezdett neki, s gyengéden megbüfiztette.
- Az efféle kellemeteskedésre most nincs idô! szólalt meg ismét Gründolf. - Elterelô manôverünk kudarccal végzôdött, az ellenség tud jövetelünkrôl. Oda a meglepetés elônye; veszítettünÝk!
- - Ez annyit jelent, hogy hazamehetünk végre? érdeklôdött Legolás.
- Nem - mondotta a mágus, s medálja felragyogott a napsütésben. - De lássátok: a messzeségben hatalmas sereg közelg!
- A francba..: - mormolta Kübli. - Már azt rÝ méltem, lesz egy nyugodt napunk...
Rettegve nézték a távoli dombgerincen átzúdúlá sokaságot, mely ijesztô sebességgel egyenest feléjük tartott. Hogy barát vagy, ellenség-e, azt egyikük sem volt képes eldönteni. Alltak, bámultak j6 néhány percen át, mígnem Szarumén szolgáinak állásai felôl kürtszó harsant.
- Ezek orkok! Azért jönnek, hogy valamennyüinket elpusztítsan'ak! - jajveszékelt Legolás. - Szaruón hatalmas sereget küldött ellenünk!
- Nem! - kiáltotta Kósza. - Ezek nem orkok! Nem hasonlítanak egyetlen általam ismert lényhez
sem... Most már a többiek is látták, nem téved. Szaru
méntelep felé egy zöld óriás vezetésével hadrendbe állt növények tömegei masíroztak. Fura indulót zengtek:
Világ vad zôldségei, egyesűljetek!
Mindent letiporjon dicsô seregetek!
Káposzta, saláta, cukkíni és répa:
Melegházainknak bűszke ivadéka
Orkpűré készűl ma, zavaros és forró
Ne nézz így rám, gyôkér, nem vagyok én Zorró
Vérôzön ömlik majd, bíborszínű permet
Nem vagyunk mi krumplik: mi ássuk a vermet!
Nem árulunk zsákbameggyet, kicsi szívünk vágya:
Dögöljön meg a varázsló, legyen szervestrágya!
- Hohohohó! - visszhangzott a kacaj a földek felett, s a riadt birkák riadt birkák módján szaladtak szét. A döbbent társaság répaszázadokat, burgonyaezredeket, zellerhadosztályokat, édesgyökér-különítményeket látótt masíroznÍ. Az indulózenét egy csattogó paszulyokból álló, ötvenfôs zenekar szolgáltatta. Az elôôrsök mögött újabb egységek tűntek fel: elszánt avokádókörték, halálra szánt kiwik, komor maracuják tömegei. Ritmusra léptek mindannyian még a föld is beleremegett; a levegôben ezernyi szólamú csatakiáltás szállt.
A hadoszlopok élén maga a zöld generális haladt büszkén: vállára kukoricahajból rögtönzött zsinórzatot. Ült mindkét oldalon egy-egy ismerôs figura is elsôként Gründolf fedezte fel ôket.
- A két semmirekellô herót, úgy éljek! - rikoltotta.
Bejött neki. Pepin és Ttufó bizonytalanul himbálódzott Szélszeszél vállán, vadul integetett a mágusnak meg a többieknek.
A termékhadsereg egyenest a városfalakhoz masírozott, s hadrendbe állt. Aragond az Élôwynntôl kölcsönkapott monokli segítségével jól látta az orkokat, akiket elôször megbén(tott a döbbenet, azután szerteszórt a pánik. Fel s alá rohangáltak állásaikban.
- Hohohohó! - mennydörögte az óriás. - Tudd meg hát, Szarumén, hogy az ontok jöttek el hozzád! Add meg magad, vagy légy pürévé!
Az erôd egy darabig hallgatott - azután egy durva hang falrengetô "Túrót! "-tal válaszolt.
- Ha jól értettem - mondta az óriás -, mindenképp harcolni akarsz... - Nem szólt többet, visszatért saját vonalaihoz, parancsokat osztogatott alárendeltjeinek, akik sebesen engedelmeskedtek: ide-oda rohangálva állították fel ostromgépeiket.
Az erôd körül gigászi dinnyék cammogtak-görögtek a várárok széléig. Öket termetes krumplik követték, a dinnyék hátára pattantak, majd gyilkos magzáport zúdítottak a vigyázatlan orkokra. Azok úgy hullottak, mint a legyek. A dombon csoportosuló szemlélôdôk vadul megtapsoltak minden találatot.
Egy hadosztálynyi batáta megrohamozta és eltömte a várárkot - ügyet sem vetettek a beléjük csapódó nyflvesszôkre. Félig a teknôcökkel teli vízbe merülve szívós, hosszú rügyeket eresztettek, melyek a falakra kúsztak, s megfogództak az állványzatokban. A rögtönzött lajtorján máris nekündultak a kommandósuborkák, s vadul összecsaptak a védôkkel. Az óriás ezzel egyidôben kerekeken gördülô, irdatlan hajítógépet tolatott elôre, s a falak ellen fordította.
- Der gáztámadás! - kiáltotta Élôwynn, megsejtvén, honnét fúj a szél.
A döbbent szemlélôdôk hamarosan megértették, mire gondolt: három századnyi öngyilkos hagyma lépett színre, s a katapult kanalába szá1lt. Mikor a csappantyú engedett, a borjúnyi hagymák meredek ívben csapódtak az ork állásokba, átható, cstpôs permetfelhôkbe vonták azokat. A monoklin át Aragond látta az égô szemüket vadul dörzsölô, orrmányükat koszos fekete zsebkendôbe fújó védôket. Az égbôl kamikazék módján záporoztak a zellerek, a levegôben fúlsiketítô dördülésekkel pattogtak a kukoricák. Szarumén talpnyalói méginkább megzavarodtak.
Ám mivel mégiscsak orkok voltak, szívósan ellenálltak. Hosszú pengéik villogtak, vitamindús növényi nedvek csorogtak róluk. A pallókat kezdte elboritani a felszecskázott petrezselyem, a felkockázott hagyma, felcsíkozott répa. A köveken patakokban folyt a paradicsomlé, a várárok posványában egy élettelen, hatalmas saláta hevert.
Látván, hogy a tusa a falakon még nem dôlt el, a magas, zöld parancsnok újabb fegyver bevetése mellett döntött. Mack teherautó méretű tök jelent meg a színen. Rábólintott a kapott utasításra, majd leterített bajtársai százainak tetemén át a falig görgött. Csak úgy záporoztak rá a nyílvesszôk, a roppant, narancssárga harcos mégis elôretört a hidig, s nekifeszült tömegével. Az egész falgyűrű rázkódott, remegett. A tök újra és újra nekiveselkedett, pedig a védôk üstszám zúdították rá a forró levest. Megfôve hár, de törve nem, a bátor tök hátragurult pár métert, s teljes sebességgel a kapunak rohant. Titáni csattanás hallatszott, az alkotmány szilánkokra robbant. Az irdatlan faltörô növény kábán hátragördült, megvonta öles vállát, s kétfelé esett. Bensôjébôl csak úgy dôltek a magvak, elkeveredtek társai frissen kiontott levével. Pár pillanatra minden elcsendesedett. Azután az ontok vad kiáltozással új rohamra indultak, s a résen át benyomultak a városba. Nyomukban rugtattak a rahórok, a sort hôseink zárták - alig várták, hogy kivehessék részüket a hôsies küzdelembôl.
A falak közti végsô összecsapás rövid volt, ám annál véresebb. Kübli halkan danászva járt-kelt,
agyoncsapta a sebzett orkokat, még az ép elesettek közül is felapritott néhányat. Aragond és Legolás hátulról végzett egy csapat szívóskodó védôvel - Gründolf egy tábori árnyékszék mögül osztogatta nekik bölcs tanácsait. A pálmát mégis a birkás leány és emberei vitték el - kimélet nélkül lekaszabolták a még talpon maradt orkokat. Aragond Élôwynn keresésére indult a küzdelemben. Mikor ráakadt, a kapitánynô egy nyomorult orkot szeletelt éppen, s hazájának egy régi bordalát zümmögte. Észrevette a szégyenlôsen integetô Kószát. Elmosolyodott, rákacsintott, s egy gömbölyű tárgyat hajított neki.
- Hé, király! Ezt kapd ki!
Kósza ügyetlenül stoppolta le a szuvenírt. Egy ork feje volt. Vonásaira ráfagyott a kimondhatatlan undor.
A harc végre-valahára befejezôdött, a jó ideje különkülön kóborló barátok összeverôdtek, örömmel üdvözölték egymást.
- Örömteli üdvözletünk! - kiáltotta Pepin és Trufó.
- Belétek is, sôt, ha lehet, még több .- mondta Gründolf, s elnyomott egy ásítást.
- Üdv! Szép pillanat ez, remek találkozás! - hajtotta meg magát Legolás. - Adja az ég, hogy kicsinyes félelmeitek mindörökre elmúljanak!
Kübli is odasántikált a herótokhoz, vonásaira mosolyt erôltetett.
- Pax vobiscum. Egyetek háromszor napjában, legyen egészséges a bélműködéstek!
- Miképp lehetséges - kérdezte Aragond -, hogy épp e különös, idegen földön találkozunk?
- Nagy sora van annak... - mormolta Pepin, és elôhúzta jegyzeteit.
- Akkor hagyjuk inkább - legyintett Gründolf. Láttátok Fritót meg a GyCÝrCÝt? Vagy hallottatok legalább felôlük?
- Nemigen - mondta Trufó.
- Mi se - szólt Kübli. - Na, gyerünk enni.
- Ne! - mondta a varázsló. - Hisz még elô se kerítettük a gonosz Szarumént.
- Affrancba! - szisszent fel a törp. - Kifutunk megint az ebédidôbôl...
Szélszeszél, Élôwynn és a társaság a házigazda keresésére indult. Híre terjedt, hogy Szarumén és ocsmány segédje, Tetűnyelv a Kilátóba, Szaruméntelep legmagasabb tornyába menekült, mely jobb idôkben a csúcsára épített, forgó vendéglôrôl volt közismert.
- Odafent bújkál - jelentette egy zeller. - Tönkretette a lifteket; de nem számít: csapdában van.
- Hohohohó! - göcögött az óriás. - Kuss! - förmedt rá Gründolf.
Magasan a fejük felett ott forgott a vendéglô. Villogó neonreklámja - Szarumén-féle Csúcsétkezde alatt egyszerre kivágódott egy üvegajtó, a peremre kilépett egy alak.
- Ez ô! - rikoltottaÝÉlôwynn.
A házigazda ábrázata nagyon hasonlított Gründolféra, öltözéke azonban lényegesen furcsább volt az ex-Piszkosszürkéénél. Tűzvörös kezeslábast viselt, hozzá földig érô fekete szaténköpönyeget. Fejére fekete műszarvakat, fenekére hosszú farkat erôsített. Pataforma bakancsot húzott, Ýkezében alumíniumvillát szorongatott. Röhögve pillantott lent gyülekezô ellenfeleire.
- Hahahahaha!
- Jöjj hát le! - kiáltotta Aragond. - Vedd el méltó büntetésed! Nyisd ki az ajtót, eressz be minket!
- Fenéket! - kuncogott Szarumén. - Nem én, nem, az istennek se! Beszéljük meg ezt a dolgot, mint civilizált emberek!
- Tumagép! - sikoltotta Élôwynn. - A peledet ontjuk, nyomorontz!
A gonosz varázsló rémülten hôkölt hátra, aztán visszaaraszolt a peremig, és elmosolyodott. Hangja különös volt, mámorító és negédes, akár a halva. A társaság tagjai döbbenten hallgatták szavait:
- A tárgyra - mondta. - Itt gürizek, hogy arcom verejtékével egy kis dohányt kaparjak össze. Egyszerre megjelenik egy nagyobb társaság, az érdekeltségeimet veszélyezteti, ki akar szorítani a piacról. Kárt tettetek ingóságaimban, végeztetek alkalmazottaimmal. Mi más ez, ha nem tisztességtelen gazdaságitevékenység?
- Hé! - szólt oda az óriás Gründolfnak. - Nem semmi a pasas! Nem hiába zabált annyi répát...
- Kuss! - mondta komoran Gründolf.
- Volna egy ajánlatom - szólt Szarumén, s farkával gesztikulálva mintegy aláhúzta mondandóját. - S bár nem vagyok oda az ötletért, terítek nektek. Benne akartam lenni a buliban, elismerem, de az asztalt Szaruón, az a szemét akarja mindenestül 1esöpörni... Mármost, a leghelyesebb amit tehetünk, hogy konzorciumot hozunk létre visszaszorítására. Ami engem illet, a Dickey Sárkányra vonatkozó jogokat adom régi pozícióm megôrzése és rendes évi részesedés fejében. Ha régi Gyűrűk kerülnének elô idôközben, élek elôvételi jogommal. Ha megtoldjátok a részesedésemet harminc százalékkal a Hordori össztermékbôl, átadom nektek Tetűnyelvet. A nap folyamán történt sajnálatos eseményekért egyedül ô felel!
A toronyból dühödt ordítás hallatszott, egy nagy tál műgyümölcs épp hogy elhibázta Szarumén fejét.
Egy pillanatra láthatóvá vált egy kifutófiúnak öltözött öregember - az öklét rázta.
- Garrssch! - köpködött.
Szarumén megragadta a szerencsétlent, s lehajította a mélybe.
- Aaaaaaaaaaaaaarrrrggggghhhh! - bömbölt Tetűnyelv. Nagyot csattanva landolt az udvar kövén.
- Ilyet se láttam még... - kacarászott Kühli.
- Ez nyilvánvalóan bizonyítja jószándékomat! kiáltotta Szarumén. - All az alku?
- Nem alkuszunk! - bömbölte Gründolf. - Mindenki látta: megcsúszott a pasas!
- Várjunk, várjunk csak... - töprengett Aragond. - Hogy is van ez azzal a részesedéssel?
- Ha én azt mondom, nem, az annyit jelent, NEM! - Gründolf a kalapját igazgatta. - Nem szeretnék egy verôfényes reggelen arra ébredni, hogy ez a dög letömte a torkomon a részvényeimet!
Feje mellett ugyanekkor kis fekete micsoda süvített el.
- Kezd a dolog egyhangúvá válni - vélte Kübli.
A gömbölyű micsoda végiggördült az udvaron, pont Pepin lába elôtt állapodott meg. A herót érdeklôdve méregette, aztán felemelte.
- Örizet alatt maradsz gonosz tornyodban - kiáltott fel Szaruménnek Gründolf. - Ha kifogysz az ennivalóból, úgyis lejössz - majd akkor intéznek el az ontok... - Sarkonfordult, Pepinre mutatott. - Oké. Tedd le szépen!
- Most méér? Nem is piszkáltam, nem esináltam semmit! - tiltakozott a herót.
- Tényleg nem! - erôsítgette Trufó.
- Add csak ide! - türelmetlenkedett a mágus. Megenni úgysem tudod - mi hasznát vennéd?
Az i fjú herót durcásan nyújtotta át a fekete gömböt.
- S most - mondta Gründolf -, igen gyorsanak kell lennünk. Noha Vasótvar ármánykodása többé nem fenyegeti Rehórt, a nyugalom nem lesz tartós, ha magát Pondort meg nem óvjuk az elvetemült Szaruóntól!
- Mit tegyünk hát? - kérdezte Trufó.
- Az, hát? - tódította Pepin.
- Ha befogjátok egy minutumra lepcses szátokat, megmondom néktek! - csattant fel Gründolf. - Szaruón keleti hadseregei Mines Tróne szép városát fenyegetik. A közelben emelkedik Manus Morgol, a gonoszság egyik fô fészke; bármely napon aláereszkedhet a Nagy Homály, s nem lesz többé hajnal, hogy az isten akárhova tegye... Minden erônket össze kell szednünk, hogy megvédelmezhessük Mines Trónét... - Magához intette Aragondot. - NÝked, Kósza, nyomban Pondorba kell menned, hogy egybegyCÝjtsd alattvalóidat, s mindazokat, kik ha,jlanak rá, hogy Mines Trónéért verekedjenek. Elôwynn, add mellénk minden nélkülözhetô lovasodat; te, Szélszeszél, vezesd a bátor ontokat Pondor televényére! A többiek velem jönnek.
- Száznál is több szó, egyetlen logikai bukfenc nélkül! - ámuldozott Kübli. - Valamelyest mégis átalakult a vén marha...
A társaság tagjai elköszöntek, s nehéz szívvel kilovagoltak Vasótvarból. Tudták, továbbra is súlyos veszély fenyegeti világukat. Gründolf, Pepin és Trufó megzabolázták berzenkedô hátasaikat, s ahogy leszállt az est, nekivágtak a hosszú útnak Pondor nevezetes fôvárosa felé. Ahogy távolodtak, két szép, fiatal sárgarépa lengette utánuk zöldjét - felfelugráltak a levegôbe, egy-egy pillantást vetettek dudorodó altestükre.
A herótok Gründolf felügyelete nélkül igencsak kirúgtak a hámból...
Egész éjszaka lovagoltak, mi töhb, a rákövetkezô nap nagyobbik felét is vágtázással töltötték. Nagyon figyeltek, nem követik-e ôket Szaruán kémei. Trufó egy alkalommal mintha fekete árnyat látott volna elsuhanni keletnek, hallott valami károgásfélét is, ám mivel elôzôleg pipafüvet szívott, nem lehetett biztos a dolgában, ezért aztán nem is említette senkinek.
Végül megpihentek. Gründolf és Trufa egy gyors kanasztajátszma után (a herót veszített) tüstént elszenderedett, s lefeküdt Pepin is, ám ô csak színlelte az' alvást. Mihelyt társainak hortyogása egyenletessé vált, kisurrant sátrából, s sebesen átkutatta a mágus nyeregtáskáit. Csakhamar rábukkant arra a gömbölyded fekete valamire, amelyet Gründolf úgy dugdosott elôle.
A gömb kisebb volt egy narancsnál, egy billiárdgolyónál azonban kifejezetten nagyobb. Felszíne egyetlen befelé nyíló ajtót kivéve sima, jellegtelen.
- Egy mágikus terülj-terülj labda! - suttogta elragadtatottan a herót. - Hát peeeersze!
Lehúnyta szemét, egy pint sert kívánt és rössre sült fasírozottat. Sistergés hallatszott, füst csapott fel - Pepin azon kapta magát, hogy egy iszonytató, majdhogynem kimondhatatlan gonoszságot sugárzó arcba bámul. A jelenés vonásait kíméletlen düh torzította.
- Hát nem megmondtam, hogy el a mancsokkal attöl a kôtôl? - ordította az öreg varázsló magából kikelve.
- Mos mééééér? Csak megnéztem! - nyüszögött Pepin.
Gründolf kiragadta kezébôl a követ, nagyot fújt. Ez - mondotta nyersen - nem játékszer. Ez a csodás Palanter, a tvelfek mágikus látóköve, melyet régesrég elveszettnek hisznek...
- Ja úúúúúgy... Miért nem ezze( kezdted? - pimaszkodott feleslegesen a herót.
- A Palanter segítségével a Régiek felderíthették a jövô titkait, s beleláthattak az emberi szivekbe is folytatta Gründolf.
- Valahogy úgy; ahogy a betűzôtáblával? - kérdezett újfent hülyét Trufó.
- Ide nézzetek! - paranesolta Gründolf.
A két herót érdeklôdve nézte a furcsán gesztikuláló, a gömb felett ijesztô igét káráló varázslót.
Hókusz pókusz
Loco parentis Jackie Onassis
Dino de Laurentis!
A gömb a herótok bámuló szeme láttára felizzott. Gründolf tovább mormolt fölötte:
Queequeg qouhog!
Quodnam quixote!
Pequod peapod!
Pnin Peyote!
Presto változz ó
Toil és bohu
Rollo chikki
Bagyor hunyor!
A kôben mintha valami szikrákat hányt volna. Fura rezgés járta át a levegôt. Pepin Gründolf hangját hallotta a nagy-nagy fényességbôl:
- Mondd, 6 mágikus Palanter, elbukik vajh Szaruón, vagy gyózni fog? Ráborul-e Alsó-KözÝépföldére a Fekete Végzet, avagy kisüt-é a nap, feltámad-é a vidámság elmúlta után?
Pepin és Trufó csak ámuldozott: a levegôben izzó betűk képzôdtek, feltárandó a jövôt, a Sötét Urral való összecsapás eredményét. A következôket olvasták meg-megborzongva: A mérkôzés kétesélyes. Térjünk vissza a témára késôbb!

NYOLCADIK FEJEZET
A Nyanyapók barlangja, és hasonló nyalánkságok
Fritó és Smafu elfúló lélegzettel ért a kaptató tetejére, onnét vette szemügyre az alant elterülô, sík vidéket, ahol Hordor bányái, ruhagyárai, papírmalmai sorakoztak. Fritó kimerülten huppant le egy tehénkoponyára. Smafu sajtot és kekszet kotort elô hátizsákjukból.
E pillanatban gördülô kavicsok neszére figyeltek fel. Valaki megbotlott, elôrezuhant, azután feltápászkodott, s zajosan orrot fiíjt. A herótok talpra szökkentek - a dombgerincen négykézláb mászó, szürke, . pikkelyes lény jelent meg. Szimatot követett.
- Anyám, add el a házat...! - ámuldozott Fritó. Ösztönös irtózással hôkölt hátra a sötét alak láttán. Smafu tvelf gyártmányú uzsonnakéséhez kapott, hátralépett. Szíve a torkában dobogott, a kekszet az utolsó morzsáig felköhögte.
A lény a herótokra kancsalított, aztán halvány mosollyal, nagy kínkeserwel felegyenesedett, összefonta két karját a háta mögött, félrenézett, s fütyürészésbe fogott.
Fritónak hirtelen eszébe ötlött Dildó meséje a Gyűrű megtalálásáról.
- Te Gollam vagy! - förmedt a jövevényre. - Mi keresnivalód řitt?
- Nos, ami azt illeti... - A lény nagyon megfontoltan beszélt. - ... nem sok. Üres üvegeket gyűjtök, hogy a pénzbôl vastüdôt vehessek a nôvérem keresztfiának. Az operációm óta persze nem mozgok már olyan fürgén, mint valaha... Ugy hiszem, nem volt szerencsém. Fura dolog az élet - egyszer fenn,
egyszer lenn. Jézusom, de hideg van! Zaciba kellett csapnom a kabátomat - de hát muszáj volt vérplazmát szereznem szegény kanárimnak!
Smafu kétségbeesetten igyekezett nyitva tartani szemét, de hasztalan: nagyot ásított, s végignyúlt a földön. - Atkozott szörnyeteg... - mormolta, aztán elaludt.
- Nos, megkaptam megint - ingatta fejét Gollam. - Jó, j6, érzem én, ha valahol nem látnak szivesen... - Azzal leült, és belezabált a herótok tvelf készítésű lomposába.
Fritó párszor arcul csapta magát, néhány mély lélegzetet vett.
- Na idesüss, Gollam... - kezdte.
- O, ki sem kell mondanod. Nem látsz szívesen. Tudom. Soha, sehol nem látnak szívesen. Mikor kétéves voltam, anyám egy kosárba tett, és kétnapi hideg élelemmel felszerelve kirakott a kerek erdô közepén. Melegszívű patkányok neveltek fel. De hát másnak sem könnyebb, azt hiszem... Ismertem például egy Wyzinski nevű trollt...
Fritó megtántorodott, elesett, s aludt már, mire végignyúlt a kövön. Smafuval együtt éjnek idején eszmélt fel - addigra Gollam eltűnt. A herótok kapkodva ellenôrizték, megvannak-e végtagjaik és ujjaik, hogy nem felejtettek-e hegyes tárgyakat a bordáik között. Meglepôdve tapasztalták, hogy a hajuk szála sem görbült meg, s hogy semmijüknek nem kélt lába. Fritó érezte, hogy a Gyűrű is ott függ láncán. Sebesen felhúzta, megfújta a varázssípot, s megnyugodva hallotta a normál E-t.
- Nem fér a fejembe a dolog, Fritó úr! - mormolta Smafu, mialatt fogtöméseit ellenôrizte e célra is kiválóan alkalmas nyelvével. - Ez a Gollam egy alattomos dög, vagy még annál is rosszabh!
- Helló, hell6! - szólalt meg hirtelen egy nagyob bacska kôdarab, mely fokozatosan Gollammá változott.
- Hell6 - mondta halkan Fritó.
- Épp menni készültünk - fűzte hozzá kapkodva Smafu. - Le kell szállitanunk egy rakat fegyvert Tanzániának, fel kell vennünk egy kevés koprát Guamon - válassz!
- Kár - mondta a szörny. - Nos, azt hiszem, itt az ideje, hogy az öreg Gollam istenhozzádot mondjon. De sebaj, hozzászokott már!
- Ég veled! - mondta Smafu határozottan.
- Ég veletek, ég veletek! Milyen szomorú dolog is a búcsú... - mormolta GÝollam. Nagy, foltos zsebkendôjét lengette, azután megragadta Fritó kezét, s csendesen sírni kezdett.
Smafu megragadta Fritó másik karját, s minden teketória nélkül elrángatta onnét urát. Csakhamar észrevette, hogy Gollamot is vonszolnia kell. Egy-két perc múlva feladta, kimerülten huppant le egy kôre.
- Nem bírom elviselni, régi jó barátaim távozását! - hisztériázott a szörny, zsebkendôjét arcára borítva. - Egy darabon elkíssérlek benneteket, rendben?
- Gyerünk - legyintett reményveszztetten Fritó, s a három apró alak együtt vágott neki a lapálynak. Csakhamar olyan vidékre értek, ahol a talaj - a
közelben felbuzgó, zöld vizű forrásnak hála - süppedékessé, tocsogóvá vált. Itt Gollam tört az élre. Pár száz méter megtétele után komoly ingovány állta útjukat. A zavaros felszínen vizililiomok, parafadugók és üres üvegek úsztak.
- Ime a Ngaio-mocsár - jelentette be Gollam. Fritó és Smafu különös módon alakokat vélt látni a mocskos víz tükrén. A fantomok hátában szépen megmunkált tôrök, fejükben golyóütötte lyukak, markukban méregfiolák.
A kis csapat továbbgázolt a bűzlô posványban.
Tagjai igyekeztek tudomást sem venni a körös-körül felbukkanó tetemekrôl. Egy j6 órai megerôltetô gyaloglás után nedvesen, sárral borítva bár, de szárazabb részre leltek. Keskeny ösvény is akadt itt, mely nyílegyenesen vezetett - egy óriási nyílhegyig. Lefelé tartott égi pályáján a hold, a hajnal színezte barnára az ég alját, mire hôseink céljukig, a különös sziklaalakzatig jutottak.
Fritó és Samu ledobta hátizsákját. Gollam mögöttük telepedett le, valami dzsesszmelódiát dudorászott.
- Ha hiszitek, ha nem, a régi bingópálya romjain ülünk!
Fritó felnyögött.
A herótok k:ésô délután arra ébredtek, hogy cimbalmok cincognak, trombiták recsegnek - valahol valakik a "Busman karácsonya" című számot gyilkolták. Fritó és Samu talpra ugrott. Hordor hegybe vágott kapuja félelmetes közelségben volt immár. Két magas torony vigyázta, az odafent elhelyezett ref lektorok sugarai fáradhatatlanul pásztázták a környéket. Jelenleg tárva-nyitva állt a kapu: egész sereg ember masfrozott befelé rajta... Fritó rémületében szinte beleolvadt a sziklás talajba.
Öreg este lett, mire Hordorba bevonult a horda utolsó harcosa is. A kapu messzehangzó döndüléssel csapódott be. Smafu kikémlelt egy kô mögül, urához kúszott - néhány babérlevelet és halat vitt neki étekül. Gollam tüstént elômászott egy sziklarepedésbôl. Gusztustalanul vigyorgott.
- Az ember szivéhez a gyomrán át vezet az út mondta célzatosan.
- Én is pont így képzeltem... - Smafu kardja markolatát babrálta.
Gollam nem sértôdött meg. - Ismerem az érzést - mormolta. - Harcoltam én is a háborúban! Olyan zárótüzet kaptunk a japektôl...
Smafu öklendezni kezdett, karja lehanyatlott. Dögölj meg! - javasolta a szörnynek.
Fritó fogott egy nagy darab száraz kenyeret, Gollam pofájába gyömöszölte.
- Mmmmmf, mfffl, mmblgl! - élvezkedett a sötét bestia.
Éjszaka a kis csapat ismét felkerekedett, sok-sok litert tettek meg déli irányban, mindvégig kerülve a kôgyűrűt, mely kôgyűrűbe fogta a Homály Földjét. Az ösvény, melyet követtek, sima volt, talaja egyenletes - leginkább a Régiek linóleumma1 borított útjaira emlékeztetett. Mire ismét felkelt a hold, messze maguk mögött hagyták Hordor 'kapuját. Éjféltájt a csillagökat tenyérnyi fellegek tömege takarta el. Hamarosan kíméletlen zivatar söpört végig a tájon; a szerencsétlen utazókra nedves, nyugtalan pointerek és retrieverek záporoztak. A herótok ennek ellenére rendületlenül meneteltek Gollam nyomában. A zápor tizenöt perc múltán alábbhagyott. Már csak chihuahuák potyogtak, aztán abbamaradt ez is - az ítéletidô továbbvonult nyugatnak.
Az éj hátralévô részében haloványan bár, de látszottak a csillagok. A herótokat próbára tette a hideg, nem kevésbé Gollam faviccei. Nagyon késô volt már, midôn egy hatalmas erdôség szélére értek. Letértek az útról, s egy bozótosba rejtôztek. Tüstént elnyomta ôket az álom.
Fritó hirtelen rezzent fel. A bozótost jól megtermett, keménynek látszó, sötét metálzöldbe öltözött férfiak fogták... gyűrábe. Nagy, zöld íjat szorongattak mindannyian, élénkzöld vendéghajat hordtak. Fritó bizonytalanul talpra állt, belebikázott egyet Smafuba.
Az íjászok legmagasabbika e pillanatban kilépett, közelebb ment a herótokhoz. Fura, zöld tollal ékített sildes sapkát viselt, jókora ezüst medálján a Fônök felirat volt olvasható. Fritó bizonyos jelekbôl arra következtetett, hogy ô a csapat vezetôje.
- Teljesen be vagytok kerítve; nincs esélyetek; gyertek elô felemelt kézzel! - darálta egy szuszra, keményen a kapitány.
Fritó mélyen meghajolt elôtte. - Jöjjetek, s kapjatok el, ha tudtok - felelte szertartásosan.
- Faramór vagyok, a Zöldek parancsnoka - mondotta a kapitány.
- Én meg Fritó, semmi különös - felelte a herót idegesen.
- Megölhetem ôket egy kicsit? - kérdezte egy alacsony, kövér pasas. Orrán fekete kendô. Fojtóhurokkal lépett Faramór mellé.
- Nem, Magnavox - mondta a kapitány, majd ismét Fritóhoz fordult. - Kik vagytok? S vajh mi gonosz célotok?
- Társaimmal Hordorba tartok, hogy az Egy Gyűrűt a Végzet Katlanának - másként a Zazu-gödörnek - örökkön égô tüzébe vessem - felelte Fritó.
Faramór arca elfelhôsödött ennek hallatán. Elôbb Gollamot és Smafut vette szemügyre, aztán Fritóra sandított megint. Halványan elmosolyodott, kihátrált a bozótból, emberei élére állt, s víg nótaszóval nekivágott a rengetegnek:
Dresszem zôld, íjam zöld
Testem zöld, lelkem zöld
Ujra itt a
Ujra itt a
Ujra itt a kis csapat
Szaruónkám
Szaruónkám
Szaruónkám, ócska vagy!
Tudunk jó pár mocskos cselt
Jaj, ha egy zöld bal lábbal kelt!
Éltünk a miénk
Erdônk is a miénk
Majd minden a miénk
Igy megy ez mifelénk
Alljon itt egy nagy
Pont!
Mikor a zöld emberek távoztak, csaknem hajnalodott már. A herótok egy kevés almát és karfiolt reggeliztek, azután Gollam társaságában továbbindultak az országúton. Csakhamar kijutottak az erdôbôl, s megpillantották a Hordor keleti Ý gyepűjén húzódó aszfaltsivatagot. Alkonyatra Manus Morgol, a Mines Trónéval átellenben fekvô, rettegett város fekete kéményerdejének árnyéka borult rájuk. A föld mélyébôl duhogás hallatszott: gigászi gépezetek ontották ott a lánctalpakat és az érmelegítôket Szaruón seregei számára.
Gollam a barnás homályban egy hágcsóhoz kalauzolta Fritót és Smafut. Az instabil alkotmány a Hordor határán húzódó szirtvonulat, a' Sol Hurok magasából csüngött alá. A herótok úgy egy órán át kapaszkodtak felfelé. Egy óra múltán elérték céljukat, kimerülten roskadtak le a tetôn, egy darabig be
sem tudták szívni a súlyosan szagló levegôt. Mihelyt kifújták magukat, egy sötétlô barl
ngnyílás peremén egyensúlyozva índultak lefelé.
A magasban fekete pelikánok raja körözött, mindenfelé villámok csapkodtak, sírok ásítoztak s aludtak el.
- Mely igen fekete itt minden... - vacogott Smafu. A barlangból odakapott rántás és penészes ruha émelyítô bűze szállt fel. A mélyben, egy fénytelen kamrában kötôtűk csendültek össze.
Fritó és Smafu aláereszkedtek. Gollam utánuk osont. Ajkán halovány, tudó mosoly játszadozott...
Valaha réges-rég, mikor a világ még i fjú volt, s Szaruón szíve sem keményedett még tavalyelôtti ementálinál keményebbé, a mágus feleségül vett egy i fjú troll-leányt. A lány neve Mazola Ývolt, ám a tvelfek csak Blarche-nak nevezték. Szülei kimondottan ellenezték a házasságot, mondván, hogy a jóképű, fiatal boszorkányúr "nem elég trollos", épp ezért sosem lesz képes kielégíteni lányuk különleges igényeit. A fiatalok azonban se láttak, se hallottak a szerelemtôl. Az elsô százezer esztendô zavartalan boldogságban telt; háromszobás, összkomfortos, pazar kilátású pincében éltk, s miközben az ambíciózus fiú demonológiát és könyvelést tanult az esti iskolában, Mazola sem tétlenkedett, s kilene pici 1idérccél ajándékozta meg.
Azután eljött a nap, mikor Szaruón felismerte az Egy Gyűrű, s az általa szavatolt hatalom fontosságát tervei valóra váltásának menetében. A csúcsra vágyott. Kész volt átgázolni mindenen. Felesége legszigorúbb tilalma ellenére úgy intézte, hogy fiai félbehagyják orvosi tanulmányaikat - Nazhulokat nevelt belôlük. Az Elsô Gyűrűháborúban azonban rosszul alakultak a dolgok: ô és tiai épp hogy csak elkerülték a pusztulást. Az otthoni viszonyok ettô1 kezdve csak romlottak. Szaruón minden percét boszorkánykonyhájában töltötte, Mazola pedig gonosz varázslatokkal szórakozott, vagy épp a Palanter valamelyik csatornájának műsorát bámulta. Ýl-Iízni kezdett. Szaruón egy napon alig félreérthetô helyzetben találta a Palanter-szerelôvel, s nyomban beadta a válókeresetet. A kilenc Nazbul gondviselôjéül természetesen ôt jelölték ki.
Mazolában, akit elsô dühében a Sol Hurok egy barlangjának mélyére száműzött, nôttön-nôtt a harag. Már Nyanyapóknak nevezte magát. Eónokon át rombolta szántszándékkal régi énjét: megszállottan tömte magát bonbonnal, bújta a tlmmagazinokat; alkalmanként egy-egy hegymászót is felzabált. Szaruón eleinte kötelességszerűen gondoskodott róla; havonta küldött hozzá húsz-huszonöt ork önkéntest, ám az önkéntesek száma drámaian megcsappant, miután híre kelt, mit is jelent voltaképp a fônök exnejével vacsorázni. A Nyanyapók dühe nem ismert határokat. Gyilkos indulatot dédelgetve lapult búvóhelyén, átkozta volt férjét - sosem tudta megbocsátani közönyét, ócska troll-vicceit. Korokon át csak a bosszú reménye éltette fénytelen odújában. A világítás kikapcsolása végképp betett neki.
Fritó és Smafu mind mélyebbre ereszkedtek a Sol Hurok barlangjának sötétjébe. Gollam követte ôket legalábbis szerintük. Mind mélyebbre és mélyebbre hatoltak a torokkaparó bűzzel megült, zegzugos járatokhan. Allandóan koponyahalmokba, rothadó kincsesládákba botlottak. Vaksin tapogatództak az örökös éjszakában.
- Szerintem sötét van... - suttogta Smafu.
- Helytálló megállapítás - mormolta Fritó. - Biztos vagy benne, hogy jófelé indultunk, Gollam? Semmi válasz.
- Talán elôrement... - reménykedett Fritó. Hosszú ideig bolyongtak tapogatódzva a bűzös útvesztôben. Fritó szorosan fogta a Gyűrűt. Valahonnét elölrôl dobogást hallott. Megtorpant. Miután Smafu szorosan fogta a farkát, elesett, s magával rántotta hű társát is. A zuhanás robaja sokszoros visszhangot vert a téres sötétségben. A dobogás abbamaradt, azután folytatódott. És közeledett.
- Vissza! - zihálta Fritó. - Gyorsan!
A herótok kétségbeesetten menekültek a zaj forrása elôl, ám az a valami nem tágított, minden kanyar után felzárkózott, a nyomukban maradt; a levegô olcsó bombonok bűzével volt terhes. A félszerzetek vakon rohantak, mígnem valami arról az oldalról is útjukat állta.
- Vigyázz! - sziszegte Fritó. - Ork ôrjárat!
Már Smafu is felismerte a helyzetet - a lógó nyelwel, csörömpölô páncélban trappoló alakokat aligha lehetett páldául jámbor barlangászokkal összetéveszteni... Az orkok szokás szerint durva tráfákkal szórakoztatták egymást. Fritó és Smafu a falhoz lapult. Remélték, hogy észrevétlenek maradhatnak.
- Pfiíj! - sziszegte egy hang a sötétben. - Kiver a víz ettôl a helytôl...
- Fene a beledet! - csattant egy másik hang. - Az ôrszemek szerint ide jött be az a herót a Gyűrűvel!
- Jaja - dünnyögött egy harmadik. - És ha elô' nem kerítjük, Szaruón menten lúdvércet csinál belôlünk...
- Harmadosztályút persze - vélte egy negyedik.
Az orkok mind közelebb értek; a herótok még a lélegzetüket is visszafojtották. Fritó már-már azt hitte, megúszták, mikor egy hideg, nyálkás kéz megérintette a mellkasát.
- Hé; fiúk! - lelkendezett az ork. - Megvannak! Elkaptam ôket!
Az orkok pillanatok alatt legyűrték zsákmányukat. Láncokat és kézbilincseket csörgettek.
- Szaruón repesve vár benneteket! - röhögött egyikük, egész közel hajolva Fritóhoz. Majdnem a padlóra küldte kriptaszagú leheletével.
Ekkor gyomorhangú morgás gördült végig a sötét járaton. Az orkok megdermedtek az iszonyattól.
- Affrancba! - kiáltotta az egyik. - Ez Ö!
- A Nyanyapók! A Nyanyapók! - bömbölte egy másik, s tüstént eliramodott a homályban.
Fritó kivonta kardját, de nem látott semmit, amire lecsaphatott volna. Eltöprengett, s eszébe jutott az a mágikus hópehelytáncoltató, amelyet Lavalier úrnô ajándékozott neki. Eltartotta magától a készséget, s reménykedve megnyomta az alján lelt gombot. Éles neonfény lobbant, bevilágitotta a környéket. A herótok és foglyulejtôik jókora, ízléstelenül berendezett helyiségben álltak. Velük szemben ott sötétlett a Nyanyapók irtóztató teste.
Smafu felordított, ahogy megpillantotta az elmondhatatlant. A Nyanyapók óriási, formátlan potrohát remegés rázta. Tűzvörös szemeiben gyűlölet parázslott. Tekintélyes hosszúságú, már megkötött fonalrengeteget maga után vonszolva az orkokra rontott. Kövér testével a falhoz nyomta, karmos kezével-lábával szétmarcangolta ôket. Rágóiról sárga tyúkhúsleves csepegett.
- Csak egyszer mosakodnátok meg tisztességesen! - üvöltötte, s kettészakított egy orkot. Páncélzatát úgy dobta félre, mint a cukorkapapírt.
- Sosem viszel sehová! - toporzékolt, szájában a még rángatódzó tetemmel. - Rád áldoztam életem legszebb éveit! - dühöngött, s vörösre lakkozott karmaival a herótok után kapott. '
Fritó a falnak vetette hátát, kardjával a mohón közeledô karmok felé sújtott, de csak a lakkréteget sikerült felkarcolnia. A Nyanyapók öklendezett eszelôs dühében, s ismét támadásba lendült. Fritó még látta, hogy Smafu kétségbeesetten permetezi a rovarirtót a bestia nagyra tátott pofájába - azután elveszttette az eszméletét.

KILENCEDIK FEJEZET
Mines Tróne viadala
A késô délutáni nap - és így volt ez j61 - már-már eltűnt a nyugati látóhatár mögött, midôn Gründolf, Pepin és Trufó megzabolázták nekitüzesedett juhaikat Mins Tróne kapujában. A herótok lenyűgözve bámulták Pondor híres fôvárosát, Nyugat Bástyáját, a zugot, ahol Alsó-Középfölde legtöbb pacsuliolaját, jojóját és köszörűkövét gyártják. A település Pellegranor mezején épült, e sík földje bôven termett búzát, rozst és zabot - hogy a mákról, a lobéliáról, a maszlagról és a többirôl már ne is szóljunk. Az Eff luvium a közelben nyaldosta szelíd lejtésú partjait; esztendôrôl esztendôre elegendô szalamandrával és moszkítóval látva el a környék mindinkább fásult lakóit. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a város tűfejű déllakók, vastag ajkú északlakók tömegét vonzotta. Egész Pondorban csak itt kaphattak kiutazóvízumot...
A város története a Régi Szép Idôkig nyúlik vissza. A szenilis Béltelefon király akkor adta ki a parancsot, hogy márpedig épüljön e mezôségen egy szépségével párját ritkító udvari síugrósánc. A vén marha szerencsére még az elsô kapavágás elôtt beadta a kulcsot, vízfejű fia, az Alkalmatlanként emlegetett Nabiszkó pedig, igen jellemzô módon, félreértett valamit a tervrajzok áttanulmányozásakor, és valamivel strapabíróbb cementet kevertetett a megszokottnál. Igy jött létre Mines Tróne, avagy Nabiszkó Csúnya Öröme.
A város épületei minden kézenfekvô ok nélkül hét koncentrikus kört alkotva övezik Beltelefon király és kedvenc ágyasa - Nefritisz avagy Félisz az Engedelmes - vörösmárvány szobrát. A végeredmény az utazók többségét egy olasz esküvôi tortára emlékeztette. (Miként a történész Bocaraton megjegyzi, ez nem szükségképp véletlenszerű egybeesés!) Minden új gyűrű magasabban indult az elôzônél - így volt ez a lakbérekkel is. A legmélyebben fekvô hetedik gyűrűben a város közrendű szabadjai éltek. Gyakorta lehetett látni ôket, amint sokszínű szabadságukat fényesítgetik, hogy majdan büszkén viseljék valami hülye utcabálon. A hatodik gyűrűt kereskedôk lakták, az ötödiket harcosok, és így tovább, egészen a belsô, a legmagasabb szintig, ahol már csak Helytartók meg fogorvosok laktak. Az egyes szinteket szélerôvel hajtott lifteken lehetett megközelíteni. Ezek állandó javításrä szorultak - látnivaló, feljebb kerülni még ezekben a hôsi idôkben is nehézséget okozott. Minden gyűrű büszke volt saját történelmére, s az alatta lévô szint iránti lenézését naponta szükségesnek ítélte kifejezésre juttatni. Szemetet hajigáltak, olyan kifejezéseket használtak, mint "Lementem hetesbe", meg "Na, ne add már a harmadikost!". Hogy a legkülsô gyűrű lakói kiket vetettek meg, arra nézvést megbízható adatokkal nem rendelkezünk. A hozzájuk érkezô szemetet mindenesetre nem dobták sehová. Inkább megették. Minden gyűrűt kiugró párkányzat védelmezett. Az utcákat az ottlak6kr61 nevezték el, a lejtôs sikátorokat visszafelé számozták, minden negyedik utca egyirányú volt - mondani is felesleges, a városlakók rendszeresen elkéstek a megbeszélt találkozókról - ha el nem tévedtek, és megérkeztek egyáltalán.
A három jóbarát lassan felfelé tartott a város Helytartó-ura, Benelux palotájába. Pondor polgárai, alighogy megpillantották ôket, nyomhan a legközelebhi
szemészhez rohantak. A herótok viszonozták a városlakók kfváncsi pillantásait: emberek, tvelfek, törpök, lúdvércek, sôt, még republikánusok is akadtak itt.
- Minden igazi nagyvárosban vegyes atársaság... - jegyezte meg Gründolf.
Meglelték az utolsó, nyikorogva, kelletlenül mozduló lépcsôsort, s máris az elsô szinten voltak. Pepin a szemét dörzsölgette: a palotát ápolt gyepnégyszögek, gondosan tervezett kertek övezték. A gyalogutakat drága márványylapok borították, a szökôkutakban ezüstérmék csilingelését idézôn csobogott a víz. Az ajtónál aztán közölték a látogatókkal, hogy a fogorvos épp nincs otthon, s hogy azt a másikat, a vén marhát hátul keressék.
A mondott irányba ndulva lerobbant, házgyári elemekbôl összerótt kalyibát leltek. A rétegeltlemezbôl készült, ajtón tábla lógott: A HELYTARTO HAZON KIVÜL. Alatta egy máÝik: EBÉDELNI MENT. És egy harmadik: VAGY HORGASZIK.
- Ha jól értelmezem ezeket a feliratokat, Benelux nines itt - jegyezte meg Trufó.
- Szerintem csak blöfföl - vélte Gründolf, aztán nekidôlt a csengônek. - Mines Tróne Helytartói mindig is különös alakok voltak. Elektrolux fia Benelux családja ôsi Helytartó-család, volt bôven idejük a degenerálódásra. Hosszú ideje uralják Pondort. Az elsg Helytartó, bizonyos Falmászó Parrafin, eredetileg Kloroplaszt király konyháján dolgozott. Másodkukta volt, mikor az öreg király tragikus körülmények közt elhunyt. Mint mondják, hanyatt zuhant egy tucat pecsenyevillába. Jogos örököse, Karotin titokzatos hirtelenséggel hagyta el a várost - valamiféle összeesküvést emlegetett, reggelizôasztalán pedig rengeteg fenyegetô levelet találtak. Mivel távozása csaknem egybeesett apja halálával, megvádolták,
hogy kettôs játékot játszik. A király rokonai sorra hullottak, a lehetô legfurcsább balesetek érték ôket. Néhányuk saját asztalkendôjétôl fúlt meg, néhányat ételmérgezés vitt el. Páran levessel teli üstbe fulladtak, egyet ismeretlen tettesek támadtak meg, s vertek agyon egy gázórakulccsal. Legalább hárman hanyatt zuhantak különféle villákba - meglehet, ily módon nyilvánftották ki tiszteletüket az idônek elôtte elhunyt nagy király iránt. Végül egy lélek sem akadt már Mines Trónéban, aki viselni kívánta volna az átkos koronát. Pondor uralkodó nélkül maradt. Ekkor fogadta el a Helytartói címet a merész Parrafin - s e címet viselik felmenôi is, egészen addig a napig, míg Karotin valamely leszármazottja vissza nem tér, hogy elfoglalja ôsei trónját, legyűrje az ország ellenségeit, s megreformálja a távközlést.
E pillanatban kukucskálónyílás támadt az ajtón, s egy bevérzett szem hosszasan meredt rájuk.
- Mi-mi-mit akartok? - esattant egy hang.
- Jámbor utazók vagyunk, azért jöttünk, hogy Mines Tróne dicsôségére munkálkodjunk. Én Gründolf vagyok, a Piszkosszürke... - A mágus gyűrött papírfecnit kotort elô tárcájából, s becsúsztatta a nyíláson.
- Mi...mi...mi ez?
- A névjegyem - felelte Gründolf. Mindjárt visszakapta - tucatnyi, még kisebb fecnire tépve.
- Helytartó nincsen! Vakációz! Nem veszünk semmit! - A kukucskálónyílás csattanva bezárult.
Gründolfot azonban nem lehetett egykönnyen lerázni. A herótok látták a szemén, mennyire bosszantja az incidens. Pupillája tágult és szűkült, valahogy úgy, mint a "belôtt" Benzedrin Tomáé. Hosszan csöngetett megint. A szem ismét megjelent, fokhagymaszag szivárgott át az ajtórésen.
- Már me...me...megint ti? Hát nem megmondtam, hogy a Helytartó épp zuhanyozik? - A nyílás ismét bezárult.
Gründolf hallgatott. Sztálin-zubbonya zsebébôl fekete golyóbist húzott elô - Pepin az elsô pillanatban azt hitte, a látókô az, bár ebbôl ujjnyi hosszú zsinór lógott ki. Gründolf szivarjával gyújtotta meg a zsinórt, a levélnyílásba erôltette a golyóbist, majd - sarkában a herótokkal - fedezékbe rohant. Jókora dördülés hallatszott. Mikor a herótok kikandikáltak a fal mögül, döbbenten tapasztalták, hogy az ajtó eltűnt. Varázslat!
Kihúzott derékkal sétáltak át az üszkös ajtókereten. Egy vénséges vén palotaôrrel találták szembe magukat: buzgón törölgette a kormot vöröslô szemébôl.
- Jelentsd Beneluxnak, hogy Gründolf a mágus kér tôle kihallgatást - mondta a Piszkosszürke.
A rogyadozó lábú harcos tétován meghajolt, s beljebb kalauzolta ôket a levegôtlen folyosókon át.
- A Hely., .hely...helytartó haragudni fog... - herákolta. - Evek óta ki se tette a lábát a szo... a szo.... a sz... otthonról.
- Nem nyugtalankodnak az emberek? - érdeklôdött Pepin.
- Miért tennék? Elvégre ôk kérték rá - világosította fel a vén ôr.
Atvezette ôket egy lovagtermen - a papírmaséból és stukkóból összemókolt oszlopok jó fejjel magasodtak még a mágus fölé is. Gondosan megmunkált faliszônyegek elevenítették fel a néhai királyok dicsô tetteit. Pepinnek az tetszett a legjobban, amely a rég elhalt koronás fôk egyikét egy nôsténykecske meghitt társaságában ábrázolta. Mondta is. Gründolf lekevert neki egyet. A falakon a habarcsba nyomott golyvás palackok, üvegsmukkok csillogtak. Az alumíniumpáncélokról visszatükrözôdô fény a kézzel ragasztott linóleumpadlóra hullt.
Végül megérkeztek a csempézetérôl híres trónterembe. A helyiség ránézésre nem csupán királyi trónterem, királyi zuhanyozó is volt. Az ôr visszavonult - nem kevésbé éltes, olívazöld libériás lakáj lépett a helyébe. Rávert egy rézgongra, s rekedten így szólt:
- Kússzatok s másszatok Pondor Helytartója, az Elmúlott-S-Egy-Nap-Ha-Igaz-Visszatérô Király régense, Benelux elôtt!
A lakáj, tisztét bevégezvén, visszaiszkolt spanyolfala mögé. Szemközt megmozdult egy függöny, majd elôgördült mosómedvék vontatta, viharvert tolószékében maga Benelux. Szmokingnadrágot, vörös raglánt és csokornyakkendôt viselt. Kopaszodó feje búbján sofôrsapka a Helytartók címerével, mely egyébiránt csészealjat cipelô, szárnyas egyszarvút ábrázolt. Trufó ismét fokhagymát szimatolt.
Gründolf megköszörülte torkát, hisz a Helytartó nyilvánvalóan mélyen aludt.
- Üdv, és kellemes phenést! - kezdte. - Gründolf vagyok, Alsó-Középfölde koronás fôinek udvari varázslója, csodaműves és minôsített víz-gázszerelô.
A vén Helytartó kinyitotta egyik, hályog borította szemét, undorral mérte végig Pepint és Trufót.
- Ezek...itten micsodák? Kinn van az ajtón: Háziállatok kíméljenek!"
- Ezek herótok, uram; apró termetű, ám értékes szövetségeseink északföldérôl!
- Mindjárt... szólok az ôrnek, hogy almozzonn alájuk... - mormolta a Helytartó. Csupa ránc feje ismét félrekókadt.
Gründolf köhintett, aztán folytatta:
- Sötét s szomorú dolgokról vagyok kénytelen hírt hozni neked. Szaruón vad orkjai végeztek szeretett
fiaddal, Baromurral. A Sötét Ur most a te véredre s országodra áhítozik, hogy valóra válthassa kimondhatatlan céljait!
- Baromur...? - A Helytartó felkönyökölt.
- Szeretett fiad - ismételte szinpadiasan Gründolf. A vénséges, fáradt szemekben az értelem szikrája villant.
- O, Baromur... Sosem ír, csak ha pénz kell neki. Pont olyan, mint az a másik. Kár.
- Pár napon belül hadsereg érkezik nyomomban, akkor mindenért bosszút állunk Hordoron! - ígérte Gründolf.
A Helytartó csak legyintett erôtlen kezével.
- Hordor? So...sose hallottam róla. Egyébként rólad se hallottam, varázsló. A kihallgatásnak vége.
- Ne inzultáld a Fehér Mágust! - figyelmeztette Gründolf, s elôhúzott valamit a zsebébôl. - Mert az nagy erôknek parancsoland! Húzz ki egy kártyát! Bármelyiket.
Benelux húzott az ötvenkét pikk hetes alkotta pakliból, s konfettivé tépte a 1apot. - Vége a kihallgatásnak! - szögezte le riasztó véglegességgel.
- Marha állat! - sziszegte Gründo!f valamivel utóbb, fogadóbeli szobájukban. Már több mint egy órája füstölgött a történtek miatt.
- De hát mit tehetünk, ha egyszer nem akar segíteni nekünk? - kérdezte Trufó. - Annyi esze sincs, mint egy orknak...
Gründolf pattintott az ujjával - eszébe jutott valami.
- Ez az! - kuncogott. - Az öregrôl mindenki tudja, milyen hülye...
- Akárcsak a társai - jegyezte meg Pepin.
- Eszelôsök - morfondírozott a varázsló. - Esküdni mernék, hogy hajlamos az önpusztításra. PofonegyszerCÝ! Tankönyvi eset.
- Onpusztítás? - visszhangozta Pepin. - Mit jelentsen ez?
- Sugallatom támadt - felelte Gründolf elrévedôn. - Sugallatom...
Az öreg Helytartó öngyilkosságának hfre aznap este szárnyalta be a várost. A lapok jókora fotókat közöltek a máglyáról, amelyre felugrott, minekutána megírta alattvalóinak szánt búcsúüdvözletét, s körmönfontan összekötözte magát. A szalagcimek eképp harsogtak: LEÉGETT B. BENELUX! A késôbbi kiadás tovább merészkedett: VARAZSLO BESZÉLT UTOLJARA A HELYTARTOVAL. ALLITASA SZERINT SZARUON VOLT B. KINJAINAK OKOZOJA!
S mert - titokzatos módon - Benelux stábjának minden egyes tagja eltűnt, Gründolf nagylelkűen magára vállalta 'a temetés megszervezésének nehéz feladatát, s elsô ténykedéseként tüstént Nemzeti Gyászórává nyilvánította az ebédidôt. A rákövetkezô napok politikai zűrzavarai közepette a jó rábeszélôkével cnegáldott mágus számos sajtókonferenciát tartott. Idôközben sikerült a legmagasabb fórumokat is meggyôzrüe arról, elhúnyt barátja, a Helytartó kifejezett óhaja volt, hogy ô, Gründolf foglalja el helyét, míg immáron egyetlen fia, Faramór vissza nem tér. Egyszer-egyszer rajtaérték ugyan a mellékhelyiségben, amint fokhagymától és kerozintól bűzlô henteskesztyCÝjét sikálta, ám ez mit sem számított.
Bámulatra méltón rövid idô alatt teremtett katonás rendet az álmos városban. Mozgósította Mines
Tróne minden erôforrását, maga állította össze a készletlistákat; megvizsgálta az erôdítési terveket, felülbírálta valamennyit, majd saját cégét nevezve meg kivitelezôként, al áírta a szerzôdéseket. Teljhatalma ellen eleinte némi tiltakozás volt tapasztalható - ekkor ijesztô,. sötét felhô ülte meg a várost. Az ellenzéki lapok szerkesztôségeiben - minô véletlen! megmagyarázhatatlan robbanások történtek, ez egykettôre befogta a "nyavalyás elszigetelôdéspártiak" (így nevezte ôket Gründolf egy széles körű nyilvánosságot kapott interjúban) száját. Nem sokkal ezután érkezett a hír: ork-hordák támadtak a Pondor keleti gyepűit vigyázó Ohmigoshgolira. Mines Tróne lakói most már tudták: Szaruón láncos kutyái maholnap az ô käpuiknál szaglásznak, randalíroznak majd...
Trufó és Pepin nyugtalanul toporgott Gründolf palotaszárnyban berendezett irodájának várószobájában. Lábuk j6 fél méter mélyen süppedt a futószônyegbe. Noha büszkék voltak új egyenruhájukra (a mágus mindkettôjükbôl pondori vezérkari ezredest csinált), az utóbbi napokban alig látták fônöküket, s az orkhordákról szóló mendemondák kifejezetten demoral izálólag hatottak rájuk.
- Fogad végre bennünket? - nyafogott Pepin.
- Orák óta várunk! - panaszolta Trufó:
A formás tvelf titkárleány egykedvűen igazgatta smukkjait. - Sajnálooom - affektálta, azon a reggelen már nyolcadízben. - A varázsló értekezik.
Asztalán e percben felberregett a belsô kommunikátor, s még mielôtt kikapcsolhatta volna, a szobát betöltötte Gründolf hangja:
- Elmentek-e?
A tvelf leány elvörösödött. A herótok elviharzottak mellette, minden teketória nélkül berontottak Gründolf irodájába. Meglelték a mágust: vaskos szivart szívott, két térdén egy-egy festettszôke szilfid ficánkolt. Ingerülten pillantott a herótokra.
- Nem tűnt fel, hogy dolgom van? - vakkantotta. - Megbeszélés. Nagyon fontos... - Ugy tett,, mintha folytatni akarná.
- Na ne mááá! - sziszegte Pepin.
- Ugy van: ne mááá! - nyomatékosította Trufó, belekóstolva a mágus asztalán lelt kaviárba.
A mágus nagyot sóhajtott, intett a szilfideknek, hogy tünés.
- No lássuk, lássuk hát - fordult barátaihoz erôltetett szívélyességgel. - Mit tehetek értetek?
- Annyit biztosan nem, amennyit magadért tettél rosszmájúskodott Trufó.
- Nem panaszkodhatom - bólintott Gründolf. Rám mosolygott végre a szerencse! Csak nyugodtan, zabáljátok fel az ebédemet... - Trufó idôközben végzett a kaviárral, most épp Gründolf fiókjait forgatta fel; hátha talál még valamit.
- Kezdünk aggódni - vallotta be Pepin, egy drága trollbôr karosszékbe roskadva. - A hírek szerint orkok és egyéb gonosz fajzatok közelednek kelet felôl. Fejünk felett fekete köd ül, a kamatlábak gyorsan csökkennek...
Gründolf kék füstkarikákat eregetett.
- Ezek a problémák nem tartoznak rátok - mondta. - Egyébként is, ez az én dumám!
- De hát ez a fekete felhô... - aggályoskodott Pepin.
- Pár ködgomolyt telepítettem a Knukoni erdôbe és akkor mi van? - csattant fel a mágus. - Igy legalább van mirôl locsogniuk az embereknek.
- Hát a közelgô támad6kr61 szóló hírek? - firtatta Trufó. .
- Marhaság - legyintett Gründolf. - Szaruón jó darabig nem támad még Mines Trónére. Mire rászánja magát, megjönnek a mieink az erôsítéssel.
- Vagyis egyelôre nincs veszély? - sóhajtott Pepin.
- Bízzatok bennem! - mosolygott Gründolf, miközben kitessékelte ôket. - A varázslók rengeteget tudnak...
A másnap hajnali támadás Mines Tróne minden lakóját készületlenül érte.. A tervezett erôdítési munkálatokhoz hozzá se fogtak; mindazon felszerelési tárgyak, amelyeket Gründolf hivatalán keresztül rendeltek, s ki is fizettek, nem érkeztek meg. Az éjszaka folyamán a Homály Földjének seregei teljesen bekerítették a csodás várost; a fekéte sátrak ürülékcsomók gyanánt meredeztek a zöldellô réteken. Körös-körül Szaruón lobogói (fekete alapon vörös tokmány) lengtek. Azután, alighogy felkelt a nap, a fekete hordák rohamra indultak.
A kapukat százával döngették az olcsó lôrétôl feltüzelt orkok. Mögöttük renegát trollok és veszett, bôven nyáladzó pandák trappoltak. Idegbeteg boszorkák, goblinok ezreinek ajkáról szállt a borzongat6 csatakiáltás. A hátvédet hibrid pokolfajzatok alkották, akik taglójuk minden csapásával sok derék pondori életét olthatták volna ki - ha történetesen hozzájuk férnek. Egy domb mögül gép- és gyorsírók vérszomjas csordája bukkant elô, ôket Sergio Mendez és a Brazil 66 követte. Iszonytató látványt nyújtottak.
Gründolf, Trufó és Pepin a falakról szemlélte mindezt. A herótok rettentgen féltek.
- Oly sokan vannak, mi meg oly kevesen! - nyavalygott Pepin rettentô félelmében.
- Egy-egy bátor sztv ttz embert is pótol! torkolta le a mágus.
- De hát oly kevesen vagyunk, ôk meg oly sokan! - szúkölt Trufó lévén félelme rettentô.
- Ha a kuktát szemmel tartod, nem forr fel a víz; vidám nótát fütyül - közölte Gründolf. - Túl sok szakács - nincs mulatság, bruhaha!
A herótok némiképp megnyugodva felfegyverkeztek. Vasruhát, vaskesztyűt, vascsizmát öltöttek, gyöngyözô homlokukat vaszsebkendôbe törölték. Utoljára derekukat övezték fel: cserkészbicskájuk kétélű pengéje j6 volt s igaz. Gründolf égszínkék, ódon, latexbôl készült nehézbúvárruhát vett fel; a sisak apró, kerek ablakában takarosan trimmelt szakálla látszott mindössze. Kezében ôsi, megbízható fegyvert szorongatott, mely tvelf nyelven félautomata Browningnak neveztetik.
Pepin egy árnyékra lett figyelmes a fejük felett. Felüvöltött. Hussanás; a három jóbarát épp idejében bukott le. Egy Näzbul röhögve emelte ki gyilkospelikánját a zuhanórepülésbôl. Az égbolt valósággal feketéllett eme iszonytató szárnyasoktól - egy-egy repülôszemüveges lidérc kormányozta valamennyit. Hol itt, hol ott bukkantak fel, légifelvételeket készítettek; kórházakat, árvaházakat és templomokat bombáztak guanóval. A megfélemlített város felett elhúzva a pelikánok nagyra tátották csupa fog szájukat: pofazacskájukból röplapok kerültek elô, százával hulltak a - minô szerencse! - ánalfabéta védôkre.
A pondoriakat azonban nem csupán odafentrôl fenyegette veszedelem. Hordor szárazföldi csapatai most már a fôkaput döngették, az állásokban szorongókra lángoló maceszgombócokat, és Rod McKuen válogatott verseit hajigáltak. A levegô mintha életre kelt volna: mindenütt mérgezett bumerángok, nagy sebességgel kilôtt velôscsontok röpködtek. Némelyik Gründolf sisakját találta, kis híján komoly fejtörést okozva ezzel a mágusnak.
Az orkok sorai hirtelen szétváltak a fal tövében, s a herótok meglepetten kiáltottak fel. Irdatlan fekete kövidinka siklott a kapuhoz, nyergében a Nazbulok Ura. Tiszta feketébe volt öltözve, bôrjakójáról hóláncok csüngtek. Lekászálódott hátasáról, westerncsizmája mély nyomokat hagyott a kemény földön. Trufó egy pillanatra látta groteszk, szeplôs arcát; a lidérc számos agyara, két pomádés pajesza nedvesen csillogott a déli verôfényben. Gonoszul a pondoriakra vigyorgott, aztán sípot emelt az orrához, s nagyot, fúlsiketítôt tüsszentett.
Köhögés elleni szirup rendszeres fogyasztásába beleôrült gremlinek hatalmas nôsténysárkányt taszigáltak elôre. A dög fekete görkorcsolyát viselt. A Nazbul megpaskolta szarvakkal felfegyverzett pofáját, majd pikkelyes hátára pattant, a fenevad egyetlen, véres szemét a kapu felé irányította. Az irdatlan hüllô bólintott, lendületet vett, a kapu felé görgött. A pondoriak rémülten látták, hogy a lidérc bekapcsolja rajta a szúrólángot; nyomban ezután megsarkantyúzta, mire a sárkány állkapcsai közül lángoló propánbutánfelleg süvöltött elô. A fal tüzet fogott, s porrá égett. Az orkok tömegével ugráltak át a lángokon, s a városra rontottak.
- Mindennek vége! - szipogott Trufó. Nekikészült, hogy levesse magát a falról.
- Ne ess kétségbe! - förmedt rá Gründolf a kisablakon át. - A fehér köntösömet, hamar!
- O! - örvendezett Pepin. - A fehér mágiához, igaz?
- Dehogy! - Gründolf buzgón tépkedte a kelmét. - Fehér zászlóhoz, picinyem!
Ahogy ,a mágus a zászlókat lengette, mint valami veszett szemäfór, nyugat felôl száz és száz kürt szava harsant, s kelet felôl ugyanennyi felelt rá. Nagy szél támadt, messze űzte a fekete felhôt. Az oszladoz6 homályban hatalmas pajzs vált láthatóvá, melybe e bCwerejú szavakat vésték: FIGYELMEZTETÉS: A DOHANYZAS KAROS AZ EGÉSZSÉGRE; a kövek meghasadoztak, s az ég, noha felhôk közel-távol nem látszottak, úgy zengett, akárha ezernyi díszletmunkás és trükkmester jópofizott volna ezernyi vaslemezzel. Galambok röppentek a magasba.
A fellélegzô pondoriak mind a négy égtáj felôl hatalmas hadseregeket láttak közeledni. Rezesbandák szóltak, tüzijáték petárdái durrogtak, csak úgy záporoztak a színes szikrák. Északról Kübli jött ezer törp élén, délen Élôwynn ismerôs, jókora tömege derengett fel - háromezer ôrjöngô birkást hozott. Kelet felôl mindjárt két ármádia trappolt a város felé: Faramór Zöld Ijászai, s a négyezer fôt számláló, Legolás vezette, élesre köszörült karmú tvelf belsôépítészgárda. Nyugati irányból a szürkébe öltözött Aragond lovagolt. Négy hadiszállítót és egy pufók fiúcserkészt hozott.
A seregek az ostromlott város alatt egyesültek, majd a beijedt hordoriaknak rontottak. A csata heve a tetôfokára hágott - a csapdába ejtett támadókat karddal aprftották, buzogánnyal csépelték. A trollok rinyálva menekültek, hogy elkerü1jék a rahórok birkáinak patáit - fgy a törpökbe ütköztek, akik percek alatt leagyalták ôket csákányukkal, ásójukkal. A mezôséget orkok, bűnbanyák megcsonkított tetemei borították. A Nazbulok Urát tvelfek fogták gyűrűbe kikaparták a szemét, kitépték a haját, addig gyötörték, míg saját kardjába nem dôlt szégyenében. A fekete pelikánokat és pilótáikat légelhárító sirályokkal szedték le, a sárkányt sarokba szorttotta a fiúcserkész, és addig lôdözte tapadókorongos nyilaival, mtg az idegösszeroppanást kapott, s súlyos puffanással végignyúlt a fóldön.
A felbátorodott pondoriak idôközben lerohantak a falakról, nekiestek a városba nyomult ellenségnek. Pepin és Trufó kést rántott, ördögi ügyességgel forgatta - hamarosan egyetlen elesett sem büszkélkedhetett már saját orral. Gründolf gumi gégecsövével hátulról fojtott meg pár orkot, Aragond a maga részérôl bizonyára szintén bátor és hôsi tetteket hajtott végre, ámbár késôbb, midôn a csatáról kérdezték, elég szűkszavú maradt.
Azután elérkezett a pillanat, mikor az utolsó hordorit is levágták. Mindazokat, akiknek sikerült kitörniük a nyugori katonák gyilkos gyűrűjébôl, rahór harcosok fokosai küldték a másvilágra. Az ork hullákat nagy halmokba hordták. Gründolf ezután pajkosan kiadta az utasítást, hogy csomagolják ôket dfszdobozokba, s küldjék expressz ajánlva Hordorba. A pondoriak kezdték elbontani avéráztatta állványzatot. A sárkány még rángatódzó testét kordén vitték a királyi konyhára, hogy felszolgálják az esti gy8zelmi lakomán.
Pondor természetesen nagy árat fizetett a gyôzelemért. Sok jó s igaz ember esett el: odalett a két fivér, Marsbar és Hersheybar; Élôwynn nagybátyja, a nemes Öordrum is a harctéren maradt. A törpök, a tvelfek is számos harcost veszítettek; a diadalkiáltásokkal a gyászolók fejhangú nyavalygása keveredett.
A vezérek nagy boldogan összeverôdtek - nekik is megvolt a maguk baja. Faramór, Benelux fia, Baromur testvérbátyja elveszttette négy lábujját, s kapott egy bunkócsapást a halántékára. A szép Élôwynn tekintélyes bicepszét ork penge hasította végig, tetejébe mindkét monokliját brutálisan összetörték. Trufó és Pepin egy-egy darab fület áldozott a város felszabadításának oltárán; Legolást két ízben is durván valagbarúgták. Kübli deformált fején kisebb átalakításokat eszközölt egy troll taglója, a törp vállán kacagányként himbálódzó, bűzös irha azonban kétségtelenné tette a párbaj kimenetelét. Legvégül besántikált Gründolf is - ôt a csodával határos módon sértetlen Kósza támogatta. Az öreg varázsló fehér palástját durva kézzel szétszaggatták, Sztálin-zubbonyát vérfoltok éktelenítették, rockertopogóiról csak múlt idôben volt értelme beszélni. Jobb karján kötést viselt, ám mivel ezt utóbb áthelyezte a balra, a sérülés aligha lehetett komoly.
A boldog egymásratalálás pillanataiban patakokban folyt a könny. Még Legolás és Kübli is beérte egy-egy obszcén kézmozdulattal. Nevetgélés, ölelkezés kezdôdött - ebben különösképp Aragond és Élôwynn jeleskedett. Aragond figyelmét persze az sem kerülte el; hogy a kapitánynô jelentôségteljes pillantásokat váltott a testes Faramórral.
- Eme hôs - hajolt Gründolf a trónkövetelô füléhez - a bátor Faramór, Pondor Helytartójának utóda!
- Örvendek... - szólt jéghideg hangon Aragond. Megrázta a harcos kezét, ugyanekkor sebesült lábára tiport. - Aratond fia Aragond vagyok, Gorgonzola leszármazottja, Pondor isten kégyelmébôl való királya. A szép Élôwynnt, jegyesemet s majdani királynémat már ismered! - Unnepélyes üdvözlésnek is beillô szavaiból csak a hülye nem érezte ki a rendreutasitást.
- Üdv és áldás! - felelt a Zöld Ijász. - Uralkodásod és házasságod életed végéig tartson! - Kezet rázott Aragonddal, és összeroppantotta az ujjait.
A két férfi leplezetlen utálattal nézett farkasszemet.
- Induljunk valamennyien az Ispotályba! - javasolta Kósza, sajgó ujjait próbálgatva. - Ideje néhány sebet orvosolnom...
Mire a társaság a palotába ért, kiderült egys más. Gründolfnak mindenki gratulált lélekjelenlétéhez, mellyel megadta a jelet az általános támadásra zászlajával. Bölcsességét mindenki csodálta - vajh honnét tudta, hogy úton a segítség? -, ô azonban furcsamód csendes maradt. Tovább növelte a szomorúsá= got, hogy Szélszeszél nem osztozhatott dicsôségükben. A zöld óriást és bátor ontjait Vasótvartól visszavonulóban megrohanta Szaruón nyúllidérceinek egy csapata, s egyetlen gumót sem hagyott belôlük. Trufó és Pepin keserCÝ könnyeket ejtettek várandós répáikért, s kétségbeesésükben rövid vitustáncot jártak.
- És most... - Aragond egy cementbunker felé terelte a sebesülteket - ... jertek a ma... szóval az Ispotályba, ahol enyhíthetek szenvedésteken...! - Féloldalas pillantást vetett Faramórra.
- Mineg ez a tzétzó? J61 fagyunk! - tiltakozott Élôwynn. Faramórt méregette közben - kiéhezett kutya figyeli így a potya felsált.
- Engedelmeskedjetek! - toppantott Aragond.
A társaság tagjai erôtlenül tiltakoztak, aztán belementek a dologba, nehogy Kósza megsértôdjék. Aragond a bunkerban fehér sebészkötényt, műanyag sztetoszkópot öltött, s nekilátott a vizsgálódásnak. Faramórt külön szobában helyezte el, távol a többiektôl.
- A Helytartót különleges elbánás illeti meg! - magyarázta.
Egykettôre ellátta valamennyiüket, kivéve a Zöld Ijászt. Savanyú képpel jelentette be, hogy Faramór állapota romlott, s hogy azonnali műtéti beavatkozás vált szükségessé. Megígérte, hogy csatlakozik a társasághoz - késôbb; a gyôzelmi lakomán...
A Benelux-palota kávézójában megrendezett lakoma feledhetetlen élményt nyújtott. Gründolf számos ínyencséget varázsolt elô - mint utóbb kiderült, a fogások némelyike egyenest a mágus parancsára elrekvirált készletek raktárából került a bajnokok asztalára. Több száz méter szerpentin és jó pár fénylô papírlampion gyönyörködtette az egybegyűlteket. Gründolf még egy kétfôs trollzenekarról is gondoskodott: a szörnyetegek narancsosládákból összerótt emelvényen bazseváltak, s bôven locsolgatták torkukat a számukra kevert pöcepunccsal. A meghívottak - elázott tvelfek, részeg törpök, tántorgó emberek, s néhány nem kevésbé beszívott, azonosíthatatlan fajzat - a megrakott tányérok fölé görnyedtek a hosszú asztal körül, s olyan kétségbeesetten zabáltak, mintha éppenséggel utoljára tennék...
- Nem olyan ostobák ám, amilyennek látszanak! súgta oda Kübli a balján ülô Legolásnak.
A vadonatúj zubbonyban pompázó mágus az asztalfôn foglalt helyet. A herótok, Legolás, Kübli és Élôwynn körülötte helyezkedtek el a díszvendégeknek fenntartott nyügszékekben. A hivatalos ceremónia azonban nem folytatódhatott Faramór és Aragond távollétében.
- Mit gondoltok, holllllafenében maradnak? - kérdezte nehezen forgó nyelvvel Trufó, igyekezvén túlharsogni a tányércsörgést, műfogsorcsattogást.
Kérdésére nyomban válasz érkezett - azaz inkább a válasz egyik fele. Kicsapódott a banketthelyiség lengôajtaja, vérrel borított ruházatú figura lépett be.
- Kohohósza! - kiáltotta Pepin.
A vendégsereg pár pillanatra elcsendesedett. Aragond még mindig kötényben álltr elôttük, tetôtôl talpig véresen. Egyik karján friss kötés, egyik szeme alatt csúf monokli..
- Was ist? - érdeklôdött Élôwynn. - Hol marat a meknyerô Faramór?
- Sajna - sóhajtott Aragond -, Faramór nincs többé. Mindent elkövettem, hogy begyógyítsam sebeit, mindhiába. Számosak és súlyosak voltak ama sebek.
- Mi folt a paja? - szipogott a rahórok vitéz kapitányngje. - Mikor szétfáltunk, mék hokénak tűnt...
- Keringési kollapszus, belsô vérzések - sóhajtott ismét Aragond. - No meg a komplikációk. Elnyírták a kutikuláját a szerencsétlennek. Nem volt esélye.
- Meg mertem volna esküdni rá, hogy csak a fejére kapott egyet... - mormolta maga elé Legolás.
- Na igen - mondta Aragond, megsemmisítô pillantást vetve a tvelfre. - Valóban így tűnhetett olyasvalaki számára, ki járatlan a gyógyítás mesterségében. Am ama koki, ama jelentéktelen koki végzetessé vált számára. Megzápult tôle az agya. Kilencven százalékos letalitás. Kénytelen voltam amputálni a fejét... Szomorú, nagyon szomorú!
Karszékéhez baktatott. Képét gondok redôzték. Egyszerre, mintha csak jelet kaptak volna, gyanús külsejCÝ réti mumusok pattantak fel, s kiáltozni kezdtek: - Az utolsó Helytartó nincs többé! Sokáig éljen Aratond fia Aragond, Pondor királya!
Kósza megbillentette sebészsapkáját, (gy mondott illô köszönetet a pondoriak bizalmáért. Élôwynn tudta már, honnét fúj a szél: hitelesnek tetszô mozdulattal ölelte át az újsütetű uralkodót. A vendégek zavarukban vagy részegségükben - vadul éljeneztek.
Ekkor éles kiáltás harsant valahonnét hátulról:
- Na neeeee! Neeeee!
Aragond felemelte, fejét - a lakomázók tüstént elcsendesedtek. Az asztal végében termetes, fekete orrkendôt viselô, zöldbe öltözött férfi állt. Magnavox volt az, a néhai Faramór barátja.
- Szólj! - intett neki Aragond, s közben azt remélte, hátha mégsem teszi.
- Ha csakugyan te vagy Pondor királya - herákolt Magnavox -, teljesftsd be a próféciát, és gyôzd le ellenségünket! Meg kell tenned - csak azután lehetsz király. Próba ez, amit... ki kell állnod!
- Na, ezt megnézem... - kuncogott Kübli. Aragond értetlenül pislogott. - Az ellenséget? De hisz csak barátokat látok magam körül...
- Pssszt! - súgta oda Gründolf. - Hát Szaruón? Hordor? A Nazbulok? A tudodmicsoda?
Kósza idegesen az ajkába harapott, eltöprengett.
- Nos, azt hiszem, valóban elkerülhetetlen, hogy Szaruón ellen vonuljunk, s kihívjuk ôt.
Gründolf álla leesett, ám mielôtt még megfojthatta volna Kószát, Élôwynn az asztalra pattant.
- Eszt j61 megmonta! Szaruón ellen fonulunk, elintézzük einzszer und mindenkorra!
Gründolf kétségbeesett ordítása beleveszett a helyiséget megtöltô részegek tomboló üdvrivalgásába.
Másnap reggel hosszú lándzsákkal, éles kardokkal felfegyverezve, kínzó macskajajjal bajlódva keletnek indultak Pondor seregei. Az ezrek élén Aragond poroszkált - kedvetlenül, féloldalasan ült a nyeregben,
hamburgert rágott. Gründolf, Kübli s a többiek mellette haladtak, egy emberként azért imádkoztak, hogy végzetük gyors, fájdalommentes legyen - sôt, ha már, hát legyen inkább valaki másé.
Hosszú órákon át vonultak. A harci merínóiak a súlyos teher, a harcosok olvadozó jégpakolásaik alatt bégettek szívszaggatón. Ahogy közeledtek Hordor Fekete Kapujához, folyvást gyarapodtak körös-körül a háború mementói: felfordult szekerek, felperzselt, felprédált falvak és városok, rajzolt hitlerbajusszal elcsúfftott plakáttündérek és hasonlók.
Aragond elsötétülô arccal szemlélte az egykor csodaszép vidéket éktelenítô romokat.
- Nézzétek csak az egykor csodaszép vidéket éktelenítô romokat! - kiáltotta, csäknem lefordulva a nyeregbôl. - Sok munka vár ránk, miután visszatérünk!
- Ha egyáltalán visszatérünk - jegyezte meg Kübli -, magam söpröm fel az egészet egy fogkefével... A Király, amennyire tudta, kihúzta magát.
- Ne féljetek! Erôs és bátor a mi hatalmas seregünk!
- Imádkozzunk, hogy ki ne józanodjanak a katonák, mielôtt célhoz érünk... - dünnyögte a törp.
Mit tesz isten, rátapintott a lényegre: a menetoszlop az idó múlásával mind töredezettebb lett; egy rahór osztag, amelyet Kósza oldalvédnek küldött ki, vissza sem tért többé.
Az uralkodó elhatározta, véget vet a sustorgásnak, s megszégyenfti tétova harcosait. Intett az egyetlen megmaradt heraldnak, hogy fiíjja meg kürtjét. Szólásra emelkedett:
- Nyugorhon népei! Szaruón országának Fekete Kapuja elött egyenlôtlen küzdelem vár ránk, ám mi, kevesek, tiszta szívvel szállunk csatába, míg amazok, sokan, rohadt disznók egytôl-egyig. Mégis, mindazok, akik el akarnak hagyni hennünket, tegyék meg most, hogy gyorsabban haladhassunk. Azok, akik tovább rúgtatnak Pondor Királyának oldalán, örökkön élnek majd a dalokban és a legendákban! A többi túnjön el!
Mondják, a futók kavarta porfelleg napokkal késôbb oszlott csak el.
- Hát, ez meredek dolog volt... - Bár napok múltak el azóta, hogy csodával határos módon megmenekültek a Nyanyapók karmaiból, Smafu még mindig remegett. Fritó erôtlenül bólintott - nem tudta pontosan felidézni magában a történteket.
Elôttük Hordor irdatlan sós sivataga terpeszkeüett, túlnan hatalmas vakondtúrás, annak tetején Bardahl, Szaruón fellegvára tornyosult. A sÝságon barakkok, gyakorlóterek, műhelyek sorakoztak. Ezerszám nyüzsögtek mindenütt az orkok. Gödröket ástak azután ismét feltöltötték ôket, óriási kefékkel sikálták a poros, szélfútta betont. A távolban a Fekete Lyuk régi, megviselt National Geographicok tömegét köpdöste magasan Hordor fölé. A vándorok lába elôtt fekete kátránytó bugyborékolt, idôrôl-idôre böffentett is.
Fritó sokáig állt ott, a messzi, füstöt eregetô vulkánt nézte.
- Nagyon messze még a Fekete Lyuk... - töprengett a Gyűrűt birizgálva.
- Szentigaz, bwana - mondta Smafu.
- Ez a kátránytó is legaláhb olyan szimpatikus nekem - folytatta Fritó. - Kifejezetten lyukszerű, nem találod?
- Kerek - bólintott Smafu. - Nyitott. Mély. - Sötét - tódította Fritó.
- Fekete! - helyesbített SmafiÝ.
Fritó levette nyakából a Gyin-űt, szórakozottan pörgetni kezdte láncán.
- Ovatosan, Fritó uram! - . intette Smafu lúdbôrözve.
- J6... - Fritó a magasba pöccentette a Gyűrűt, aztán ügyesen elkapta a háta mögött.
- Nagyon kockázatos játék ez... - suttogta Smafu, azzal felemelt egy nagyobbacska kavicsot, s a kátrányba hajította. Az nedves cuppanással alámerült.
- Milyen kár, hogy semmink nincs, amivel a fenékig süllyeszthetnénk! - Fritó a feje felett forgatta a Drágaságot. - Baleset történhetne.
- Hátha... - Smafu hasztalan kutatott súlyos tárgyak után cókmókjában. - Valami nehezék kéne. Ballaszt... - mormolta.
- Hellóka! = szólalt meg egy szürke alak a hátuk mögött. - Rég találkoztunk.
- Gollam, öreg harcos! - lelkendezett Smafu, s egy pénzdarabot ejtett a szörnyeteg lába elé.
- Kicsi a világ... - jegyezte meg Fritó. Markába zárta a Gyűrűt, vállon veregette a döbbent kreatúrát. - Nézd! - kiáltott aztán, s felmutatott a töküres égboltra. - A szamothrakéi Niké, a Gyôzelem szárnyas hírnöke!
Ahogy Gollam arrafelé fordult, Fritó a nyakába vetette a láncot.
- Hoppá! - kiáltotta Smafu. - Egy kilencszázhuszonhetes indiánfejes ötcentes! - Azzal négykézlábra ereszkedett Gollam elôtt.
- Hoppá! - visszhangozta Fritó.
- Ajjaj! - ordított fel Gollam, ahogy elôrebukott. - Blurp - böffent a kátránytó.
Fritó mély lélegzetet vett, azután mindkét herót végsô búcsút mondott a Gyűrűnek és nehezékének. Ahogy rohanvást távolodtak a tc5tc5l, hangos hugyborékolás kezdôdött a fekete mélységben, a talaj meg remegett. Sziklák porlottak szét köröttük, lábuk elôtt meghasadt a föld - ez igencsak nyugtalanította ôket. A messzeségbôl idelátszó sötét tornyok megrogytak; Szaruón Bardahl-béli irodái Fritó és Smafu bámuló szeme láttára cement- és fémtörmelék záporában megsemmisültek.
- Hiába, már építkezni se tudnak úgy, mint a régi szép idôkben... - jegyezte meg Smafu, s kitért egy zuhanó bojler elôl.
A herótok körül most már hatalmas repedések tátongtak - a menekülés lehetetlennek látszott. Az egész föld vonaglott, tán még nyöszörgött is - aztán megindult végre. A talaj lehetetlen szögben megdôlt, hôseink egy használt borotvapengékkel és üvegcserepekkel teli üreg felé csúsztak.
- Csao! - integetett urának Smafu. - Pont most? - szipogott Fritó.
Ekkor villant meg valami épp a fejük felett. A herótok hatalmas sasmadarat pillantottak meg az égen - zavarbaejtôen rózsaszín volt az istenadta. Oldalán, zöldarany betűkkel a DEUS EX MACHINA LÉGITARSASAG felirat állt.
Fritó felszisszent, ahogy a nagy madár lecsapott, s gumírozott karmaival mindkettôjüket kiragadta a halál torkából.
- Gwahno a nevem - mondta a sas, miközben éles kanyarral távolodott a pusztulás színhelyétôl. - Keressetek ülôhelyeti
- De hogyan... - kezdte Fritó.
- Ne most, picinyem - hútötte leÝ a madár. - Figyelnem kell, ha ki akarunk jutni innét...
A hatalmas szárnyak szédítô magasságba rägadták ôket; Fritó ámulva nézte a görcsökhen vonagló tájat messze odalent. Hordor fekete folyamai férgek gyanánt tekeregtek, a pusztaságokon óriás gleccseXek
korcsolyáztak keresztül figurázva, a hegyek bakugrást játszottak.
Mielôtt Gwahno bedôlve fordulni kezdett, Fritónak az az érzése támadt, valami nagyot, valami sötétet, valami pudingformájút lát elkacsázni a bércek felett. Am bármi volt is, eltűnt nyomban - émelyítô zoknibűzt hagyott csak maga után.
A Fekete Kapu elé érkezô dicsô sereg már nern volt olyan népes, mint induláskor. Hét fôt számlá1t, hogy pontosak legyünk - s még ennyien sem maradtak volna, ha a hét merfnói meg nem elégeli a dolgot, s világgá nem szalad.
Aragond aggodalmasan tekintgetett a Fekete Kapu irányába. A kapuszárnyak több ember magasak voltak, húsvörösre mázolták ôket. KIJARAT - ez a felirat állt mindkettôn.
- Onnét kell várnunk ôket - magyarázta az uralkodó. - Rajta, bontsuk ki harci lobogónkat!
Gründolf engedelmesen szerelte össze e célra tartogatott dákóját. Fehér kelmedarabot erôsített a végére.
- De hisz ez nem a harci lobogó! - tiltakozott Aragond.
- Mibe fogadunk? - kérdezte Kübli.
- Inkább választom Szaruónt, mint a fôvesztést közölte Gründolf, miközben kaszává görbítette kardját.
Aragond szemei egyszerre elkerekedtek. - Amott! - kiáltotta.
A fekete tornyokban fekete zászlókat húztak fel. A kapu kitárult, mint valami gonosz fajzat szája; Hordor felkavarodott gyomor volt must, mely kiokádni készül tartalmát. Sosem látott sereg Ý5zönlött kifelé.
Az élen százezer, bicikliláncot és kerékcsavarlazító vasat markoló ork haladt, ôket nyáladzó, gülüszemű gnómok, megtévedt zornbik és tomboló farkasemberek követték. Vállt vállnak vetve közeledett nyolc sor nehéz páncélzatú griff, háromezer botladozó múmia, egy osztagnyi jeti, motorosszánok nyergében. A szárnyakon hat századnyi mumus, szomjazó vámpírok fehér nyakkendôben, s az Operaház Fantomja. Az ég valósággal feketéllett a kíméletlen harci pelikánoktól, családi garázs méretű legyektôl; eljött Rodan is, a Szárnyas Rém. A kapun át egyre újabb seregtestek masíroztak ki - akadt itt egy hatlábú diplodocus, nem hiányzott a Loch Ness-i szörny, King Kong, Godzilla, a Fekete Laguna Réme, a Millió Szemű Szörny, az Arous bolygó Agya sem. Akadt három különbözô óriás rovarlárva, de itt volt még az Izé, no meg Ö, Az, Azok és a Massza. E hadsereg támadása még a halottakat is felrázta volna - sôt, fel is rázta: ôk alkották a népes utóvédet.
- Im! - kiáltotta Kósza. -Az Ellen közelg!
Gründolf vaskézzel markolta a dákót. Társai egyetlen reszketeg csoportképpé tömörültek körötte, várták a pokoli mészárlást.
- Na schön, most mekhalunk! - ÉIôwynn búcsúzóul karjába zárta Aragondot, s szinte megfojtotta.
- Ég veletek... - zihálta Kósza. - Hôsként halunk meg!
- Talán... - hüppögte Trufó - ... látjuk még egymást egy különb világban.
- Nem lesz nehéz - mondta Pepin, s szignálta végakaratát.
- Ég veled, miniegér! - mondta Küblinek Legolás.
- Találkozunk még, kripli! - sóhajtott a törp.
- Nézzétek! Amott! - Aragond, aki letérdelt már, most felegyenesedett.
- Ha még egyszer ilyesmit ordít - zsörtölôdött Kübli -, kinyírom, úgy éljek!
Mégis valamennyien odabámultak, ahová a KószaKirály mutatott. Az eget derengô köd ülte meg, aztán nagy szél kerekedett, majd pukkanás hallatszott az embernek az a benyomása támadt, egy bizonyos Gyűrű lehelte ki lelkét. A fekete seregek elbizonytalanodtak, megtorpantak. Éles rikoltozás kezdôdött, fekete pelikánok hulltak alá az égbôl, lovasaik hasztalan bajlódtak ejtôernyôjük kioldózsinórjával. Az orkok felvonftottak, elhajigálták a kerékcsavarlazítókat, s visszairamodtak a nyitott kapu felé. Am alighogy biztonságba kerültek, különös varázslat folytán fokhagymafiizérekké változtak a többiekkel együtt. A szörnyű sereg elenyészett - csak pár fehéregér meg egy felpuffadt tök maradt a helyén.
- Szaruón hadserege nincs többé! - kapott észbe Aragond. - Szüret!
Árny suhant végig a sÝon. FelpÍllantva hôseink hatalmas rózsaszín sast láttak: a csatamezô felett körözött leszállóhelyet keresve, majd tökéletes technikával talajt fogott elôttük. Két megviselt, ám ismerôs ut
st hozott.
- Fritó! Smafu! - kiáltotta a hét hôs.
- Gründolf! Aragond! Trufó! Pepin! Legolás! Kübli! Élôwynn! - kiáltott a kettô.
- Igyekezzetek - mormolta Szélura Gwahno. Már így is késünk...
A társaság felkapaszkodott a sas széles hátára. Alig várták, hogy odafentrôl láthassák Mines Trónét. A nagy madár végigrohant a síkon, széttárta farktollait, s minden kecs nélkül a magasba emelkedett.
- Biztonsági öveket becsatolni! - ajánlotta, aztán Aragondra sandított. - Használd azokat a papírzacskókat, picinyem, arra vannak ott!
Az egymásra talált vándorok madara a magasba szárnyalt, s sikerült elkapnia azt a nyugati irányú légáramlatot, amely néhány szó letrása alatt Mines Tróne szép városáig hajtotta. .
- Micsoda hátszél... - dörmögte Gwahno.
A túlterhelt sas behúzta szárnyait, s hibátlan kényszerleszállást hajtott végre a Hétgyűrűs Város kapuja elôtt.
Az utazók kimerülten, de boldogan kászálódtak le Gwahnóról, fogadták az elébük sietô tömeget. A városlakók könnyeztek, cigarettacsikkel és rizzsel hajigálták az érkezôket. Egyedül Aragond nem törôdött az ünnepléssel: mindegyre rókázott. Tevékenységében maroknyi, szemrevaló tvelf leány érkezése zavarta meg. A tvelfek hozzá léptek, tiszta alumíniumból készült, szikrázó üveggyöngyökke1 díszített koronát nyújtottak át neki.
- A korona! - kiáltotta Fritó. - Lafresser koronája!
A tvelfek segítettek elrendezni a fejdíszt, majd Pondor Királyainak palástjával övezték Aragond vállát.' Kósza szóra nyitotta száját, ám a korona a nyakára csúszott, minek következtében az ünnepi szónoklat elmaradt. A vidám sokaság ezt jó jelnek vélte, s elszéledt. Aragond Fritóhoz fordult, szótlanul bámult rá. A herót elértette a szavak nélküli üzenetet, meghajolt a nagyúr elôtt, aztári összevonta szemöldökét. Nocsak...
- Elpusztítottad az Egy Gyűrűt, amiért egész Alsó-Középfölde hálás Néked - mondotta Gründolf, s kezét elismerôen Fritó bukszájára helyezte. - Hôsiességed jutalma egy kívánság teljesttése lészen. Lehet bármi. Szólj csupán!
Fritó lábujjhegyre állt, s a kedves öreg varázsló fülébe súgta óhaját.
- Végig az utcán, majd balra - mormolta Gründolf. - Megtalálod...
Igy semmisült meg az Egy Gyűrű, így foszlott semmivé mindörökre Szaruán hatalma. Aratond fia Aragond hamarosan nôül vette Élôwynnt, az öreg varázsló pedig megjósolta, hogy nemsokára nyolc monoklis, sisakos csemete töri-zúzza majd a palota berendezését. A Királyt olyannyira megörvendeztette e kilátás, hogy koncessziót adott Gründolfnak a frissen meghódított Hordor talpraállítására. Hitelszámlát is nyittatott a nevére, melyet (miként mondotta) csak akkor fagyasztanak be, ha a Piszkosszürke még egyszer beteszi a lábát Pondorba. A törpök népébôl való Küblinek Aragond jogot adott Szaruón harci gépeinek egészben vagy ócskavasként történô értékesítésére; Legolás Gyűrűvárad névre keresztelhette át Manus Morgolt, s szuvenírboltot nyithatott a Zazakráter peremén. A négy herót Királyi Parolát kapott, meg négy jegyet a Megyéig Gwahno hátára. Szaruónról nem hallott többé senki, noha visszatérte esetére Aragond amnesztiát kínált neki, és kilátásba helyezte számára Pondor nemzetvédelmi minisztériumának legszebb bársonyszékét. A balrogról és a Nyanyapókról sem szóltak sanzonok, a jól értesültek azonban tudni vélik, hogy idôvel egymáséi lettek...

TIZEDIK FEJEZET
"Nem rémít semmi úgy... "
Nem sokkal Kósza megkoronázása után a viharvert tvelf-köpenyt viselô Fritó elcsigázottan végigtrappolt a Zsáklakhoz vezetô családi dűlôn. A repülôút gyors volt, s pár légzsáktól, pár becsapódó vándorflamingótól eltekintve eseménytelen is.
Herótfalva koszosabbnak mutatkozott, mint valaha. A sáros utcákat csaknem elborította a mindenki által megtagadott szemét; egyesek nem átallották a kunyhók tetejét is összerondítani - a derék jószágoknak eszükbe sem jutott eltakarítani a nyomokat Dildó zsúrja után. Fritót furcsamód mégis öröm töltötte el: lám, idehaza semmi nem változott!
- Jártál egyet? - herákolt egy ismerôs hang.
- Igen... - Ý'ritó szertartásosan az öreg Tata felé sercintett. - Megjártam a Nagy Háborút. Megsemmisítettem a Hatalom Gyűrűjét, hogy legyôzessék Szaruón, Hordor gonosz ura!
- Nem piskóta... - Tata vadul keresett valamit bal orrlikában. - Mán épp azon gondókodtam, honnét a flancos hacukád...
Fritó továbbment, átlábolt a levelek és tejesüvegek halmán, behúzódott odújába. Tűvé tette jégvermét valami harapnivaló után, aztán kis tüzet rakott. A sarokba hajította tvelf-köpönyegét, s súlyos sóhajjal karszékébe roskadt. Sokat látott, de végre hazatért.
Ekkor halk kopogtatás hallatszott az ajtó felôl.
- Oké, oké, megyek már... - Fritó az ajtóhoz csoszogott, kinyitotta.
A küszöbön huszonhárom nimfa hajladozott lantot pengetve. Testhez simuló tornadresszt viseltek,
aranykenujuk odébb ringatódzott a száz poroltóból elôgomolygó párán. A poroltókat torreádornadrágot, zsabós inget viselô faunok kezelték. Fritóval szemben három méter magas, vörös szaténba öltözött, ékköves lovaglócsizmát viselô szellem ült halványkék egyszarvúja nyergében. Szárnyas békák, apró valkűrök, kakaduk rajzották körül. Fritó felé nyújtotta hatujjú kezét - furcsa vésetekkel ékes karkötô feküdt a tenyerén. Lerítt róla, hogy titokzatos hatalom forrása.
- Ugy értesültem - szólt tisztelettudóan az idegen -, hogy Ön feladatok végrehajtására szakosodott...
Fritó bevágta az ajtót a meglepett lény orra elôtt, elreteszelte, beszögezte, bezárta, azután, a biztonság okáért, lenyelte a kulcsot. Visszatért a vidáman lobogó tűz mellé, leült. Hány, de hány mennyei unalomban bôvelkedô esztendônek néz elébe!
A végén rákap tán még az írogatásra is...
˙