Fehér Béla: Zöldvendéglô

Szövegbevitel és HTML verzió: Werner Zsolt





"Oly elhagyott vagyok itt,
olyan ôdöngô semmi.
Jobb volna homokká málni,
jobb volna itt nem lenni,
halott lenni, magányos,
mint dr. Földi jános."
( Gulyás Pál : Hadház)


"Ne gondoljátok rólam, hogy haszontalan
alkumista szemfényvesztô vagyok.
Én találtam ki a gesztenye szót.
Vajon ismeritek-e még?"
( Fehér Béla : Zöldvendéglô)


"Mit nevetsz? A mese rólad szól,
csak a név más"
(Horatius)



Zsófia leányomnak küldöm


Képelj simogató hajnalt a Bömbös föl, aztán figyeld, mi történik!

A csontmaccagát, miféle szerzet ez?


Magányos lovas bukkant fel az akácerdô szélén. Könnyű vágtában érkezett, nem úgy, mint egy üldözött, hanem mint akinek sietös az útja és nincs vesztegetni való ideje. Most azonban meghôkölt, mert a földút szélesen elágazott. Tétovázott, nem tudta merre induljon tovább, nézelôdött, tanakodott, jobbra-balra rángatta a kantárszárat, türelmetlenül táncolt alatta az izzadt ló. Aztán hirtelen elhatározta magát, megsarkantyúzta a lihegô derest és elporzott Pallag felé.
Amott, jó bömbösi rejtekén, Pézsma gazda a lüktetô lódobogásra lett figyelmes. Kicsapta az izzadságot a kalapja alól, aztán tátott szájjal fülelt, és mivel már elég mélynek látta a gödröt, kidobta az ásót, és nem éppen fürgén maga is kikapaszkodott, mert el se tudta gondolni, ki a rügyestökű atyamentum lovagolhat arra hajnal idején, hiszen a Napot még látni sem lehet, csak egy-két perc múlva fog majd felemelkedni a Hosszúhát fölé. Az ásót belevágta a földkupacba, legörbedt és a szikes növénycsomókat kikerülgetve elsurrant az út széléig, ott pedig beguggolt egy csipkebokorba, mintha a dolgát akarná elvégezni.
Jött a lovas, rengett a föld alatta.
Csodálkozol, hogy a jámbor Pézsma gazda hirtelenjében nem is tudta, mi vágtat el az orra elôtt dübörögve és csörögve?
Nem akart hinni a két szemének!
Te se hittél volna!
Kushadásából felemelkedett és megbabonázva kilépett a földútra. Nézett a kísértet után, mint aki csodát lát, harmatszínű hajnali káprázatot, megelevenedett szökevényt valamely körmeneti zászlóról.
A csontmaccagát, miféle szerzet ez? - kérdezte magától Pézsma gazda és a középsô három ujjával a fenekét vakargatta.
Essen le az állad neked is!
A lovas csillogó páncélzatot viselt. Csucsagos sisakján vörös tollazat hajladozott, a nyakába szíjazott skarlátszínű köpenyeg pedig dagadó vitorlaként repkedett utána. Lám csak, és az oldala mellett roppant méretű kardmarkolat táncolt. De volt ott még más is ! Vastag végét a kengyelbe támasztva, jókora kopjafát tartott a magasba, s az öklelö husáng végén vadkanfejes zászló lengett.
Pézsma gazda még tüzetesebben is megvizsgálta volna a látományt, mely azonban trappolva tűnt el a szeme elôl a csordakút felôli kanyarban, ott, ahol a Mesteruccai Posta Benedek tengeriföldje kezdôdött. Pézsma gazda ekkor maga is egy jelenésre kezdett hasonlítani, mert a felkelô Nap kifényesítette kôbálvánnyá vált alakját, fôképpen borotválatlan, lyukacsos arcát, ô pedig alázatosan hunyorgott a születô fényben, s lekapta zsíros, fekete kalapját... az egész nép pedig látja vala a mennydörgéseket, a vellámlásokat, a kürt zengésit és a hegy füstölgését... és látja vala a nép, és megrémüle, és hátrább álla... Valójában Pézsma gazda nem rémült meg. A fejét vakargatta, hogy okosabb legyen. Legalább a szél fújna - dörmögte, aztán pedig így okoskodott.Megeshet, hogy magát a tűzkergetô lucvért láttam itten, vagy a Csuvaszt, az ám! De vajon miért éppen itt jelent meg, hogy-hogy a Bömbösben torpadt elô, és hová, merre igyekszik, az anyja istenit neki. Ha ugyan tényleg ô az, mert beszélik, hogy szokott erre-arra nyargalászni, de csak a bolond öregasszonyok találkoznak vele.
Pézsma gazda levette a tekintetét a lovas után megmaradt szállongó porfelhôrôl, lassan felrakta a kajlakalapját és szépen a gödréhez poroszkált.
Hát ez is megvolt, láttuk amit láttunk.
A pôreszekér kerekéhez hajított vászonzsákból elôkotorta a fanyelű nyúzókést, óvatosan a nadrágja szárába törölgette a pengét, aztán odatérdepelt a teve teteme mellé, közben dohogott, mint egy öregmalom, hogy éppen most kell kurkásznia ezzel a döggel, éppen most, de hát az se lehet, hogy az egész pocsékba menjen, mint a gatyának megvarrt tekerôskapca.
Ha lenne kedvünk tüzetesen megszemlélni Pézsma gazda biztos mozdulatait, göcsörtös tenyerét, a hüvelykujja tövénél domborodó mogyorónyi bütyköt, s megkékült csuklóját, hajlamosak volnánk elfeledkezni összevissza kacatoló gondolatairól, mert Pézsma gazdának egyvégtében csak a lovas járt az eszében, olyannyira, hogy abbahagyogatta a tevebunda felmetszését és elnézett abba az irányba, amerre a kísértet eltűnt. Ahogy telt az idô, félelem is támadt a szívében, elképzelte, hogy a páncéros kutyaember váratlanul visszatér, rácsap a csalitból és azzal a vadkanfôs fustéllyal belepiszkálja ôt a megásott gödörbe, aztán lenyesi a fejét, vagy tán le se nyesi, mert nem szeret veszôdni vele, egyszerűen élve eltemeti a bömbösi pergô homokba, még a tevedögöt is utána hajítja. És volt Pézsma gazda, nincs Pézsma gazda, csillagpor se marad utána. Még csak ez kellene, az anyja istenit neki! Vértôl csepegô kézzel felállt, kémlelôdött, forgolódott, hallgatózott, és elhatározta, hogy nem csak a nagytiszteletűnek, hanem a doktornak is elmondja a lovast, de el ám, mert ôrá senki ne mutogasson, ha holnap reggel ki se világosodik, vagy alkonyat után nem bukik le a sötétség, hanem szárnysuhogással érkezik meg az utolsó ítélet, és még a kéményeken is angyalok fognak ülni. Mindent szépen el kell igazítani, gondolta Pézsma gazda. Kézfejével a tarkójára tolta a kajlakalapját és nyögve visszatérdepelt a szétszabdalt dög mellé. Szétfeszítette a teve hasán felhasított bundát, csuklóig bedugta a kezét a résbe és rövid mozdulatokkal a zsírszöveteket vagdalta, a nyak irányába folytatva a nyúzást. Úgy határozott, hogy a májacskát is kiveszi, mégpedig a doktort fogja megajándékózni vele.
Ó, az a nap!

Tubus
alimentarzus


Bizony mondom, nem vagyunk hívei az ilyenolyan titkoknak, amelyek alattomos homályba burkolják az elbeszélés lényegét, de nem ám! A történet kanyarog a maga útján, s íme hát, eljött a nap, hogy követhessük. Szívedben ne harangozzon félelem, ne gondolj a vicsori halálra, a mérgescsöcsű éjféli boszorkányra! Az odvasfogú búbánatot rúgd a sarokba, mutatóujjaddal tômd meg a pipád, és ha már jól szelel, bokádat és hónod alját kend meg repülôzsírral, hajadat pedig a tulajdon vizeleteddel, aztán pattanj ide mögém a ferdenyelű sütôlapátra, karold meg a derekam, de jó szorosan, homlokod pedig nyomd a hátamnak. Most mormoljuk együtt: púp kerekedjél, lapos domborodjál, mindjárt ott legyek, ahol akarok!
Vesd le dölyfösséged, és tudván tudjad, amit látsz, azt csak ketten látjuk! Huss, huss... indulunk. Heknyekukk, jól kapaszkodj!
Hogy miért akart Pézsma gazda tevemájat ajándékozni Feri nagyapának, a doktornak? Oka volt rá, elhiheted. A gazda ugyanis azt állította, hogy két méterrel hosszabb a bélcsatornája, mint másnak. Ezt a kijelentését történetesen akkor tette, amikor Feri nagyapa nem figyelt rá különösebben, mert éppen enyvet fôzött egy özönvíz elôtti mitrailleuse típusú petróleumlángzón. Egykedvűen kevergette a nehéz masszát, közben hányingere volt a szagától. Pézsma gazda pedig azon mesterkedett, hogy a saját személyére terelje a figyelmet.
-Két méterrel hosszabb, tetszik érteni? Ezért is emésztek olyan lassan, van úgy, hogy napokig is eltart - mondta. - Megtörtént, hogy a dinnyemag egy hét múlva került elô belôlem.
Feri nagyapa megfordult, miközben arra törekedett, hogy a keverôfát az enyveslábas felett tartsa, hogy oda csöpögjön.
- A tubus alimentariusa? És ezt honnan vette? Talán lemérte, barátom?
Pézsma gazda a fejét ingatta, de azt nem szívesen mondta volna el, hogy valamikor régen, tán igaz se volt, az édesanyja tyúkszarból és libatollból jövendölte ki, hogy fxa halálát a hosszú, megtekeredett és felfújódott bélzet fogja okozni.
Gonosz jóslat !
- Hogy mértem volna le? Ahhoz elébb ki kellene bontani a bendômet!
- Na látja - bólogatott Feri nagyapa -, nem mérte le. Akkor pedig mit akar ezzel?
- Mindenképpen hosszabb a bélzetem. Ki kellene vágni két métert, de egy ujjnyival se többet. Elszántam magam az operálásra. Magával fogom megcsináltatni valamelyik újholdi péntek reggelén !
- Hohó - mondta Feri nagyapa, aki rá jellemzôen, lassan ingatta a fejét, de azt nem lehetett tudni, hagy ez az enyvnek, vagy Pézsma gazda beleinek szólt-e, aztán mindjárt egy ronggyal megragadta az enyveslábas fülét, és ügyesen átemelte a satupadra. Figyelmesen egymás mellé rakosgatta a szétszedett karosszék darabjait, kezébe vett egy spatulát, és nekilátott a csapolások kenegetésének. Úgy viselkedett, mintha a gazda ott se lett volna, ô azonban ott volt, egykedvűen fürkészte a doktor mozdulatait, szigorú, szarukeretes szemüvegét, halovány májfoltokkal teleszórt keze fejét, és felismerte azt a sajátos arckifejezést, amelyet a felhúzott felsô ajak, az orrnyergen ráncolódó bôr, valamint az összeszűkült szemnyílás jellemzett, s ami fôként akkor jelent meg Feri nagyapa ábrázatán, amikor nagy figyelmet szentelt valaminek. Bizony, ezzel az arckifejezéssel hajolt egy rojtos szélű nyílt seb, vagy egy gennytôl duzzadó furunkulus fölé is. Most éppen a karosszék két hátsó lába kötötte le a fgyelmét. Pézsma gazda, ez a zsugori lélek akkor határozta el, hogy belei megrövidítése fejében megajándékozza Feri nagyapát. És ez éppen abban a válságos hajnali órában, a kinyílt hasú tevetetem felett jutott az eszébe. Éppen akkor.

Az árnyékszék nem törvényszék


Tündik Ernô jól megjárta, mert a budin ült, amikor a gerince alsó végét rettenetes erôvel harapta össze a lumbágó. Tündik Ernô egyáltalán nem tudott felállni a fényesre ült deszkáról, pedig mindent megpróbált, fészkelôdött, ide-oda csúsztatgatta az ülepét, vaskos mutatóujját beleakasztotta a riglikarikába, hogy úgy húzza fel magát, de az se sikerült, mert ha a feneke kicsit is felemelkedett, a tarkójáig villámlott a fájdalom és visszataglózta a lyukra. Keservességében nem az jutott az eszébe, hogy segítségért kiabáljon, hanem a felirat. Az ám, a felirat, amely a válla felett figyelmeztette a budi vendégeit.

AZ ÁRNYÉKSZÉK NEM
TÖRVÉNYSZÉK
FELLEBBEZNI NEM LEHET
AKI VÉGZETT, ELMEHET!

A versezet cifra betűit maga Tündik Ernô véste bele a hátulsó deszkafalba, még tíz évvel ezelôtt, midôn Óváriban vendégeskedett, s jártában-keltében a református paplak budijában pillantotta meg a költeményt. Úgy megtetszett neki, hogy megjegyezte. Hazatérve aztán, a sürgetô természet áldozatainak okulására maga is a deszkába véste, és még arra is volt gondja, hogy fehérrel kihúzza a betűket.
Most pedig a retyerát fogja lett.
Végzett, de nem képes elmenni. Egyetlen keresztcsont legyôzte a nagy királyt, ki vicsorogva tűri roppant szenvedéseit, de trónusát nem hagyja el. Figyelj csak ! A puciseggű uralkodó óvatosan elôrehajolt, bal kezével alányúlt, és apró, türelmes mozdulatokkal a térde fölé húzkodta a priccses nadrágját, aztán kiakasztotta a riglit és kilökte az ajtót. Megkönnyebbülten vette szemügyre a feltárulkozó baromfiudvart, a hátrébb álló kocsiszínt, a górét, a terebélyes almafa mögött álló istálló vályogfalát, és bizony fájdalmában is elégedetten mosolyodott el, midôn a budi deszkaajtaja elôtt billegve és feneküket rázva elvonultak a kacsák, mint holmi sáros seggű primadonnák. Az az igazság, hogy Tündik Ernô rnáskor is szívesen lesegette a kacsákat budizás közben. Lekönyökölt a térdére, a harmadik és a negyedik deszka közötti résre tapasztotta a szemét és ha látta a kacsákat, jó sokáig el tudott üldögélni, csendesen szellentgetett és gyönyörködött az állatokban. A kinyíló ajtó láttán Tündik Ernô úgy érezte, nem fogoly többé, szenvedéseit szélnek eresztette. Eltervezte, hogy a dereka megmozdítása nélkül feláll, és tart, ameddig tart, elcsoszog a góréig, abban jól meg lehet kapaszkodni, és ha már isten segítségével eljutott odáig, majd csak kiokoskodja, mit lehet azután tenni. Ó, uram segíts, nem akarok én elmenní a Görbekertig, vagy a Rucás dűlôhöz, ahol a bögyöges asszonyok a nyári melegben mártózkodni szoktak; csak a góréig, harminc lépésre. Roskadjon le a templomtorony, ha meg nem adod! Néhány szem fogát összeszorította és lendületesen feltornászkodott volna, ám a mozdulat megrekedt, mint az ajtófélfába vágott fejsze. Tündik Ernô minden halk fohásza és hangos kônyörgése ellenére nyekkent vissza a budilyukra, közben eszeveszetten üvôltött a fájdalomtól és elátkozta az egész kurva világot a kettészakított dereka miatt. Feladta a harcot, mert mi mást is tehetett volna? A józan eszére hallgatott és elvékonyodó kóborhere hangon hôrögetni kezdett, hátha meghallják a szomszédok. A vén süket Kabakosra nem számított, hanem úgy gondolta, hogy Sümeg Gyulának meg kell hallania a kajbákolást, mert a dagadt cukrász szeretett a nyárikonyha elôtti hokedlin hűsölni, és ha senki nem látta, nem csak morgósakat dörbentgetett bele a vászongatyájába, hanem gyakran megvakarta a fenekét is, ami az egész faluban neki viszketett a legjobban. Ha nagyon szenvedett, még a templomban sem átallt odanyúlni, és ha valaki észrevette, arra rámosolygott és rezgette a tokáját.
Még ez teszi rá!
A sors azonban úgy hozta, hogy Sümeg Gyula hokedlije ebben a keserves órában üresen álljon. A kétségbeesett hôrögetést a korcos kutya hallotta meg elôször, s menten acsarkodni kezdett a kerítésnél, közvetlenül a budi mögött. Sümegné, a szôröslábú Beretva Mari éppen tepertôs pogácsát gyúrt a nyári konyhában, és azonmód, tésztás kézzel szaladt ki megnézni, miért lármázik a kutya? Tündik Ernô megértette, hogy a háta mögött történik valami, ezért ôkôllel verni kezdte a budi oldalát, és rekedten ordított hozzá. Segítség, segítség, az úristenit neki (dôrômb, dôrömb), jöjjôn már valaki, hogy a lcí harapja le (dörömb, dörömb), a száradt tökötöket! Beretva Mari gyanakodva lépegetett a kerítésig, keze fejével felsimogatta a szemébe hullott hajtineseket, aztán lecövekelt a köcsögfánál és a szomszéd budiját leste szájtátva, de még az acsarkodó kutyába se rúgott bele, annyira el volt képedve.
- Maga az, Tündik bácsi? - kiáltotta Beretva Mari.
- Hát ki a tetves isten... Szaladjon már Marikám, hívja gyorsan a doktort, mert igen baj van.
- Csak nem a budiba esett bele?
- Az volna a jobb - üvöltött vissza Tündik Ernô. - Megállt a derekam. Hamar menjen az orvosért.
- Haj, haj, istenem - sóhajtott Beretva Mari, és kezdte lehámozni a kezérôl a tésztacsimbóko= kat. - Csak otthon legyen. Megyek már, be se zárok.
Akkor aztán már jól belerúgott a kutyába, hogy odébb repült.

Bolondnak bolond, mert bevizel a vegyesboltba


Pézsma gazda eszeveszetten szekerezett, mint maga az ördög. Egyenesen áthajtott a dongalábú Binye dohányföldjén, hogy toronyiránt jusson a faluba. Minél többet gondolt rá, lelkét annál inkább szorongatta a nyergeslovon vágtató gabronciás, zúgott a füle, sajgott a bütyke, ébredezô félelme egyszeriben űzni kezdte ôt, ô pedig a bakon állva ütötte-vágta a lovakat, üvöltözött, mint egy féleszű, hogy gyí Csuhéj, gyí Máli, az anyátok keserves kurva istenit! Ha volt út, azon hajtott, ha nem, mindent legázolt. Nem sok híja volt, hogy az ugrándozó szekér hátuljával elvigye a Tündik-porta fakerítését, kicsit odébb pedig majdnem lecsapta a lábáról a nyomorék, sánta Kabakost, aki egy zsák morzsolt kukorica alatt billegett az út szélén, de még idejében lehajította a zsákot és bevetette magát az árokba. Még meg sem álltak a lovai, amikor Pézsma gazda leugrott a bakról és berúgta a paplak kerítéskapuját, nagy fütyekkel, akár egy dézsmaszedô. Tubarózsi, a nagytiszteletű háziasszonya éppen a csirkéket etette, roppant balcsöcséhez szorítva a kaskát.
- A nagytiszteletű? - kiáltotta a gazda és már rontott volna be a házba.
- Lassabban, hé - kiáltott vissza Tubarózsi.Nincsen bent senki.
Pézsma gazda rántott egyet a melleskötényén és sarkonfordult, aztán mire Tubarózsi másodszor markolt volna a morzsolt kukoricába, a szekér már mindenestôl el is porzott. A megtermett asszonyság immár csakis a peckesen lépegetô tyúkokhoz intézhette a szavait.
- De sietôs ennek a Pézsmának, tán csak nem aranyat lelt a gatyájában?
Gyí Csuhéj, gyí Máli, két isten nyomorúsága, gyerünk már, gyerünk, mert jön a végítélet, jön a világesodája, a kifolyt szemű lucvér, a táltos, a gázosseggű patkolt boszorkány, forgószéllel, gebéje hátán érkezik a foggal-hajjal született Pély Nagy Gábor, s ha a sárból és vízbôl meggyúrt emberfia késlekedik, hiába vet sarlót a széltölcsérbe, bizony egyetlen vércsepp sem fog megjelenni az út porában, és kántálhatnak majd a szôröshasú vén szipirtyósok, hogy jaj, jaj, az úristen rakja rá két kezét, több könny fog hullani, mint amennyi víz van a Hadházi patakban és senki nem fogja érteni, miért folyik el a vére, miért porlad el a csontja, mert ez a két kiszáradt, leostorozott madzagfaszú gebe liheg és habzik, csak éppen nem halad. Dögöljetek meg a pôreszekér elôtt, csak ne késsen a hírvivô!
Midôn Pézsma gazda az orvosház elôtt leugrott a kocsiról, és átkozódva a lovak közé csapta az ostorát, egyenesen Bécóba botlott, aki helyes kis tutyigatyát hordott, és a földön feküdt, egy tehénlepény szomszédságában. Pézsma gazda ezúttal nem kérdezte meg tôle, na, kikelt-e már a baktertojás, te kispuja, hanem nehézkesen átlépte a gyermeket, miközberi lenyomta a vaskos rézkilincset. Saját küszöbödre szarjál pimpósat, ha ki nem találod mi történt! Hát csak az; ami szokott. Feri nagyapa legalább annyira nem volt otthon, mint a nagytiszteletű, éppen ezért a kalapját kezében szorongató Pézsma gazda úgy gondolta, hogy ezt a magas egekben rendezték el így, mert akik gondoskodtak arról, hogy ô csodát lásson, azt is elintézték, hogy a látvány benne szakadjon, és áruló szavak ne hagyják el a torkát. A gazda tanácstalanul álldogált a konyhában, s hol a fényes kampóról lógicáló nyúzott nyulat, hol a szorgoskodó Annuskát figyelte, Annuska ugyanis odaadóan kevergetett valamit egy zománcát veszített fazékban. Ha tudni akarod, hát elárulom, csuvikszot fôzött Feri nagyapa fekete csizmáihoz. Önts forralt sörbe olvasztott fehér viaszt, kormot és enyvet, fôzd jó sűrűre, különben hajítófát sem ér az egész. Pézsma gazda közelebb óvakodott a tűzhelyhez, látta, hogy csuviksz készül, így aztán nem értette, miért van mégis otkolonyszag. Szerencsére a nagy csendben megjelent Bécó, immár tehénganéval összekent tutyigatyájában, és a nyúzott állatot nézegetve megkérdezte, hogy hol a nyuszi töke, de Annuska dühösen kizavarta, mire Pézsma gazda merített annyi bátorságot, hogy kérdéssel hozakodjon elô.
- Azt nem tudja a tekintetes asszony, hogy a doktor úr merre vizitál?
- Sok a beteg, Pézsma, mert maguk nem tudnak magukra vigyázni, és mindjárt megvan a baj. Az orvos annyit szaladgál, hogy enni-inni nincs ideje, pedig láthatja, ma is nyúl lesz.
- Látom - mondta a gazda. - Én is szeretem, de csak ha paprikás.
- Mit akar a doktortól?
- Mostan nincs betegség, vagy baj. .
- Annak örüljön - mondta Annuska és egy megégett ronggyal kihúzta a csuvikszos fazekat a tűzhely szélére. - Nem tudnak magukra vigyázni, annyi a pudinás, mint égen a csillag. Nem a rontást kell okolni... !
. - Azért a rontás se jó, mert a Bolondjóska...
- A Bolondjóska, az bolond - esattant fel Annuska.
- Hát, bolondnak bolond, mert bevizel a vegyesboltba - bólogatott Pézsma gazda. - Akárki elôtt elôveszi a micsodáját, ha tetszik érteni...
- Mit akar a doktortól, azt mondja meg!?
- Majd csak neki.
- A maga dolga mit suskusol - legyintett Annuska és kevergette a csuvikszot, hogy hamarabb meghűljön. - Az imént már a Beretva Mari is kereste.
- Beteg a cukrász?
- Nem a cukrász. Az öreg Tündik bennrekedt a budiban a derekával.
Pézsma gazda elégedetten bólogatott, eszébe jutott, hogy tavaly szüretkor átballagott Tündik Ernôhöz az anslágot kölcsön kérni, aztán hátul talált rá a disznóitatónál, ott feküdt a földön állig felhúzott térdekkel, mozdulni sem bírt, csak vinnyogott, mint akinek uborkát kalapáltak a seggébe, pedig akkor is csak a szentantaltüze lobbant fel a derekában neki.
- Éppen a budiban? - kérdezte a gazda. - Még ez teszi rá!
- Éppen a budiban - mondta Annuska. - Talán még most is ott kucorog rajta.
- Kinek mi jár - tette fel a kajlakalapját a gazda. - Én megyek is.
- Kérdezôsködjön - tanácsolta Annuska.Valahol csak megkerül a doktor úr.

Nem fizetek,
üvöltötte Kalácska


Van amit tudunk, van amit nem, ebbe bele kell törôdni. Te annyival vagy több, mint bárki más, hogy itt ülsz mögöttem a ferdenyelű sütôlapáton, hipp-hopp, a nyakadra tyúkbél tekeredjen, orrodra kecskeszem nôjön, füled megriyúljon, szemed kigömbölyödjön. Repülünk, keringünk, titkot elhajtunk, s megtudjuk, mikor volt köhintés, és mikor hörpintés.
Tudd meg, hárman ültek az asztalnál a Vágtató Betyár udvarán. Azaz elôször csak ketten, sôt, még elôbb csak egyetlen személy ült ott, mégpedig maga Feri nagyapa. Dibegett a gyomra, mert még nem ebédelt, mégis, mikor a beöntés megtétele után kilépett a pityergôs Tóth néni fakapuján, felcsíptette a nadrágja hajtókáját, kerékpárra ült és kipedálozott a Sárkány-tanyára, hogy a tésztaképű vénasszonynak átkötözze az üszkösödô lábát. Sose lássál ilyesmit! Aztán visszafelé jövet az történt, hogy a Vágtató Betyár felé került, maga sem tudta miért. Egyszer csak ott volt, odalökte a kerékpárját a bivalypaszuly közé és alázatos testtartással, mégis, fontosságának tu= datában belépett a kerthelyiségbe, pedig soha életében nem volt kocsmás ember. így utólag azt gondoljuk, hogy valami fekete erô vonzotta, netán egy savanyú gôzöktôl terhes, láthatatlan száj sugdosott a fülébe, máskülönben azon a nyári délidôn Feri nagyapa nem jelent volna meg oly váratlanul a Vágtató Betyár udvarán. Szemtanúja alig akadt az esetnek, az asztalok mellett álló szálkás lócákon egy teremtett lélek sem ült, az igaz, hogy késôbb érkezett öt csikósbetyár a Lapanyag felôl. Feri nagyapa kiszemelt magának egy árnyas zugot. A deszkaasztal közepére helyezte az orvosi táskáját, letette mellé a szarukeretes szemüvegét, aztán leült és behunyta a szemét. Orrnyerge két oldalán babszemnyi vörös folt égett. Látod, ott ül hát zömök termetével, drapp hosszúnadrágban, átizzadt rövidujjú fehér ingben, és nem lehet tudni, hogy szépen elaludt, gondolkozik, vagy csak a szemét pihenteti?
Óvarga tatának három pár hatalmas cipôje volt, együtt vette ôket még tavaly ôsszel a hídi vásáron, ahová máskülönben malacért érkezett, de azt jó áron nem kapott, viszont a lacikonyhánál cigánymuzsika mellett jól beborozott és a végén fenékbe rúgta egy régi haragosát, aki kevés híján megkéselte.
A tata máskülönben azért viselt akkora cipellôket, mert a tágasság jóvoltából nem szaggattak benne a bütykei, legfeljebb a hevesebb viharok elôtt. Olyankor legszívesebben mezítláb szolgált volna fel, de restellte Pesztonka elôtt becsontosodott és megfeketedett lábkörmeit és irtózatos kéklô bütykeit, amelyek a bibliai képeken látható vasvillás ördög lábát juttatták az ember eszébe. Hát ilyen ember volt Óvarga tata, aki odabentrôl hamarosan észrevette a doktort. Rosszat sejtve félretolta a zúzapörköltjét, felcihelôdött és negyvenhatos téli cipôjében kicsoszogott a forró udvarra. Itt valaminek történnie kell, gondolta, mert olyan nincs a sifonérban, hogy a doktor félbehagyja a kezelést és idejön jakabnapot tartani.
Feri nagyapa lassan felnyitotta a szemét a gyönyörűséges fűzfa alatt, és hamiskásan Óvarga tata arcába tekintett, mintha titoktartásra intené a nagylábú kocsmárost. Óvarga tata zavartan az orvosi táskára mutatott és megkérdezte.
- Inekció volt?
- Az nem volt - válaszolta Feri nagyapa.Csak beöntés volt. Kinek mi jár...
- Atyamentumos meleg van, a kutya is csak árnyékba megyen pisálni - mondta Óvarga tata, hogy kipuhatolja, mégis, miért ül itt a doktor.
- Kitalálja mit innék, Óvarga tata?
- Van hadházi borom...
- Azt nyelje le maga!
- Mindenki azt issza templom után!
- Szatmári szilvája van-e?
- Ez szép kívánság - bólintott Óvarga tata, és elégedetten elcsoszogott, mert akár ünnep is lehetne a Vágtató Betyárban az a nap, amikor a doktor kiül ide a lócára és gatyaszaggatót akar inni.
Ahogy mondtuk, forró délidô volt, levél nem lebbent, madár nem rebbent, s a szekerek akkora port vertek, mintha egy hete nem esett volna, pedig egy hónapja is elmúlt már, hogy utoljára fekete felleg csoszogott elô a Kataszeglet felôl. A fű sárga csomókban fordult ki az emberek lábanyomán, mint a vének haja. Feri nagyapa pihentette a szemét a széles földúton, beszívta a levegôben úszó sárgadinnyeszagot, fülelt a távoli kutyaugatásra, s bosszankodás nélkül űzögette az orrának támadó legyeket. Aztán hirtelen gondolt egyet, kipattintotta az orvosi táskát és a vérnyomásmérô alól elôhúzta a félredugott szemüvegpucoló szarvasbôr darabkát és nekilátott az üvegek megtisztításának. A szárak lefelé lógtak, mint holmi élettelen lábak, s Feri nagyapa ujjai a két üveg közötti részt szorították, nehogy ujjnyom essék a lencsén. Amikor elkészült, csak akkor nyúlt a kupica után, de nem ivott mindjárt bele, hanemahogy az elôbb a szemüveget - a magasba tartotta, a napfény felé, hogy meglássa elég tiszta-e az iIal? Csücsörögve kiitta a felét, jólesett neki, de még jobb lett volna, ha ihat rá egy pohár savanyúvizet, ám Óvarga tatánál csak a kútban akadt víz, ha éppen nem volt fertôzött a budi miatt. Feti nagyapa dacosan összeszorította a száját, felkönyökölt az asztalra, gondolatban ugyanis Kalácska nagytiszteletűvel kezdett vitatkozni, akivel tegnap kettesben kaláberezett a szôlôlugasban és csúnyán összekaptak. Az történt, hogy Feri nagyapa egy róka ravaszságával elfogta a nagytiszteletű ultimóját, ám a parti végére a lapok számából kiderült, hogy Kalácska a síberelés után elfelejtett a talonba letenni. Renonsz ! - csapott az asztalra a pap, de Feri nagyapa mindenáron be akarta kasszírozni a negyven fillért. Nem fizetek, üvöltötte Kalácska, mire Feri nagyapa az egész pakli kártyát szét akarta tépni, végül Annuska csinált rendet és még jól le is szamarazta ôket.
Kalácska nagytiszteletű mindig azt mondta dáktor, vagy orvas, máskülönben rendesen beszélt. Jellemzésére legyen elég annyi, hogy egy alkalommal messzirôl kiáltozva megállította a templomkerten áthaladó Feri nagyapát, aztán amikor beérte, a vállára helyezte a szentséges kezét és így szólt hozzá: - Vannak olyan emberek kedves dáktor úr, akikrôl mindjárt meglátszik, hogy kicsodák, azon kívül mifélék. Ilyen vagyok én is, emitten van rajtam a papi ruha, ezt nem lehet eltéveszteni, ha egyetértünk. A legtöbb baj az öltönyös emberekkel van, nem azért mert urak, vagy mit tudom én, hanem mert a felöltô semmit nem árul el, az csak egy darab vászon, meg két válltömés. Hozzáteszem, hogy az aktatáskások is elég titokzatosak, ámbár a bôr kopásából lehet erre-arra következtetni. Ezt vasárnap szándékomban áll bevenni a prédikációmba, mert fel kell nyitni az emberek szemét. Nemdebár? Ugyebár?
Amikor elváltak, a Feri nagyapa tovább lépkedett az orgonabokrok között, azon tűnôdött, vajon mi történhetett a nagytiszteletűvel, valami bizonyosan túlontúl megrázta. Feri nagyapa szeretett a dolgok mögé látni. Tunica propior pallio
- mondta csak úgy magamagának ott a templomkertben, s nem is vette észre a rózsabokrokkal bíbelôdô Kostökôt, ám a torztestű templomszolgának fogalma nem volt arról, hogy ez a mondás mit jelent. Állt, mint a Bálám szamara, a nyála is elcsurgott, úgy nézett az andalgó doktor után.

Az ember nem beteg,
és mégis az.
Ez a legsúlyosabb betegség


Feri nagyapa a kupicaemelgetés közben meghallotta, hogy odabent a házban Pesztonka vékony hangon szitkozódik, ami aztán hirtelen abbamaradt, támadt viszont helyette zsírsercegés, mintha fent a padláson, a herkelyuk mögött egy egérnagyságú szú munkálkodna a gerendázatban. Megint lehunyta a szemét, a saját gyomrára figyelt, ahol a szatmári szilva erôs párázata gomolygott, égetett és simogatott, harapott és elringatta az agyvelôt. Feri nagyapa biztosan tudta, ha felhörpenti a maradékot, képes lesz megenni az orvosi táska fényesre kopott bôrét, sôt, akár a fogantyúját is. És mit ad isten, gôzölgô füstölt csülök képe merült fel elôtte, akár egy kocsmakerti délibáb, egy rózsaszín húsú csülöké, amihez halványzöld savanyú paprikát lehet harapdálni. Foszlós kenyérre nem gondolt, de ez az ô dolga. A félig keserves, félig boldogságos állapotot Sümeg Gyula férficukrász váratlan megjelenése tiporta el. A százhuszonöt kilós élô hústömeg belecsörtetett a szép csülkös álomba, rengve és tipegve átvágott az udvaron, egyenesen Feri nagyapa asztala felé tartott, és amikor odaért, fújtatva a lócára rogyott. Pöffeteg, kerekded arcát izzadságból képzôdött viasszerű lepedék borította, mintha cukros vízzel öntötték volna le, pamacsbajsza szerteszét állt a melegtôl, zihált, röfögött, krákogott és egy kockás konyharuhával minduntalan benyúlt az inge alá, kitörölni a hónalját. Áttolta az asztal túlsó felére az orvosi táskát és rengô karjaival ô is felkönyökölt. ,
- Na, azt se hittem volna, hogy itt a felcserünk
- mondta színtelen torokhangon.
Feri nagyapa rárôsen nézegette Sümeg Gyulát.
- Rossz színben van Sümeg úr, jó lesz vigyázni!
- Vigyázni... ! Ilyen marha melegben mire vigyázzak? A seggem vágásában is úgy folyik a víz, mintha ott lenne a Tisza. Erre adjon kanalas orvosságot !
Sümeg Gyula kifulladt és a fejét ingatta. Kiborotvált tokája méltatlankodva hintázott, mint valami bánatos tarisznya.
- Nem kellene sört innia, barátom. Legalább ilyenkor...
- Nekem aztán ne prédikáljon! Egy ekkora test, mint én vagyok, úgy szívja a folyadékot, mint a homok. Ilyen melegben nagy a párolgás, az ember egy kicsit nem figyel oda, máris kész a kiszáradás. Én kérem nem kockáztatok... Másfelôl az is igaz, hogy tegnap délután volt egy kis gutaütésem, amikor éppen a puncsot kevertem be. Az a kurva asszony elrakta a rézüstöt á stelázsi legaljába, én meg legörbedve kutakodtam utána, és puff, elaludt a gyertya, kinyúltam, mint a kéménykotró, ha leszédül a tetôrôl. Gyufát, vagy mit szagoltatott velem az asszony, hogy visszaébredezzek.
- Hány kilót nyom maga, Sümeg úr?
- Ezt meg hogy érti?
Feri nagyapát bénították a rámeredô disznószemek, lehangolta a nyirkos, bélbödön test, s tekintetét nem tudta levenni az asztallapon fekvô kiázott, gödröcskés kézrôl, mintha csak egy csecsemô felnagyított pracliját látná.
Óvarga tata megjelent a korsóval.
- Hát tessék - dörzsölte a mancsát Sümeg Gyula -, elég ha csak rágondolok erre a begyeshabos söröcskére, máris itt terem, mint a seregély a saszlán.
Jókorát fújtatott, s a dohos, savanykás huzat eljutott Feri nagyapáig, aki egycsapásra a kéklô egekbe űzte a gôzölgô csülköt, és valamely ínyig lerohadt, kihúzandó zápfogra gondolt, hogy ne legyen rajta úrrá az undor.
- Ez most kevés lesz, de azért gallér alá borítjuk, na, isten, isten - szólt élénken Sümeg Gyula férficukrász, és már nyakalta is a habot. Feri nagyapa huncutkás mosollyal maga elé vette a kupicáját, játszott vele, mint macska az egérrel, sodorgatta a két tenyere között, végül egyetlen hájtásra kiitta a maradékot.
.- Fél lityi, az nekem nulla - jegyezte meg a Cukrász. - Az igaz, hogy nem voltam ilyen gömbölyű, mint most, de azelôtt egy erôsebb napon tizenöt kancsóval is megittam, ha nem hiszi el a doktor úr, kérdezze meg csak ezt a tetves Óvargát, emlékezni fog rá, mert nem akart hitelezni. Akkoriban még csak annyi volt kiírva: csárda. Azt mindenki értette. De mi az, hogy Vágtató Betyát? Erre a példára én is odaírhatnám a pékségemre, hogy Disznóhajcsár vagy Szarköpülô. Ott egye meg a fene. Beszéljünk inkább a magyar gondolatról.
- Nekem mennem kell - mondta csendeskésen Feri nagyapa és feltette a szemüvegét.Amerre csak nézek, betegek várnak rám.
Sümeg Gyula elôre dôlt, felemelkedett a lócáról és két cikornyás-keserveset szellentyűzött, olyan volt a hangja, mint egy kétségbeesett vénkisasszony sóvárgó nyögdécselése. Visszapotytyantotta a fenekét a lócára, s vérbô alsóajkát sértôdötten elôrebiggyesztette.
- Ezt értsem úgy, hogy nem akaródzik velem beszélgetni a magyar gondolatról?
- Értse ahogy akarja - legyintett Feri nagyapa, azzal felállt, magához ragadta az orvosi táskát és indult volna, ha Sümeg Gyula meg nem fogja a karját.
- Nekem nem jár az újság, mint egyeseknek! Stimmel? Persze maga is úgy gondolja, hogy ez rendjén van, egy fingláda cukrász ne legyen okosmarci, az se baj, ha hülye !
- Nem értett meg Sümeg úr. Én ilyesmit nem gondoltam.
- Mert tanult ember! De én nem vagyok tanult ember, a kutyaúristenit, és mindenféle rosszakat gondolok ezzel az ökör fejemmel ! Nekem kérem, még a mesterlevelem se valódi, úgy szereztem suba alatt, majd egyszer elmesélem, ha jól be leszek rúgva - mondta Sümeg Gyula és szomorkásan betörölt a hóna alá a konyhakendôvel. - Maga doktor úr most is azon gondolkozik, hogy vajon mi dolga lehet egy cukrásznak, de soha nem fogja megérteni, hiszen a vér látása se borzasztja, mert a doktorok mind gabronciások, forgószéllel jönnek és tán meg se halnak.
- Ezek középkori gondolatok - szólt Feri nagyapa.
- Csak ne legyen olyan nagy igazlátó, mert magát is elkaphatja pudina! Nincsen különbség az emberek között!
Feri nagyapa bólogatva a férficukrász vállára tette a kezét, s a mozdulat, akár az ôrangyalé, szeretetet és féltést fejezett ki.
- Ha az emberre rájön a nagy nehéz szarásszólalt meg immár halk hordóhangon Sümeg Gyula -, és kiüget a budira, aztán túl lesz rajta és csak nézeget maga alá, hogy mi a fenét tojt, hát csak egy nagy rakás tejszínhabot lát maga alatt. Persze nem az van ott, csak azt látja, mert egész nap a habbal meg a tésztával dolgozott. Az igaz, hogy kovászt még nem láttam magam alatt, de pozsonyi kiflit már igen. Amikor kezdtem a szakmát, egyszer, ha hiszi, ha nem, puncstortát szartam, bizony isten rózsaszínű volt, mint egy melltartó. Nahát, a gatyámat se rántottam fel, betipergôztem a házba és lefeküdtem a sezlonyra, pedig kétszáz darab csokimatyit kellett volna megcsinálnom. Egy doktor soha a tetves életben nem fogja megérteni, hogy az ember nem beteg, és mégis az. Ez a legsúlyosabb betegség, nekem nyugodtan elhiheti. Maga engem vizsgálhat két álló hétig, éjjel és nappal, kecmetelhet a fejemben, csöveket eregethet a gyomromba, semmit nem fog találni és én másnap reggel megint csak tejszínhabot fogok szarni a budiba.
Szegény Sümeg Gyula kifulladt, elvörösödött a koponyája, kénytelen volt szünetet tartani, ám ekkor megjelentek az asztal mellett Óvarga tata negyvenhatos bakancsai és ez maga volt a gyógyulás. A cukrász a mesebeli lábbelik megpillantását követôen kétszer erôteljesen az asztallaphoz verte az üres korsóját, jelezvén, hogy jöhet a második kriglibili.
Óvarga tata köhécselt, nem mozdult.
- írjak kérvényt? - horkant fel Sümeg Gyula és a korsóját lengette.
- Ha nem vagyok alkalmatlan - mondta Óvarga tata -, Pesztonka kéri a doktor urat, hallgatná meg a szívét. Zakatol neki, mint a kerekes kút és fél a görcstôl, nem mer felkelni, ül az ágy szélén és kiabál velem, mintha én markolásznám a szívét, mert engem átkoz, ha baja van.
- Üsse agyon - legyintett Sümeg Gyula, s a hirtelen mozdulattól élénken himbálódzott a háj bal felsôkarján. - Más is úgy csinálja!
- Megnézem - mondta Feri nagyapa. - Ez természetes.
- Aztán nem szeretnék arra a krigerlire addig várni, míg az asszony meggyógyul - hadonászott a korsóval Sümeg Gyula. - Remélem, meg vagyok értve?

Szalonnás gatya : asszonyhalál


Bádoglavórban forrt a víz a tűzhely tetején. Óvarga tata átemelte a hokedlira és felöntötte hűvös kútvízzel.
- Tessék csak - mondta, s Feri nagyapa megmosta a kezét, az arcát is átsimította nedves tenyerével, sôt a végén meg is fésülködött, mintha éppen lánykérôbe indulna a koromszagú kiskonyhából.
A szobában majdnem sötét volt, a kút felôli oldalon vágott keskeny ablakon alig jutott be fény, s ami még bejutott volna, azt is feltartóztatta a fal tövében álló körtefa. A levegôt vénasszonyillat és dohos ágyneműszag ülte meg. Maga Pesztonka kísértetnek is beillett volna, amint fehérvászon hálóslafrokban, mezítláb ült a duplaágy bal felén, csak a szeme világított, és a falra szegezett Jézus, ahogy a kiskonyhába vezetô ajtón át ráesett a kinti fény. Pesztonka nagyon öregnek és elhagyatottnak látszott szétbomlott ôsz kontyával. A kis vásári szarufésű, mint aki szôkni akar, egy tincsen csüngött le a ráncos nyakába. Feri nagyapa az ágy végébe tette le az orvosi táskáját, aztán hasán összefogott tenyérrel, alázatosan és szeretettel szemlélte az öreganyó Pesztonkát.
- Engem ne küldjön kórházba, inkább itt döglök meg ebben a nászágyban - szólt csendeskésen Pesztonka, áhítatosan felemelve a tekintetét.Az én koporsóteknômet ezen a kapun vigyék ki, lássa az egész falu!
- Nono - dörmögte rá a tata. - Azért ott még nem tartunk.
- Csak nem akar meghalni, Pesztonka? Ahhoz elébb betegnek kell ám lenni ! - mosolygott Feri nagyapa.
- Hát a szívem, az semmi?
- Nincsen annak semmi baja. Kalimpál egy kicsit, helytelenkedik, mert jön a hideg.
- Az nem lehet - ingatta a fejét Pesztonka.Olyankor az átkozott derekam szokott fájni, ez a kemény csont itt hátul.
- Ne törôdjön vele, Pesztonka - legyintett Feri nagyapa -, ha megjön a lehűlés, akkor majd a szíve is eligazodik, meglátja.
- így van ez bizony - szólalt meg Óvarga tata a legsötétebb sarokból. - Ahogy öregszik az ember, annyival több helyen szaggat és harapdál neki. Engem a bütykeim visznek ki a temetôbe. Most is úgy érzem, hogy parázzsal van a cipôm telerakva, pedig óránként cserélem a hidegvizes kapcác. Hát, szart se ér, azt megmondom.
- Nczzék már, hogy panaszkodik a vén csont31
sivított Pesztonka. - Éjjel-nappal baffogat, csak gyôzze az ember hallgatni.
- Elég legyen - szólt Óvarga tata.
- Tudom én, mitôl vagyok beteg, nagyon is tudom - válaszolt Pesztonka. - Szalonnás gatya: asszonyhalál !
Feri nagvapa kipattintotta az orvosi táska zárját, kiemelte a sztetoszkópot, meglengette és kiküldte a szobából Óvarga tatát, aki szépen elcsoszogott, nyögve húzta le a fejét az ajtóban, nehogy beverje az alacsony szemöldökfába. Kibújt, és betette maga mögött az ajtót.

Térdre, cukrász, várd a kaszást


Az udvar sívó katlanában Sümeg Gyula férficukrász bômbôlt, mint egy rab oroszlán, az asztalt ôklözve és ütlegelve a sörét követelte, súlyos átkokat szórt Óvarga tatára. Gondolhatod, ezt elégelte meg az öreg kocsmáros. Tett-vett, téblábolt, ide kapott, oda kapott, mint egy részeg bacsó, végül színültig csapolt egy cserépkancsót és elindult vele az udvarra. Komótosan megállt a férficukrász asztalánál és vékony sugárban kicsurgatta a sôrt a porba.
- Nesze, te bendômatyi, nyald fel - mondta Óvarga tata, mire Sümeg Gyula felugrott és mellbe taszította, és valószínűleg fenékbe is akarta rúgni, ám az ôreg tata gyorsan visszainalt a sôntésbe, onnan kiabált ki, hogy odabent vizsgálat van, és oly ankor még a szarcukrásznak is kuss legyen !
- Vén fostaliga - üvôltôtte Sümeg Gyula a fűzfa alól. - Kerülj a kezembe, felkarikázom a töködet !
- Csak el ne fingjad magad, mert orra esel - kiabált vissza az indulattól rekedten Óvarga tata, aki a biztonság kedvért immár egy üres palackot is szorongatott, és amikor észrevette, hogy a cukrász harcra készen megindul a söntés felé, hát gyorsan bezárkózott. Sümeg Gyulát a gutaütés kerülgette, valósággal bôgött, és nekiállt a kertilócákat tördelni, a fűzfák törzsének verdesni, a szegelt asztallapokat lerugdalni. Óvarga tata a söntésablakon át figyelte a dühödt kártevést, és lassanként felforrósodott a vére, mintha meleg szilvalekvárba nyomták volna a fejét. Elhúzta a megsárgult csipkefüggönyt, hogy jobban lásson. Sümeg Gyuláról szakadt a víz, de maga volt a sátán. Hujjogatva, kurjongatva tört és zúzott, három lócát már kihajított a földútra, s most egy asztallappal támadt a kerítésre, hogy szilánkokra verje. Óvarga tata nem bírta tovább, feltépte a söntésajtót, kiállt a küszöbre és lángoló bütykeivel sem törôdve kiabált.
- Hagyd abba teee... redves kupcihér!
- Gyere ide, na - kiabált vissza a cukrász megállva és zihálva. - Rád gyújtom a házadat is, csak várjál !
Óvarga tata tett elôre két óvatos lépést, mire a cukrász felé rúgta Feri nagyapa földön heverô kupicáját, a pohárka szállt a söntésajtó felé, csaknem Óvarga tata lábai elôtt halt el pörögve.
- Szedd fel - ordított Óvarga tata.
A cukrász erre lendületet vett és lerúgott egy asztallapot, a széles deszka puffant a porban, szögeit meresztve a hátára esett. A tatának erre bevérzett a szeme, és megint ordítani kezdett.
- Neked még a Bolondjóska és megbigyózta a feleségedet, te !
- Elhallgass, a kutyaistenit neki !
- Megbigyózta ám, markolászta neki a csöcseit is! Dinnyeszedéskor meg a seggibe kúrolt. Mindenki látta !
Sümeg Gyula kezében megállt az éppen felragadott lóca, Óvarga tata felé fordult vele, és mint egy faltörô kossal, fújtatva megindult az öreg felé, hogy felnyársalja. A tata nem várta be a habzó szájú, döngô disznóléptekkel közeledô támadást, visszafutott a söntésbe és magára zárta az ajtót. A cukrászt már nem lehetett megállítani. Megforgatta á lócát a feje fölött és beütötte vele az ablakot, hogy bemásszon. Az üvegcsörömpöléssel keveredô szitkozódás hangjaira megjelent a tornácon Feri nagyapa.
- Mi történik itt, emberek? - kérdezte és a megvakult ablak elôtt álló, a lócát tettre készen tartó, izzadságtól lucskos cukrász felé indult.
-Menjen innen, doktor - lihegte Sümeg Gyula. - Magának is baja eshet.
- Nocsak - mondta Feri nagyapa. - Fenyeget, Sümeg úr?
- Csak azt mondom, menjen innen. Coki!
- Méghogy coki?
- Coki ám, a bánatos piros istenit neki - bömbölte a cukrász és tett egy fenyegetô lépést a fityegô lábú lócával, és bizony ez volt a szerencséje, mert a betört ablak mögül egy hordócsap repült ki és csak annyira zümment el a cukrász feje mellett, amennyit elôrelépett. Sümeg Gyula megperdült és újra támadni készült.
-A fejemet akartad legórálni, te szarházi mocskos paraszt - ordította és hozzálátott, hogy a lócával leverje az üres ablakszárnyakat is, ám amikor ez nem sikerült neki, két kézzel tépdesni kezdte a söntésajtó kilincsét.
Akkor aztán hullani kezdtek fentrôl a tetôcserepek.
Sümeg Gyula meglepetten hátrált négy lépést. Feri nagyapa is érdeklôdve felnézett. Szétborzolódott üstökkel, mindenre elszántan ott állt a tetôbôl derékig kiemelkedve Óvarga tata, és egy Lee-Metford puskát szegezett elôre.
- Most kilövöm a tökeidet, Sümeg Gyulaszólt, és komótosan célozni kezdett.
- Tata ! - kiáltotta Feri nagyapa. - Azonnal tegye le! Ne játszadozzon azzal a fegyverrel.
- Nem játék ez, doktor úr!
- Dobja el!
- Dehogyis dobom. Megmutatom ennek a zsíros drumónak, hogy velem nem fog kibabrálni, mert a seggibe pörkölök, a tetves anyját neki.
- A bosszú isten ellen való!
- Istennek tetszeni fog, ha ez a sehonnai a tulajdon vérében fog ázni!
- Tata! Semmi hatalmasság nincs a halálnak napja felett! Jobb a bölcsesség az erôsségnél !
- A szegénynek bölcsessége utálatos, és az ô beszédét senki meg nem hallgatja!
- Merre ragadt téged a szíved, és merre pillantottak a te szemeid, hogy Isten ellen fordítod a te haragodat és ilyen szavakat eresztesz ki a szádon?
- Még ha csakugyan tévedtem is, tévedésem énmagamra hárul. Hányszor aluszik el a gonoszok szövétneke, és jô rájok az ô veszedelmök!
-Ha az ember embertársa ellen vétkezik, megítéli az Isten, de ha az Úr ellen vétkezik az ember, ki lehetne érette közbenjáró? Hallja, tata, nem az erô teszi hatalmassá az embert!
- Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet!
- Én pedig azt mondom, szeresd ellenségedet.
- Senki meg ne kívánja, hogy szeressem Sümeg Gyulát. Térdre, cukrász, várd a kaszást!
- Szóljon neki a filiszteusokról is - vetette közbe Sümeg Gyula, aki csak állt kifüstölt lélekkel, tehetetlenül. A rámeredô puskacsô minden haragját kiszívta, cipóarcán patakzott az izzadság, s kerek álláról lecsöpögött a porba.
- Maga aztán jobb, ha hallgat, Sümeg úrmondta intôleg Feri nagyapa, szemüvege felett a tetôre lesve, szívében lüktetô bizonytalansággal, mert az ugribugri Óvarga tata puskatusra tapadó pofazacskóval, félrebillent fejjel újólag célzott és egyáltalán nem lehetett tudni, mi fog elkövetkezni, durran a puska, vagy nem durran, veszélyben vannak-e a cukrász tökei, vagy sem?
Sümeg Gyula ácsorgott békésen, mintha nem bánná, ha lelônék. Az ülepe körül kaparászott, mert bevágott neki a fehér cukrásznadrág.
A tata célzott.
- Úgy látom, rendben lesz a dolog - mondta Feri nagyapa. - Menjen szépen haza, Sümeg úr, vissza se nézzen!
- A seggembe püffent, ha megfordulok.
- Nem lesz itt lövés, nekem elhiheti.
- Nana - hallatszott a tetôrôl. - Sok ilyen fostetűnek lyukasztottam én ki a bôrét a háborúban. Hullottak, mint az üregi nyulak.
- Ne mocskolódjon, Óvarga - szólt a cukrász és mosolyogni próbált, de reszketett az arca.Béküljünk meg módja szerint.
- Helyes beszéd - mondta Feri nagyapa.A nagy meleg teszi, hogy összeugranak az emberek.
- Igaza van - bólintott Sümeg Gyula. - Részemrôl azt mondom, szállj el, harag, csikorogj, bocskor.
Óvarga tata zilált ábrázata lustán felemelkedett a puskatusról. Fájdalmas tekintettel nézett az alant állókra, majd leeresztette a Lee-Metford csövét is.
- És az udvart ki a fészkes fene fogja rendbe tenni? - kérdezte. - Mindent összetördelt ez az átkozott tortapecér. Fizetni fogsz, Sümeg Gyula !
- Inkább megszegelem, ami szétesett, az atyamentumát a vén szarházijának. Na, dugja már el azt a puskát, tata, nem a körvadászaton van!
A mocskósszájúságok és ökölrázások elpárologtak a Vágtató Betyár udvaráról, felszálltak a forró kék egekbe, bárányfelhôkké változtak és elúsztak.
így történt, ha akarod, nem hiszed.
De van még tovább is!
Óvarga tata lecihelôdött a padlásról, a söntésajtó mellé támasztotta a Lee-Metfordot és elballagott a lomoskamrába szegeket keresgélni. Útközben magában beszélt. Sümeg Gyula talpra állítgatta, helyre rakta a szétszórt lócákat, közben fütyörészni próbált, ám az orra két oldalán lefutó izzadságpatakok éppen az ajkára folytak, a fütyülés helyett csak prüty-prüty hangokat tudott kiadni. Dolga végeztével - néhány léctörmeléket egyszerűen a kerítés tövében burjánzó gaz közé rúgott - lihegve visszatottyant a helyére, az árnyas fűzfa alá. Feri nagyapa is mellé telepedett,miközben így szólt:
- Maguk is megérik a pénzüket, mondhatom. Aztán ketten nézték a nagy semmit, míg végre megérkezett Óvarga tata is. Három krigli sört hozott kerek alumíniumtáleán.
- Ez most ingyért van. Ebbôl a kulmbachi világosból nem ihat mindenki - szólt Óvarga tata, és leült ô is.
- Szép nyár ez a mostani, azt meg kell hagyniingatta a fejét Sümeg Gyula Feri nagyapa felé fordulva. - Egy szôrszálon múlt, hogy nem ettôl a gatyarepegetô hôségtôl, hanem a tetűbaszó vén marha tata puskagolyójától lógattam a sírba a bakancsomat, de ki gondolta volna, hogy az öreg ilyen betyártermészetű... Nem törôdtem volna vele, ha meg nem gyanúsítja a feleségemet, a Marit. Tudom én, hogy nem egy lencsibaba, volt idô, hogy itt is, ott is a nyakába libegett a szoknyája, de hogy a Bolondjóska megpörkölte volna, azt nem hagyom szcí nélkül.
- Kár gezmetelni - legyintett Óvarga tata.A puska nem működik, se golyója, se csappantyúja neki. Ijesztgetésre jó.

Mindenkinek megmutatta a répáját


Szóbeszéd sokféle van a világban, a java nem igaz. Ami Óvarga tata elhamarkodott vádaskodását illeti, annak semmi néven nevezendô alapja nem volt, azt azonban tudjuk, hogy ez az ocsmány rágalom miféle esemény nyomán szökkent szárba. A Bolondjóska leginkább a vegyesbolt környékén szokott frltűnni, a falhoz támasztott kerékpárbiciklik között szeretett ücsörögni, a porban. Csendes, ártalmatlan ember volt, arcát penészszínű borosta borította, az egész ember úgy nézett ki, mintha kívülrôl is romlott volna. Gyakran mutogatott maga elé és hozzá soskusolt valamit. Történt egyszer, hogy észrevette Sümeg Gyula férficukrász feleségét, aki éppen a tejbegyűjtôbe igyekezett. A Bolondjóska felugrott a vegyesbolt fala mellôl és kirohant az útra. Valami talán megmozdult az elhalt fejében, vagy a szívében zendült meg egy régi hang.
- Beretva néni - üvöltötte. - Aranyos Beretva néni, én nagyon kívánom a szádat!
- Tűnj el, te félnótás - ordított még hangosabban Sümeg cukrász felesége, és sietett tovább.
- Beretva néni, ha akarod, megmutatom neked a répámat!
= Mit mondtál, te kerge állat, te... tortalapáttal verjem le a tökeidet, azt akarod?
- Azt nem akarom - válaszolta a Bolondjóska, és letörten visszaoldalgott az árnyékba, a kerékpárbiciklik közé.
Igen ám, de nehogy azt hidd, hogy Beretva Mari ennyivel beérte ! Átsietett a vegyesbolthoz, szétvetett lábbal megállt a Bolondjóska elôtt, mint valami szigorú bányafelügyelô, és az alumínium tejeskannával elkezdte ütni neki a fejét. A kiabálásra sokan kijöttek a vegyesboltból és némán figyelték a verést. Csengett-bongott az ötliteres kanna a Bolondjóska fején, aki csak mosolygott az egészen, mintha élvezné, aztán komótosan gombolni kezdte a nadrágját. Mikor Sümeg cukrász felesége ezt észrevette, gyorsan a földhöz vágta a horpadt kannát és elrohant. A Bolondjóska ezt nem bánta, viszont úgy gondolta, ha elkezdte, akkor már be is fejezi. A vegyesbolt felé fordult és mindenkinek megmutatta a répáját.
Tetszett, nem tetszett, ki tudja, hiszen régen volt.

Vérünk a falra fog precskelni, tántorgunk, vályogfalhoz verôdünk


Mármost megindult a gonosz idézet, hetvenhétféle szárnyával. Nézzed csak, rászállott az állatok testére száraz húsát hasogatni, piros vérét szárasztani, agyvelejét szívogatni. Hess! Menj el, gonosz igézet, ki a puszta közepébe, ahol a fekete lovak nem nyerítenek, a fekete kutyák nem ugatnak, a fekete kakas nem kukurul. Hess! Mondjad utánam: kilenc nem kilenc, de nyolc, nem nyolc, de hét, nem hét, de hat, nem hat, de öt... nem egy, de semmi. Lélegezz mélyeket, figyeld a csöndet, aztán suttogva kántáld: Beteg se voltam én, meg is haltam én, síromon a rózsa galambomat várja, jer oda, galambom, szakassz egyet róla. És megint elölrôl: Beteg se voltam én...
így valahogy, így.
Majd meglátjuk, vagy segít a ráolvasás, vagy nem segít, mindenesetre megpróbáltuk, aztán a történet ilyen-olyan fordulataiból csak kiderül majd, ki fog meghalni, ki születni, és ki lesz nagybeteg, vagy nyomorék, kinek sebe fog nedvedzeni, s kinek nyála folyni. A tapasztalat arra int felemelt mutatóujjával, hogy rosszat, gonoszat ne kívánjunk senkinek, mert utóbb magunk is pórul járhatunk, ha valaki egy mosóteknô mögé bújva tűt szúr át egy bábu szívén, amely bábu véletlenül, vagy rosszabb esetben szántszándékkal ránk hasonlít. Legyünk akkor bárhol is, vérünk a falra fog precskelni, tántorgunk, vályogfalhoz verôdünk, s mindhiába mormoljuk, hogy koporsó jártáig, égi út végéig, minden bú megszakadt, boldog halál szekere, ahhoz járó vagyok, az világrettentô szörnyűséges halál csontkeze terhes iszonyú kaszával, szépen tündöklik, hamar learattatik, úgy, mint mezei fű, ki kikeletben jô.
A magam részérôl lúdbôrzöm, te pedig ne csodálkozz, ne ingasd a fejedet az együgyű babonaság felett. Tudjuk, mert hogyne tudnánk, hogy ilyesmiben hinni hitvány agyra vall, másfelôl viszont óvatosságra és ravaszságra intünk, mert a rosszakarat nem törôdik azzal, miféle koponyába vackolja el magát. Azért mondom hát, legyünk óvatosak, tiszteljük a vaksötétséget és tartsunk észben néhány mondókát. Jól jöhet még. Emlékezz csak vissza a Bömbösben vágtázó hajnali lovasra! Nem tudjuk, mit akar, s nem tudjuk, ki ô. Lehet kísértet, lidérc, farkaskoldus, táltos, bolygótűz, lápi rém, pokol angyala, látomás, megelenevedett vértarjag, sánta kópé, ördöghadnagy, hipp-hopp birbics, madárember, vámpír, de lehet maga a halál is, veszett fekete csikaja hátán, az anyja istenit neki. Ha szél lovagolja a háztetôt, nyomkodja az ablakot, koppantgatja az ajtót, bizony magam is azt gondolom, azért tesznek fűrészt a halott koporsójába, hogy ha fel akarna kelni, a fogakba akadjon a ruhája és jól ottmarasztalja.

Két csont állt ki
a vaffenrok szárából


Pézsma gazdának szerencséje volt, mert minden istentelen átkozódása ellenére nem csapott a hátába a villám, nem csípett a combjába a fekete kakas, sôt a nefelejcshomlokú Csire nénitôl kitudta, hogy a doktor úr a Vágtató Betyár udvarán idôzik. Megostorozta hát a lovait, ahogy nem szokta, gyí Csuhéj, gyí Máli, állt a bakon trágyaszagú melleskötényében, és eszeveszetten porzott alatta a szekér a Balkányi kút felé vezetô göcsörtös úton. Amikor megállt a csárda alacsony léckerítésénél, közvetlenül Feri nagyapa bivalypaszulyba döntött kerékpárja mellett, a doktor a fűzfa alatt éppén a zsebóráját gusztálta, majd a kocsizörgésre felnézve megjegyezte:
- Lám csak, megérkezett Pézsma gazda is.
- Okos ember az - szólt erre Sümeg Gyula, aki immár a harmadik kigerlinél tartott, ez okból ernyedten és kábultan nyomta a lócát, néha egércincogásra emlékeztetô szellentéseket bocsátott ki lavórnyi ülepébôl, cifrálkodó dudafutamokat, mintha zeneszóval ünnepelné Óvarga tatával történt megbékélését.
A tata nem volt velük. A tata keringett. Az imént öt csikós érkezett a Lapanyag felôl, savanyú bort, szalonnát és kenyeret kértek. A csikósok kevélykedô emberek voltak, fekete csizmán tövises sarkantyút, rövid derekú inget és hátra engedett széles karimájú kalapot viseltek. Libasorban beléptettek az udvarra és csak az asztal mellett szálltak le a nyeregbôl, a lovakat pedig Óvarga tatával vezettették el az árnyékba, hátra, a dohányszárító mögé. A tata ugrált nekik, mint a vándorbolha, hordta ki a bort, cseréptálon a fehérszalonnát és ruhába tekerve a kenyeret. A csikósok csendesek voltak, egymáshoz se nagyon szóltak, bicskázták a fehérszalonnát, ittak rá, a legyeket hessegették, olykor krákogtak.
- Elszaladt az idô - mondta Feri nagyapa -, illenék hazakerekezni és megebédelni.
- Ezekrôl a csikósokról eszembe jutott valami
- szólt Sümeg Gyula. - Ismerte maga a kopasz Paszuj Sándort, aki mindig vaffenrokban járt? Talán két esztendeje, hogy elhalt. A saját káposztásszekere ment rajta keresztül, ettôl aztán megszakadt a tüdeje.
- Emlékszem rá.
- Nahát... Annak a Paszuj Sándornak a testvére esztrengahajtó juhász volt, fôképpen a téglási réteken lehetett vele összetalálkozni. Bokáig érô szűrkabátot viselt, de akkor is ott volt neki alatta a bátyjától örökölt ezüstgombos vaffenrok, ilyen egy gyufafejű ember volt, maga fôzött magának, asszonyt csak messzirôl látott, pedig eregette szépen a bakbűzt.
- Mennem kell, Sümeg úr - vágott közbe Feri nagyapa. - Majd legközelebb elmeséli.
- Várja már ki a végét, nem hosszú - csattant fel a férficukrász és kézbe vette a krigerlijét.Mármost ez a marha Paszuj egy szép napon felkötötte magát a dögkerékre, méghozzá úgy, hogy egy nagytestű kos hátára állt rá, a kutyaszentségit neki, aztán amikor készen volt a kötéllel, fejen taposta a jószágot, az meg persze elugrott. És nyekk, tetszik érteni... Négy napig lógott a dögkeréken, a kutyái közben teljesen megvesztek neki, felugrándozva elérték a lábát, lerágták a csizmáit, aztán a lába fejét is, a végén úgy találtak rá, hogy két csont állt ki neki a vaffenrok szárából. Csúnya dolog volt.
Feri nagyapa ekkor vette tenyerébe a zsebóráját, majd pillantott fel a szekérzörgésre.
Pézsma gazda megpaskolta Máli lova oldalát, aztán hegyes léptekkel ott termett az árnyat adó fűzfa alatt, s kajlakalapját kézbe kapva, maga is helyet kért a lócán. E pillanatban tehát, miként azt már elôre elárultuk, hárman ültek az asztal körül a Vágtató Betyár udvarán, s még a korábbiaknál is hajlamosabbak vagyunk azt feltételezni, hogy Feri nagyapának csakugyan egy láthatatlan száj sugdosott, netán egy vállán ülô piros szemű, fekete tollú madár károgott a fülébe, máskülönben nem jelent volna meg oly váratlanul a csárda udvarán. Arra senki ne merjen gondolni, hogy Pesztonka esetleg boszorkány volt, ez lehetetlen, hiszen a görbe lábú, üres szájú, jajveszékelô szívbeteg öregasszonyoktól távol áll a bűbájosság.
- Most akkor elmondom, mit láttam ma hajnalban a Bömbösben - szólalt meg Pézsma gazda, miközben a kalapja belsejét törölgette ki a melleskötény aljával.
- Mi a nyavalyát csinált maga hajnalban a Bömbösben? - kérdezte a cukrász. - Ürgét öntött? Harmatot hajkurászott?

Mi történne,
ha az ember testét is tollazat boritaná ?


Ó, az a nap!
Ne dörzsöld-morzsold össze a tenyeredet, nincs minek örülni ! Búsulj a halál felett, sajnáld a betegeket, a férgesgyomrúakat, akik savanyú nyálat csepegtetnek ki a szájuk szegletén, akikben akarat megtöretett, lélek szétveretett, fény megszegetett. Búsulj a fekvô felettt, szánd a bolyongót, ki égô gyertyát markolva éjnek évadján járja az erdôt, és szánd az örökké hátratekingetôt, ki táltosfogú denevért leseget maga mögött, de látni soha nem látja, csak a bôrszárnyak suhogását hallja. Búsulj, ha álmod rosszindulatú kötésen akad fenn... Elég, ne olvassuk tovább, mert kedélyünk egén immár sötét hófellegek gyülekeznek, mi pedig ma víg napot szeretnénk, citeraszós pihenôt. Látod csak, micsoda királyi szerencse ért bennünket, hiszen miközben illetéktelen kezekkel matattunk-kutattunk, rátaláltunk Feri nagyapa kusza feljegyzéseire. Eláruljuk, hol és miképpen történt, mert titkokat nem óhajtunk magunk után hagyni, s tudván tudjuk, hogy a gyanú nyelve milyen gyors, szellôléptekkel ér utol és bököget hegyes töviskéket a hátunkba, akármennyire is szedjük a lábunkat.
A rendelôszobához tartozott az az örökké elfüggönyözött benyíló, ahol semmi más nem volt található, csak egy háromfiókos zömök komód (felette lógott Steinla Móricz rézmetszô A betlehemi kisdedek megöletése című munkája, aranyindás keretben), egy kicsiny, szegletes asztalka és egy kárpitozott szék. A támla huzata szarvasvadász jelenetet ábrázolt. Mármost a komód középsô fiókjában találtunk rá a feljegyzésekre, s jó okunk van azt feltételezni, hogy a pepita fedelű füzetbe történt szálkás beírások a szegletes asztalkán keletkeztek. Ha máshol, akkor nagyot tévedtünk. Búsulj a halál felett... - ez a füzet legelsô mondata. Keletkezési kôrülményeit nem ismerjük, s legalább annyi fejtörést okoz a másodiklapon olvasható mondat, amely így betűzhetô: Nagyon kedvelem a fejônótákat. Ez a mondat azonban szépen át van húzva, így a lapon a továbbiakban csak a lejegyzett fejônóták olvashatók, sajnálhatjuk azonban, hogy kotta egyáltalán nincs melléjük rajzolva, így egyetlen fejônótát sem tudunk elénekelni. A pepita füzet, ha csak ráfigyelsz, sok meglepetést és még több homályos utalást tartalmaz. Nem tudunk például mit kezdeni ezzel a sóhajtással: Ó, az a nap ! Nincs feltételezésünk arról, hogy melyik napról lehet szó, még akkor sem, ha felemeljük legörbedt tekintetünket a tollszárral ejtett bejegyzésrôl, és kérdôn belenézünk a komód tetején pihenô koponya szemüregébe. Ettôl a koponyától nem kell megijedni, mindig is ott idôzött, mégpedig egy ezüstözött karniophorba helyezve, és megesküszünk, hogy még senkit nem bántott, de nem is fenyegetett. Hűlj el a csodálkozástól, de még nevet is kapott valamikor. Aki ismerte, csak Tóni bácsinak hívta, mintha ez a vicsori csontdarab holmi bölcs öregember volna. Ha már itt tartunk, elmondom, mert úgysem tudnám magamban tartani, hogy másfél esztendeje Feri nagyapa éppen ott, a benyílóban suskusolt Kalácska nagytiszteletűvel, és miközben a pap beszélt, tömpe mutatóujjával egyvégtében Tóni bácsi feje búbját kopogtatta, mintha a koponyavarratok minôségét óhajtaná ellenôrizni, végül az egész meleg tenyerét szeretetteljesen a fejre helyezte, ezen szavak kíséretében: Lám csak, az biztosan egy hálás halott, bôséget és szebb jövôt hoz a házra, akár egy védôszent.
Úgy legyen és ne másképpen.
Nem tudjuk elrúgni a lábunkba csimpaszkodó halált, még mindig nem, mert tovább lapozva a pepita fedelű füzetben, megint vele találkozunk, vele szemezünk, az ô csontkezét rázogatjuk, mint valami jó rokonét. A füzetben ugyanis ezek a sorok állnak: Jól vésd az eszedbe, nem halsz meg soha, ha tyúkod nem tojik sárgája nélküli tojást, ha disznódat nem engeded a kapud elôtt gödröt kaparni, ha nem pattan ki mögötted a betett ajtó, órád ütése magától abba nem marad, poharad a stelázsin el nem pattan, kaszád-kapád magától le nem konyul, ha ujjbegyed meg nem sárgul, szemölcsöd nedvezni nem kezd, ha anyád lába nem püffedt meg, midôn még a szive alatt kapálóztál, és nem halsz meg, ha Szent Karácsony éjszakáján, északi szélben a hóba vizeltél. Ezeket a szavakat magától a Boszorkánymestertôl hallottam, Pünkösd hava harmadik vasárnapján. Itt következik Feri nagyapa tollszárából két olyan megkuszált sor, amit nem tudunk elolvasni, pedig elhiheted, türelmesen próbálkoztunk, nem is kíváncsiságból, hanem azzal a szándékkal, hogy megértsük, miféle cél szolgálatában állt ez a pepita fedelű füzet, amelynek lapjai ma is fehérek, kellemesen ropogósak, még tapintásuk is igen kedvünkre való. Kicsi társam, ha nem éred fel ésszel, milyen értékesek ezek a szedett-vedett feljegyzések, akkor feküdj le aludni, vagy rántsál csizmát és lovagolj ki, én biznny folytatom, ha már a fogyó Hold kezemre játszotta ezeket a lapokat a középsô fiókból, ahol egy fekete borítású anatómiai atlasz alatt pihentek.
Lapozunk, és íme: Megnövekedett a szôrtüszôkbôl kiinduló furunkulusok száma! A keletkezô daganatok diónyi, vagy mogyorónyi nugyságúak, tetejükön genny tör elô, helyesebben csak szivárog. (A kifôzött szkarpell soha nem hiányzik a táskámból. Minél keskenyebb az éle, annáljobb.) Aztán egy kérdés: A végbélben keletkezô bujakóros fekély vajon mi okból gyógyul olyannyira lassan ? Sejtek ! Sejtek ! A pepita fedelű füzet közepe felé haladva sűrűbben teleírt lapokkal találkozunk, ámbár a szövegek összefüggései nem mindenütt világosabbak a Napnál. Nézzed csak, itt látható például egy rajz az organtinnal, nedves állapotban való kötözés módozatairól, alatta azonban a Zittmann-fôzet receptje olvasható, amely akkoriban az emésztés serkentésére szolgált. A lap alján Feri nagyapa az angol izzadás gyermekágyasoknál elôforduló hólyagocskáit rajzolta le, s kétszer is aláhúzta, hogy ôszerinte nem igaz, hogy az angol izzadás a köleshimlô egyik fajtája volna. Mitagadás, ehhez mi nem értünk, nem tudunk hozzászólni. Most egy tintaceruzás bejegyzés következik, ezzel aztán végképpen nem tudunk mihez kezdeni: Jodoform, szublimátoldat, borsavoldat, eukaliptuszolaj, karbololdat, csontocska, virágocska. Utána ez áll:
Gyúrogató, nyomorító,
ferdeujjú csontrakó.
Kenôasszony, jaj be hájas,
a foghúzó jaj be nyájas,
roppantóra, toppantóra,
az érvágó kopogtat.
Olvasd el háromszor és búskomor leszel, mint egy tengericsutka. Lapozzunk ! A szerencsés számok közül én a tizenkilencet pártolom, ugyanis másodszor álmodtarrt meg és mindkétszer hajnalban, esôkopogáskor. Aztán: Miért más a vér éjszaka, és miért más nappal ? Az ember gondolatai csak egyfelé áradnak. Mosolygunk, ha a fejünk felett csillag pislákol. Miért nem gondolunk arra, hogy a talpunk alatt is vannak csillagok? Aztán: Szeretem nézni, ahogy bealkonyul, a napkeltérôl mégis a fogahullajtó vénség jut az eszembe. Aztán: Az agyvelô a legnagyobb titok, mert nincs nyitja, ezáltal vallathatatlan. Aztán: Természeti rejtély : miért van az, hogy a madarak meg sem próbálnak hátrafelé járni? Az agytérfogat tenné, hogy nem jut az eszükbe ? Vagy erre a képességre nincs szükségük ? Megfordulnak. Máskülönben pedig mi történne, ha az ember testét is tollazat borítaná ? Sírna-e akkor is, ha szivét bánat érné? Aztán: Oda van az öltönyöm, hogy a fene egye meg. Balszerencsés eset !
Elgondolkodva az ölünkbe eresztjük a pepita fedelű füzetet, nem csak azért, mert jólesik megpihenni, hímporos kedvvel szünetet tartani, miközben nyirkosodó tenyerünkkel szeretetteljesen betakarjuk a füzet fedôlapját, hanem azért is, hogy átadjuk magunkat azon képeknek, amelyeket a legutolsó bejegyzés vetít elénk, ide, a fehér falra. A köddé vált öltönyt illetôen ugyanis tudunk egyet s mást. Idônk engedi, szívünlr pedig egyenesen követeli, hogy szabadjára engedjük az emlékezet serkeszaró darazsát.
Ó, az a nap!

Szappanyos Imre rohamában ki akarja szegezni
a görbe lábú Zsókát


A tízórás harangütések után érkezett a hír. Feri nagyapa a tornácoszlopnak döntött kerékpárja elôtt ült egy zsámlin és a szelepeket javítgatta, hogy a felfújt gumik legalább egy napig kibírják. Egyszeriben megkondult a húzóscsengô harangja, ám a kis fakapu nem volt bezárva, így öreg Kanál János szépen belépett, és amint észrevette a kerékpárján babráló doktort, lekapta a kalapját, mintha templomban járna, és nyomban odajárult az oltárhoz, amelynek fôfô alakja természetesen maga Feri nagyapa volt, aki a belépô felé fordulva, várakozásteljesen ücsörgött szentelt kegyszerei között.
- Van egy kis baj alássan - mondta öreg Kanál János.
- Beszéljen - biztatta Feri nagyapa -, de fogja rövidre!
- Megmakacsolta magát a jószág? - bökött a kerékpárra öreg Kanál János. - Látja csak, többet ér egy jó ló, mint ez a drótszamár itten.
- Drága az én idôm, gazda!
Az öreg legyintett.
- A beteg arra való, hogy jól meggyógyuljon, az anyja istenit neki. A bolondnak meg libaszarral kell bekenni a fejét, a többit elvégzi az imádság!
- Látja, ez okos beszéd - válaszolta Feri nagyapa és kézbe vette a pumpát, próbaképpen meghúzogatta, aztán a kifúvócsövet a szelepre illesztette.
- Megint baj van a Szappanyos Imrévelmondta öreg Kanál János.
Erre aztán Feri nagyapa nem kezdett el pumpálni. Felnézett öreg Kanál Jánosra.
- Miféle baj?
- Hát baj már nincs éppen, mert megkötöztük neki kezét-lábát, most ott fekszik a kisudvaron, ha el nem vitte az ördög, engem meg azért küldtek, hogy kitudjam, mit kell csinálni?
- Megkötözték?
- De meg ám, hogy a murony harapjon neki a tökeibe !
- Szekérrel jött?
- Hát !
- Hozom a táskámat - állt fel Feri nagyapa és félrerúgta a pumpát. - Remélem, nem ütötték meg azt a szerencsétlent...
- Kezemben volt már a kapa - mondta öreg Kanál János.
A Kataszeglet felé csörgött-zörgött a szekér, Feri nagyapa nyakát behúzva dülöngélt a bakon, ölébe szorította az orvosi táskát és a lovak ugrándozó tomporát figyelte, öreg Kanál János pedig hallgatag volt, mint a hullott makk, vagy mint a vizes kéve az álomzugi réten, tettre készen ingatta az ostort, vakargatta kérges nyakát és az ablakokat leste a nádfedelek alatt, nézte, látják-e ôt, aki magát a doktort szekerezteti. A beszari Szígyártó portájánál fordultak be éppen, Feri nagyapa a baklóca oldalvasába kapaszkodott, szemüvege majd elrepült, de azért megkérdezte.
- Kezében volt már a kapa?
Öreg Kanál János oda se nézett.
- Megsuhintottam volna neki a füle tövét, ha az a görbe lábú csoma boszorkány felesége elé nem áll !
- A rossz kötést kapával el nem űzi, öreg!
- Gondoltam, a kapa csak elvágja.
- Beteg halandót bántani, házadra bánatot hívogatni.
- Jól van hát, elvégre nem csaptam oda neki, pedig rászolgált.
A szekérbukdácsolás közepette Feri nagyapa azt gondolta, hogy Szappanyos Imre rohama ezúttal sem állhatott másból, mint fogcsikorgatásból és szemforgatásból, ide-oda futkározásból és összevissza beszédbôl, melyre elôlopakodnak a szomszédok, s kerítés mögül, vagy ház sarkánál lesegetik, miképpen járja a görbecsárdást a roham Szappanyos Imre porhüvelyében. Volt is mit fgyelni és hallgatózni, mert miközben Szappanyos Imre fújtatva lármázott az udvaron, görbe lábú Zsóka felesége billegett a nyomában, nyugtatta, szelídítgette, megpróbált a közelébe férkôzni, legyezett utána, hogy kézzel is elérhesse, de ez soha nem sikerült neki, mert Szappanyos Imre elugrott és a szemôcsös bábát hívogatta elcsukló hangon.
- Ki kötözte meg? - kérdezte Feri nagyapa.
- Hát csak én, egyedül - válaszolta öreg Kanál János. - Nem kellett ahhoz semmi erô, megszorítottam a nyakát, úgy megkékült, hogy magától odajámborodott a kötél elé, de még a könnye is elôjött neki.
- Pax corporis - mondta Feri nagyapa, mire öreg Kanál János megemelte a kalapját.
Szappanyos Imre a feleségében akart kárt tenni. Ki akarta szegezni a denevér helyére a pincelejárat fölé. Telepakolta a zsebeit ácsszegekkel, felmarkolta a kisszekercét, és rángatta Zsókát a pinceajtó felé, szegény öreg csoma boszorkány nyiszegett és átkozódott, virágos kendôje félrecsúszott, hogy kilátszott a hófehér nyaka az ôsz konty alatt, de testében kevés volt az erô, hogy megszabadítsa magát. Ráncos karját az ördögszállta, huncut Szappanyos már felfeszítette az ajtófélfára, és éppen meg akarta a csuklójánál szegelni, amikor megérkezett öreg Kanál János, kapát rázva a feje fölött.
- Látta volna az öreg boszorkányt - mondta most a szekéren. - E1 se inalt, hogy megszabadult. Lekuporkodott a földre, sihákolt, mint az északi szél a kéményben, jajgatott, veszékelt, és istenkedett, pedig baja sem esett.
ó, az a nap!

Finis coronat opus,
avagy temérdek
baszomadta népség


Feri nagyapa a régiekre gondolt, s ha aznap este éppen kedve és nyugalma lesz hozzá, talán bejegyez majd valamit az esettel kapcsolatosan a pepita fedelű füzetbe. Azt már valamely kürtôkalapos, érvágós doktorôse is tudta, hogy a bolondhagymáz fészke kiváltképp vagyon a2 agyvelôt betakaró hártyában, mely a hévség miatt tüzes kelevénnyel kél meg, és a beteget szűnni nem akaró bolondoskodással és forrósággal gyötri. Jelei még: álmatlansággal való nyughatatlankodás, háborgó álmodozások, sok héjába való beszéd, fônek nagy hévsége, mely kiüt, a vizeleti elôször zavaros, aztán hovatovább mind tisztább és vékonyabb.
Roppantóra, toppantóra, az érvágó kopogtat... Fogd a gatyád, le ne essen!
Amikor megállt a szekér Szappanyos Imre háza elôtt, látni lehetett, hogy üres az udvar, de még a leselkedôk is elszéledtek dolgukra. Maga Szappanyos Imre a tűzhely mellett heverészett a rossz dikón, kutya baja nem volt, éppen a pipáját dömöckölte bakapurzicsánnal, akár egy pöffeszkedô templomi órakezelô.
- Nahát - hunyorított a belépô Feri nagyapára -, itt a doktor, a beteg meg sehol.
Öreg Kanál János megállt az asztal sarkánál és figyelt.
- Hallom, megint jó erôben voltunk - szólt Feri nagyapa, aki az asztalra helyezte az orvosi táskáját, aztán közelebb lépett az ágyhoz és Szappanyos Imre viselkedését fürkészte.
- Ha voltunk, hát voltunk...
- Tudom, mi történt - mondta Feri nagyapa.
- Ne szégyenkezzen, nem tehet róla. Azzal se törôdjön, mit beszél a falu.
- Csüher falu ez - legyintett Szappanyos Imre. - Temérdek baszomadta népséggel.
- Azért csak lassabban, Szappanyos szomszéd
- dörmögött öreg Kanál János.
- Maga meg mit akar itt?
- Hol van a felesége? - kérdezte Feri nagyapa.
- Ôt is meg kellene nézni.
- Az ólban gezmetel valamit. Nem tud az ülni, ide megy, oda megy, repked jobbra-balra, csak éjszakára nyugszik el.
Feri nagyapa kipattintotta az orvosi táskát és kiemelte az összetekert vérnyomásmérôt. Szappanyos Imre zsebre rakta a pipáját, kiült a dikó szélére és kigombolta az ingét.
- Nem akartam én bántani az asszonyt, higgye meg mindenki - mondta. - Belehugyozok a vasárnapi hamislevesembe, ha szántszándékkal csavargattam a karját neki.
- Ki akarta szegezni, azt miért nem mondja?kérdezte öreg Kanál János.
- Maga meg mit akar itt? Reszelt spinácot?
- Majd adok én magának csüher falut, Szappanyos szomszéd ! Lerántom az ürgebôrt a hátáról, ha még egyszer...
- Csendet kérek - mondta halkan Feri nagyapa és a fülébe illesztette a sztetoszkóp szárait.Akinek nincs itt dolga, az kimehet.
Még ez teszi rá!
Feri nagyapát öreg Kanál János fuvarozta haza, a doktor megint csak ott rázkódott a bakon, az ölében szorongatta a táskáját és köszöngetett, ha volt kinek.
- Sokat láttam, tán igaz se volt belôle semmi, de nincs ennek a Szappanyos Imrének semmi baja, nincs jelen rossz kötés, de jó se, egyszerűen bolond a feje neki - mondta az öreg Kanál János.
- Most is meggyógyult magától.
- Lehűlt az agyvelejében kelt tüzes kelevénybólogatott Feri nagyapa, de az is meglehet, hogy nem bólogatatt, csak a szekér ugrándozásától mozgott a feje.
- Hogy mit csinált? - kérdezte öreg Kanál János a savanyú bajusza alatt.
- A régiek ismerték a dörgést, ez mindig bebizonyosodik. Finis coronat opus. De az ember sose tanul, tapasztalatot alig örökít. Inkább újrakezd, mert úgy szándékozik hitet meríteni.
- Ópusz, nem ópusz, nekem két új ló kellene, mert ezek maholnap eldöglenek - mondta öreg Kanál János.
Van tovább is, és ne hidd, hogy az a nap jól végzôdött, csak azért, mert öreg Zsóka nyikorgós csuklóját nem ütötte át az ácsszeg! Ne gondold nagy füttyekkel, hogy az a jó nap, amely kedvedre van és megnyugvásodra szolgál, hogy az a jó nap, amikor árnyas szôlôlugasban üldögélhetsz, nézheted a szálldosó bogarakat, és megpihenô elméd eltávolít a boszorkányoktól hemzsegô világtól, hogy az a jó nap, amikor a gondtalanság szürke egere cincog a cipôd körül, hogy az a jó nap, amikor nem kell hátra tekingetni, hogy az a jó nap, amikor az agyvelôben kelt tüzes kelevény még pirosabban parázslik. Ne gondold, mert a napok nem érted vannak, a napok csak masírozgatnak egymás nyomában, mint a katonák, ha úgy jobban elhiszed, erre meg is esküszöm neked, vagy ha akarod, én is belehugyozok a vasárnapi hamislevesembe.
Most pedig ráolvasunk. Mondd utánam: Kopolyakút eredj meg, sánta asszony eressz be.
Meglátjuk mi lesz! Ha meg nem lesz, hát nem lesz, saját sírgödrünket akkor sem fogjuk szólongatni, kecsegtetni, helyette virágos kedvvel befogunk és felkapaszkodunk megint a történet szekerére. Uccu neki, fakereszt!

Kô fülében, só szemében,
szurkot egyék, szart okádjék


Túl vagyunk már Szappanyos Imre rohamán, az öltöny azonban minden balszerencsétôl elrekesztve még ott lóg a hálószobai sifonérban, akár egy megelevenedésre váró kísértet.
Fél egyet kondult az ütôra, midôn Feri nagyapa leeresztette a hegedűjét, s kihúzta a gallérjába gyűrt kockás zsebkendôt. Éppen Möszl Lajos Liederkranz-át játszotta, amikor kondult az óra és megérkezett a leves. Még egy pillantást vetett az üres utcára, aztán köhingetve asztalhoz ült. Tényérkocogás, csendes, ízes hörpintgetés, Feri nagyapa ingujjban trónolt a fehérrel terített kerek ebédlôasztalnál és a leveskéjét kanalazta. Merítéskor a tányérba, hörpintéskor a szemközti falra nézett, ahol a dinnyés-körtés, lôtt fácános olajfestmény függött idôtlen idôk óta, olykor pedig odébb lökdöste a szalvéta mellé helyezett szemüvegét, mintha útban lenne, pedig Feri nagyapa egyáltalán nem volt ideges, legfeljebb feszült, dobolós halántékú, mert a kitárt ablakon nem hatolt be utcazaj, szekérzörgés, beszédfoszlány, kiáltás, kannacsengés, hordóbongás, talicskazakatolás, ezért aztán úgy érezte, hogy kirekedt a világból, összezárták egy tányér levessel és hozzá egy csilingelô kanállal. Gondolatban szépen hegedülni kezdett, kanyargós dallamot próbált kitalálni, de már az elsô vonóhuzintások után belépett Annuska, megleste hol tart a leveskanalazás, eljött-e már az ideje a nyúlpaprikás asztalra helyezésének. A második fogásnak azonban lôttek, mert megszólalt odakint a húzócsengô, eszeveszetten kalamolt és már ebbôl tudni lehetett, hogy valami baj esett. Hát esett is!
Pézsma gazdát a rendelôbe támogatták és lefektették a rózsaszínű gumiabrosszal leterített vizsgaasztalra. A két szomszédja hozta a gazdát, a szűkszavú Elepi és a szálfahátú Hatvanuccai Szűcs Pál. Mindkettônek véres volt a ruhája, de nem is csoda, hiszen Pézsma gazda bal combján olyan seb sötétlett, mintha egyenes kaszával vágtak volna oda neki, már amennyire látni lehetett a sebbe ragadt feketéllô nadrágcafatoktól. Csúnyán nézett ki nagyon, nincs is kedvünk részletezni a látványt, mert felfordul a gyomrunk, amely amúgy se valami bikaerôs. Pézsma gazda túlságosan is eszméleténél volt, tarkó alá rakott tenyérlapátokkal derűsen társalgott, miközben Feri nagyapa a karbololdattal, kötszerekkel és fénylô csipeszekkel matatott felette, pedig elképzelhetetlen, hogy ne fájt volna neki, hacsak nem a tülökszarvú ördöggel cimborázott. Azt meg miért tette volna... ? Pézsma gazdának mindig akadt elmesélnivalója, na hallod, etetôgondozó ember volt a kösélyszegi vadasparkban, Fényes Orbán alkalmazásában, éppen ezért nem számította magát igazán sültparasztnak, mert mindig történt vele valami, ha meg nern történt, akkor kitalált némi cöcöléket, például, hogy a nagyelefánt megemelte elôtte a pántlikás szalmakalapját és trombitázva megkérdezte: hogy szolgál a kedves egészsége igen tisztelt Pézsma gazda?
A sebet medve ejtette.
- Akkora nagy culadög brizzli, doktor úr, hogy két arasszal magasabb nálam ! Nem akart az semmi rosszat, az anyja istenit a fajtájának, fel szokta tenni a tepsi mancsait ide a vállamra, most is azt akarta, de belekapott a lábamba. Olyan körmei vannak, mint a cigányhorog.
- Jelentette a balesetet az irodán? - kérdezte a szemüvege felett nézve Feri nagyapa, miközben gumikesztyűt húzott és alágyújtott a sterilezôedénynek.
- Nem állok én szóba Vidos intézô úrral, ott egye ki a fekete fene a heretojásait neki. Szépen hazaszekereztem, útközben a vérzés is elmaradt, gondoltam magam is átkötözöm egy kis vászonnal, de megmerevedett a lábam, aztán szóltam ezeknek a jóembereknek, hogy már eljött az ideje annak, hogy a doktor elé vigyenek.
-Mindjárt hozzám fordulhatott volnamondta Feri nagyapa és egy sebollóval fejtegette a nadrágot. - Maga a medvékkel cimborál?
- Látná csak micsoda bundája van! Mint egy tollasdunyha! A kezembôl eszik, pedig akkora veres nyelve van, mint egy fél görögdinnye!
Pézsma gazda arca megrándult, kivicsorgatta a fogait. Feri nagyapa éppen a tôbôl leszabott nadrágszárat hajította a földre, és az acéllábakon álló fehér kötszeres szekrénykéhez lépett, hogy különbözô mullszövetekkel szerelkezzen fel, amikor felfigyelt a zokogásra. Elôször azt hitte, hogy Pézsma gazda halkan kuncog, de amikor az arcára tekintett, kétsége sem fért ahhoz, hogy a sebesült keservesen sír. Szemei nedvesen csillogtak és segélykérôen pislogtak.
- Tudom, hogy fáj, de azonnal megleszünkmondta szigorúan Feri nagyapa. - Nem kell anynyira elkeseredeni. Fertôtlenítem, bekötözöm, aztán kap egy tetanuszt.
- A pantallérom - hüppögte Pézsma gazda.Odavan a kurva jó istenit neki!
- Hát aztán... ? Máskülönben nem lehet a sérülést kezelni.
- Jaj nekem !
- Ne mozgassa a lábát, ne rugdaljon - szólt Feri nagyapa a csipeszbe fogott karbolos vattával közelítve, de Pézsma gazdának akár a lábát is le lehetett volna fűrészelni, annyira el volt keseredve a tönkrement nadrágja miatt.
Képzeld csak el, kötözés közben derült fény az igazságra. Pézsma gazda mostoha lányának, a ringó seggű Katusnak éppen aznap délután lesz az eljegyzése. Pézsma gazda pedig már reggel óta az ünneplô pantallérját viselte, és persze éppen az cafatoltatott össze végérvényesen, a fekete földnél is jobban nyomva szegény ember szívét.
Pézsma gazda a tetanuszt sem fájlalta, noha üvöltött közben.
- Kô fülében, só szemében, szurkot egyék, szart okádjék... Rohadék brizzli !
A kezelés végeztével Feri nagyapa lesegítette Pézsma gazdát a vizsgaasztalról.
- Most aztán mi a bakacsint fogok magamra venni? Ajjaj, de becsúnyáztam!
- Jól van már - mondta szeretetteljesen Feri nagyapa és megsimogatta Pézsma gazda fejét.Meglátjuk mit lehet itt tenni. Jöjjön csak szépen velem.
Belépkedtek a hálószobába, elöl a doktor kigombolt fehér köpenyben, mögötte a gazda, dunyhahuzatból varrt csíkos gatyában. Feri nagyapa a nagysifonban turkált, mélyre szívta a kiáradó áporodott ruhaszagot. Végül kiemelt egy kockás öltönyt.
- Úgy látom ez éppen megteszi - mondta a vállfát forgatva, hogy mit szól az öltözékhez a pityergôs gazda. De nem szólt az semmit, csak a sírást próbálta visszatartani összeszorított fogsorral.
- Nagyjó ember maga, doktor úr - zokogta. Melléhez ölelte az ajándék zakót és vállára akasztotta a pantallért. - Óriási nagyjó ember.
Most halld meg, azután mi történt. Az eljegyzés után Pézsma gazda gyalogszerrel elindult, hogy a tulajdon két öklével csapja agyon a brizzlimedvét, de a Gulyanyomásig se jutott el, részegségében már a falu szélén behengeredett az út mellé és szépen elaludt. Ott lopták le róla a kockás öltönyt, miközben földágyban, kôpárnán hortyikázott. Hogy ki tette, ki nem, az bizony soha nem derült ki. Mindenesetre a gazda azóta is azt mondja, ha valaki szembe jön vele abban a kockás pantallérban, annak felkoekázza a tökeit, kisüti nyárson és megeteti vele.
Még ez teszi rá!
Odavan az öltönyöm, a fene egye meg. Balszerencsés eset. Emlékszel?
Hát ilyen nap volt az. Hessegesd el, mondd neki, hogy tűz égessen, víz elmosson, mert még az emlékét sem érdemes elrakni a beretvatartó skatulyába. Azt mondom, az új ruha szakadjon, a gazdája maradjon, hogy a fingósböske üljön a bôrpattanásos seggével a fejed arcára!
Roppantóra, toppantóra, a Holdanya ügyeljen a lépteidre, azt kívánom. Repülj, repülj !

Négy bekecs is kijönne belôle


- Bolond maga, Pézsma - szellentett és böffentett Sümeg Gyula férficukász az ötödik kigerlijét emelgetve. - Na lám, már kora hajnalban jól betorpasztott a tulajdon bundapálinkájából, aztán ott tévelygett a Bömbösben, tán még a csordakútba is beleokádott, most meg itten bolygótűzrôl papol, azon kívül páncérba vetkezett boszorkánnyal ijesztget. Az efféle kapcát nem nekem fôzik... Igazam van, doktor úr?
Feri nagyapa menetkészen állt az árnyat adó fűzfa alatt, szorongatta az orvosi táska fogantyúját és a kerékpárja felé tekingetett.
- Minden embert meg kell hallgatni Sümeg úr, mert az igazság rajtunk kívül áll. Az események hitele az elbeszélôben vagyon.
- Na látja - mondta Pézsma gazda.
- Ugyan - legyintett a cukrász. - Akkor se kell mindennek bedôlni. Beszél itt maga összevissza, mert vaspapucsban rúgta fejbe a pálinka, a kénkô meg csípte a szemét, attól káprázott a szeme ludvércet neki.
Jó lett vólna, ha ökölre mennek, de hát nem mentek! így hát lökdöslek tovább magam elôtt, igyekezni kell, hogy meglássuk, mi történik még. Aztán sose bánd, ha csillagverô sapkád elrepül a szélben, de még azt se, ha bakköpenyedrôl lecsen egy csontgombot a zabgyerek! Amíg veled vagyok, baj nem érhet, ha kell, ökör fülébe ülök, onnan fütyörészek, csak járd a táncot rá, ahogy a lábaid bírják!
Feri nagyapa és Pézsma gazda együtt hagyták el a Vágtató Betyárt. A kerékpár szépen felkerült a pôreszekérre, a doktor a lószarszagú bakra, az orvosi táska pedig a doktor ölében feküdt, akár egy lusta macska. így szekereztek be a faluba, abban a katlani melegben, olyan porfelhôt húzva maguk után, mintha égô szalmával lett volna megrakva a kocsi.
- Tudja csak, elgondolkoztatott a maga elbeszélése - mondta Feri nagyapa. - Megesküdne rá, hogy igaz?
- Ahogy ez a két jó ló itt fut elôttünk. Gyí Csuhéj, gyí Máli! Nem ittam én egy fél nyeletet se. Tudja meg, olyan vagyok én, mint a pásztorember, ha tetszik érteni. A pásztorember nem siet sehová, a dolga olyan egyforma, mint a malom ôrlése, elheverinti magát a legelôrét kellôs közepén, a legelô pedig mindig csendes és egyforma, ezáltal a pásztorember mindent szépen meglát és észrevesz.
- Ahogy maga is...
- Ahogy én is, mert jó szemem van, hogy sose folyjon ki hiába. Meg aztán - bökött a fejére Pézsma gazda -, itt is van ám valami, hacsak a lucvér ki nem szütyköli onnan, hogy a szája essen le neki.
Még ez teszi rá, gondolta Feri nagyapa a rázástól ide-oda bólingató fejjel, és még bizonyára gondolt mást is, de azt nem tudjuk biztosan, mert figyelmünket Csuhéj bozontos farka köti le, amely felgörbül a magasba.
- Tessék már nézni - mondta Pézsma gazda -, ez a jámbor meg menet közben szeret szarni. Úgy potyál, mint a jégverés.
Pézsma gazda meglassította a lovakat, az ostorszíjat a nyélhez fogta és görbe ujjával megérintette a doktor karját.
- Fényes Orbán most meg Leffel-féle szélkereket épített odakint Kösélyszegen - mondta.Minek az neki, nem tudom. Majd forog neki és pász.
- Forog, hát forog, nem a maga dolga. - Feri nagyapa szigorúan ránézett a gazdása. - Mit akar tôlem Pézsma?
- Akadna egy jó kis bunda, itt van az ülés alatt összetekerve.
Feri nagyapa nem nézett oda.
- Púpusteve volt benne, hogy a jóisten irgalmazzon neki. A húsát elástam a Bömbösben, mert semmire se jó.
- Nem hallottam semmit - mondta a doktor.Húzza meg magát Pézsma, mert elôbb vagy utóbb a karcerban fog kikötni.
- Hiszen nem tettem rosszat ! Magától fordult fel, aztán velem küldték a dögkúthoz. Miért baj az, hogy a szôrét levágtam róla?
- Hozott már maga húst is! Hallja, nagyon hullanak az állatok ott Kösélyszegen!
- Azt a retyezáti brizzlimedvét egyszer úgyis agyonütöm - mondta Pézsma gazda és megostorozta Csuhéj farát. - A szôrt pedig gondolja meg doktor út, mert szép sárga színe van neki, mint az érett búzának. Nem adnám drágán és négy bekecs is kijönne belôle!
Hát így zötykölôdtek a szekéren.

"Ihol jün szárnyas lovon
szép piros hajnal"


Kalácska nagytiszteletű a piros szôlôvel befuttatott fatornácon delelt, szépen terpeszkedett faragott karosszékében, és a tejszínes almaszósszal körített, levesben fôtt csirke húsát fogyasztotta. Az udvar végében megjelenô vendégek láttán kirántotta a nyakába gyűrt szalvétát és a száját törölgetve felállt.
- Jó napot dáktor - örvendezett, s karjával hívogató muzdulatukat tett. - Jöijenek csak, tiszteljenek meg !
Ilyenkor, amikor a segged vágását a sütôlapát szálkás nvele dörzsölgeti, bizony még könnyebb elképzelni, milven nagy jó érzés a sűrű nyári forróságban szölôlevelek mögé bújni, karosszékbe telepedni, számolgatni a csillogó napfénytallérokat az asztal lapján, csendes szavakra fülelni, egyenes ujjakkal pohár után nyúlni, szuszogva homlukot törölgetni, távoli kutyaugatást hallani, szelíden titkut melengetni.
-Mi járatban, mi járatban? - kérdezte Kalácska nagytiszteletű, amikor mindnyájan leültek és telni kezdtek az almaszósz illatával.
- Pézsma gazdá a szó - bólintott Feri nagyapa. - Mondja el sorjában mit látott ma hajnalban a Hömbösben.
- Történt valami? - kérdezte a pap. - És éppen a Bömbösben?
- Csak figyeljen a gazdára - intette le a doktor.
- Ami történt, annak köze lesz a Bibliához.
- Ne siessük el - mondta a pap. - Csak lassan a testtel. Tiszteljenek meg az asztalomnál, máris hozatok terítéket. Opportet esse, ut vivas, non vivere, ut edas, miként a nagy Cicero mondta volt, valamikor az idök homályában.
Pézsma gazda alig várta, hogy mc:gjelenjen a tányérokkal Tubarózsi, aztán mindjárt el is ment a kedve a ringórengö ducifar megszemlélgetésétôl, mert eszébe jutott a doktornak szánt tevemáj, amelyet ott felejtett a pöreszekér hajtólése alatt, az anyja szentségit neki, ha még nem zöldült meg, akkor már telzabálták a pondrók.
Ebéd után, túl Pézsma gazda titokkal terhes történetén, szótlanul ültek az asztal körül, meresztették a szemüket a rezdülô szôlôlevelekre, a tányér szélén szaladgáló fürge legyecskékre, a tyúkudvar felé surranó verebekre, ám fülükben közben lódobogás lüktetett, s hozzá képzelték a lobogó palástú vitézt, aki a Hadházi Lajos-féle tengeriföldnél tűnt el Pézsma gazda szemei elôl.
- így történt - szólalt meg nagy sokára Pézsma gazda.
- A szólás azt tartja - suttogta a pap -, hogy nem lehet olyat mondani, amit ne mondtak volna már elôbb.
Még ez teszi rá!
- Hát aztán - mondta Pézsma gazda sértôdötten -, a nagytiszteletű úr talán már hallott arról a lovasról?
- Zríni találkozott vele. Maga Zríni! Feri nagyapa elnyomta a cigarettáját, és fakó arcát a nap felé fordította, mintha a szemüvege csillogásával akarná ijesztgetni az eget. Kalácska hátranyomta a karosszékét, nyögve felállt és fenekét hátradugva az asztalra tenyerelt.
- Ihol jün szárnyas lovon szép piros hajnal, mosódik szablyája fehér tajtékával, az ló fekete volt, de szebb Pegazusnál, orra likjábul tűz, szemébül jün halál. Kis fejér patyolat magának fejében, de az ű orcája van nagy fényességben. Ô maga öltözött arany páncér üngben, két szál hebanum csid van fényes kezében. Minden kis veréték, mely lórul csöppenik, szép gyönge harmattá az földön változik, elötte nagy sötétség nagy futással oszlik, körülötte az ég messzirôl tündöklik.
Csak néztek, csak néztek, gondolhatod, és megpróbálták elképzelni.
- Ez szép - mondta Feri nagyapa.
- No igen, hiszen Zríni írta volt - ült vissza a pap, és szélesen mosolygott Pézsma gazdára, mintha csak leleplezte volna. - Zríni ugyanazt látta, amit te láttál, gazda.
- Senki nem járt ott rajtam kívül - ingatta a fejét Pézsma gazda. - Egy anyaszülte gógány lélek se, ezt elhihetik nekem.
- Post equitem sedet atra cura - kántálta a nagytiszteletű. - Egyedül ült a nyeregben az a lovas?
- Maga volt csak, de nem viselt arany páncéringet, a lónak nem volt szárnya, annyi se, mint a fosköpô légynek, nem fújt tüzet, izzadság sem cseppent róla, elôtte pedig nem volt sötétség, mivel éppen arról kelegetett a nap, a Csordakút felôl, úgyhugy ez nem az lehetett, akirôl a nagytiszteletű úr szól.
- Arról Zríni írt, és igencsak régen, amikur a kontyosok szorongatták a hazát.
- Ez pedig ma hajnalban vult - mondta í'ézsma gazda szokatlanul erélyesen, s közben ICalácska kövérkés ujjait figyelte, amelyek a boroskancsó nyakára tapadtak.
- Az is kérdés, hogy mit csináltál te piros hajnalban a Bömbösben?
- Mindegy az kérem - legyintett Feri nagyapa. - Azzal törôdjünk, amit látutt.
- Dolgum volt - szólt Pézsma gazda. - Arra jártam, láttam, amit láttazn, elégedjünk meg enynyivel.
Kalácska körbetöltött a kancsóból, aztán magasba emelte a poharát és megköszöntött mindenkit. Ittak szépen.

Az a bűvösbájos emberke
akár én is lehetek !


- Van egy régi történet, én pedig meg nem állom, hogy elmondjam - kezdte a pap, és sóhajtva letette a poharát. - Csendesen mondom, mert olyan a történet... Már magának az igazságos Mátyás királynak is volt egy mesebeli szép lova. Tüzes, fekete mén, aki a félhold jelét hordta a homlokán, így aztán a neve is csak Holdas lett. Történt, hogy Mátyás szokása szerint az országot járta legkedvesebb emberei kíséretében, hogy azokkal is megismertesse, miképpen él a nép, hogyan gondolkodik a szegény ember, aki sokszor okosabb és becsületesebb, mint a királyt körülvevô, bíborban-bársonyban pöffeszkedô talpnyalók. Jártukban-keltükben egy rengeteg erdôben rájuk esteledett, nem volt mit tenni, ágyat teremtettek maguknak az áldott anyaföldön, és szépen nyugovóra tértek. Reggelre azonban eltűnt a király paripája.
- Az anyja istenit, biztosan ellopták - mondta Pézsma gazda.
- Ültek az urak a harmatos avarban és a szemüket dörzsölgették, hogy hová lett a Holdas, elorozta valaki, vagy megszökött? Maga Mátyás azonban cseppet sem bosszankodott, hanem így szólt: ha így lett, akkor bizonyosan így is kellett lennie. Az urak persze csóválták a fejüket, hogy erre meg arra, nem úgy van az, a királynak a legkedvesebb lova volt a Holdas, elô kell keríteni a kénköves pokolból is, ha meg tolvaj vitte el, annak majd lecsapják a fejét, a maradék testét pedig farkasok elé vetik. Volt a kíséretben egy táltos is, akit a legenda szerint Brádának hívtak, és ô volt az, aki odaállt Mátyás elé azzal, hogy le is út, fel is út, ô bizony felkerekedik és megkeríti azt a lovat, még akkor is, ha derékig elkopik a lába, vagy még tovább is. Szépen tarisznyát kötött, teletömte csodatévô füvekkel, bűvös csontokkal, és egymagában nekivágott a világnak. Hét álló esztendeig járta a magyarok hazáját, de még egy szôrszálat sem lelt meg a lóból, nemhogy magát a lovat. E1 is volt nagyon keseredve, és lelkében malomkônyi szomorúsággal indul vissza Buda felé, ahol Mátyás lakott. Igen ám, de egy rengeteg erdô kellôs közepén ráesteledett. A derék Bráda egy terebélyes tölgy alatt töltötte az éjszakát, sovány tarisznyáját téve a feje alá, aligha sejtve, hogy csodára ébred. Hajnalhasadáskor alig cihelôdött fel, amikor meghallja, hogy két szarka beszélget a fán. Azon nem lepôdött meg, hogy a madarak beszélnek, hiszen táltos volt, annak rendje szerint fogakkal született a világra, ámbár az is igaz, hogy hét télen és hét nyáron át nem szorongatott a hóna alatt ötszögletű fekete tojást, de csak azért nem, mert nem jutott hozzá, hiszen szegényebb volt a legszegényebb táltosnál is. Elég az hozzá, hogy Bráda nem indult tovább, hanem szépen visszaült a fa tövébe és hallgatta a szarkákat.Beszélj nekem arról a csodálatos lóról - könyörgött az egyik. - Hold ragyog a homlokán, szôre pedig fekete, mint a tavaszi éjszaka. - Gazdája van-e? - Már hogyne lenne. Mégpedig egy bűvösbájos emberke, akit senki nem ismer, mert ahányszor elôbukkan, mindig másféle. - Merre lakik? - Közel és messze, ott, ahol ha keresik, nem találják, ha megtalálják, nem látják, ha látják, akkor nem ismerik meg! Amikor Bráda mindezt meghallgatta, félugrott, a tarisznyáját mérgesen a földhôz csapta, és így kiáltott fel a fára: - Az a bűvösbájos emberke akár én is lehetek ! Ezekre a szavakra a szarkák persze mindjárt elhallgattak, izgatottan cserregtek az ágak között, végül elrepültek. Kis idövel késôbb Bráda távolodó lódobogásra lett figyelmes, ezt jeladásnak tekintette és nyomban elhatározta, hogy mégsem tér vissza Budára, hanem tovább folytatja a lcí keresését. A mese vége se jó, se rossz. Brádát, a táltost soha többé nem látta senki, eltűnt, miként az ökörnyál is elúszik a semmibe.
- Szép, szomorú történet ez - szólt Pézsma gazda. - Csak az a kérdés, hogy igaz-e?
- A régi történetek mind igazak - válaszolta a pap. - Van is mit tanulni belôlük, csak sokat kell rajta gondolkozni !
-A veszett átkozott csikókról hallottak-e már? - kérdezte Feri nagyapa, és markába szorította a borospoharát.
-Azokról, akik átnyargalnak a legelôkön, eszeveszetten belerohannak a ménesbe és megharapják a lovakat? - kérdezte Kalácska.
- Úgy bizony! És akiket megharaptak, azok velük futnak egészen a pokolig, ahol maguk az ördögök kötik ôket be az istállóba. Azt is megmondom, mifélék ezek a veszett átkozott csikók. Azokriak a szegény legényeknek a lelkei, akik nyomorúságukban valamikor lovat loptak.
- Errôl már apámtcíl is hallnttam - mondta Pézsma gazda -, bár ô maga nemigen hitt benne, mert pogány ember vult.
- Már csak az a kérdés 1'ézsma, hngy a sok közül te melyik lovat láttad?
- Valóban ez a kérdés - bcílintott Feri nagvapa. - Bátran válogathat páncéringekben, izzadságcseppekben, holdas homlokokban, szegény legények lelkeiben.
- Ejnye dáktor úr, ez nem lehet gúny tárgyaingatta a fejét a nagytiszteletű. - Hangyák porgúnyában, madárésszel: ezek vagyunk mi.
- Annyit láttam, amennyit elmondtam - szólt Pézsma gazda. - Ha ugorkaverô fustéllyel ütik a fejemet, se tudok többet.
Feri nagyapa kortyolt, aztán a pohárra mutogatott.
- Azon se lepôdnék meg, ha ez a maga Brádája is lóvá változott volna, és a mai napig céltalanul bolyongana a vidéken, míg valaki végre fel nem oldja a szarkák átka alól.
- Hitetlen beszéd - legyintett Kalácska.Bűnhôdni fog érte.
- Bűnhôdni bizony - nevetett Feri nagyapa.De hát ki nem bűnhôdik, azt mondja meg!
- Mindenki bűnhôdik, az anyja tetűhajtó istenit neki - legyintett Pézsma gazda. - Másból se áll az élet.
Lehet, hogy összevesztek volna, de az is lehet, hogy nem, hiszen te is tudod, hogy Feri nagyapa és a nagytiszteletű a legtöbbször hajba kapott, még ha csendes szavakkal is, fôként kaláberezés közben szidalmazták egymást, ugyanis Kalácska mindig szét akarta tépni a paklit, ha fizetnie kellett.
De nem akarjuk tovább ádázni-bodázni az eseményeket.
Csapódott a kertkapu, s mindnyájan hunyorogva néztek az udvar irányába, ahonnan Tubarózsi közeledett ringó ducifarral, két karral szorította a hasának támasztott fonntt kiskaskát. Izzadt volt, megcsapzott, gyöngyözött a felsô ajka felett is, hónalja alatt két nedves karéj sötétlett a ruhán, kibontya felbomladozott, mintha a meleg szippantotta volna ki a tincseket a ritkafésű alól. Lihegve és fohászkodva csapta le a kiskaskát az asztalra.
- Hóha te - mondta Pézsma gazda, s tekintetét a roppant csöcsökre meresztgette.
- A Beretva Mari küldi a nagytiszteletű úrnak ezt a kis pogácsát, ni. Meleg még. - Feri nagyapához fordult. - A drága doktor urat pedig nagyon várják, mert az öreg Tündik benne rekedt a budiban a derekával. Ezzel a két tulajdon fülemmel hallottam az ordítását neki. Azt mondják, égre-földre keresték a drága doktor urat, de nem találták.
- Nem találtak, hát nem találtak. A végén mindig megtalálnak !
- Aztán mit csinál az a vén kolbásztöltelék a budiban? - kérdezte Pézsma gazda. - Szarból szö kalácsot?
- Mennem kell - állt fel Feri nagyapa. - Megnézem az öreget.
- Jólesett volna a kaláber ebéd után - mondta Kalácska. - A dáktor úr is nyert volna eleget, mert jó bor mellett mindig bemondom a toletruhát. Aztán sosincs meg, hiszen tudja.
- Iparkodnom kell - hunyorított Feri nagyapa és a nielléhez szorította a kalapját.
A nagytiszteletű megfúgta a dúktor inge ujját.
- Visszavárom ide. Igyekezzen dáktor úr. Délután kimegyünk a Bömbüsbe köirülnézni, aztán vacsoraidö táján a pakli is elkerülhet a ládafiából
Feri nagyapa átvágott az udvaron, s közben pogácsát majszolt.
-Visszavárom - kiáltotta utána Kalácska nagytiszteletű.

Egy ráncos tölgy oltalmában


Nem tudom kitalálni, hogy tegnap mit ebédeltél, ha egyáltalán volt elôtted tányér, és azt se tudom, hogy holnap kiféle-mifélé lány, vagy aszszonyka dereka körül kaparászol a piszkos körmeiddel, azt viszont elkotyogta az öreg kanveréb, hogy bizony érdeklôdsz Kalácska nagytiszteletű és Kostökô Jósep templomszolga személye iránt. Az igazat megvallva magunk is így vagyunk ezzel, s ahogy telt-múlt, morzsolódott az irigy idô homokóránkon, a mi oldalunkat is ütögette apró ökleivel a kíváncsi manó. Végül megraktuk tarisznyánkat, felraktuk csillagverô sapkánkat, és útnak eredtünk. Talán-talán elôre megéreztünk valamit, ámbár az effajta feltételezésekkel óvatosan bánunk, mert néhányszor már szitabaszó asszonykéz módjára jól megjártuk, még véres hússal táplált ebkutyákat is ránk uszítottak, s bizony féltettük erôsen a bokánkat és az újdonatúj kabátkánkat.
Kô fülében, só szemében, szurkot egyék, szart okádjék, jaj de nehéz ebben a facsargó melegben talpalni, pedig pucér lábbal rúgjuk a port, cipôink fűzôjüknél összekötve, a vállunkon átalvetve lógadoznak, ingünk hasig kigombolva lobog, mégis lihegünk, izzadunk, meglucskosodunk, árnvas erdôben csibogó hűvös patakról álmodunk. A kiszáradt mocsarak felöl közeledünk, s a kadarcsi dűlôton érkezve pillantjuk meg a hadházi templomtornyot. Megállunk szépen, hagyjuk, hogy lábunk szára bizseregjen, aztán gondolunk egyet, letérünk a járt útról, hogy abban a ritkás ligetben hanyatt feküdjünk egy ráncos tölgy oltalmában. Reménykedünk, hogy felszikkad hátunkról az iszamó, fejünk kitisztul, s ha szerenesénk van, még kismókust is láthatunk, mert az jó szerencsét hozna, akár a homlokunkra telepedô tücsök.
Csodálkozol, hogy abban a dúló-fosztó, fasztekerô hôségben elszenderedtünk, ott, a tölgyfa alatt heverészve? Pedig így történt, hiszen a szájunkból úgy ömlik a színigazság, mint asszony lába közül az aranytajték. Ágra járt a szemünk, lesegettük a kék eget a tölgyfa alól, ahol elôször széna illata lengte körül fáradt testünket, utóbb pedig - igen váratlanul - tehénlepény szaga úszott a délibábos levegôben, emiatt bosszankodtunk is, de már nem volt erônk összecihelôdni és odébb gubernálni.
Gyere hát, ülj mellénk, tűzzél fűszálat a fogad résébe, merengj a zöld mezô felett, dörzsölgesd tenyeredet a cincéres fa kérgén, s hallgasd türelemmel egészséges hortyogásunkat, szaggatott lélegzésünket, aggódj álmunkért, ha felnyögve oldalra fordulunk.
Atya elrontson, Fiú szétbontson, Szentlélek Isten semmivé teremtsen, ha valakinek is elárulod, hogy én vagyok a motollapergetô garaboncos, ha pedig tejjel, kenyérrel meg nem vendégelsz, hát nagy ringy-rongy ember vagy, és én olyan határ szarnyi rontást hozok a földedre, hogy hetvenhét esztendeig még a halottak csontjait is ki fogja vetni. Ha te se vagy földi lény, bújj a fekete föld gyomrába, ha férfitól jöttél, kalap alá menjél, ha asszonytól jöttél, konty alá igyekezzél, de zsákba varrva gyermeket magaddal ne vigyél !
Most pedig tápászkodj, és forgasd meg husángod háromszor! Indulunk pajtás, tovább!

Heknyekukk
a látófa alatt


Kostökô Jósep, ez a nyomorult fűbagoly, észrevétlenül hagyta el a falut. Rátért szépen a Halápi dűlôre, a rengeteg káposztaföldek felé, aztán eszébe jutott, hogv a szárazmalom környékét jobb elkerülni, ezért átvágott a disznólegelôn, végül lerôvidítette az utat a dögkút irányába, pedig a sántakacska lábával nehezen haladt a göcsörtös mezöségen, marhataposásba lépett, bogáncsba markolt, kóborkutyával hadakozott. Ha látnád Kostökô Jósepet, én mondom, a szád elé kapnád a kezedet ijedtedben, mert ilyen rút emberi alkotmánnval még a fertelmes pokolban sem fogsz taláknzni, pedig ott farkasképű ördögök Jézus keresztjével ütik porrá az összes csontodat. Hogy az egvik lába rövidebb, arról senki más, csakis a szüléje tehet, aki valamikor a legerôsebb markú dagasztiiasszony volt, bűbájoskodó, újkenyeret szemxnel verô büdösmargit. Ha akarta, félkézzel is megrnppantotta bárki csontját-porcát, így aztán csak a vetökemence tudná eldohogni, meddig szorongatta a fia lábát, hogy megnyomorodjon és elrövidüljön.
A harangozó, bicebóca mozgás hordónvi púpos hátat és behorpadt, ferde mellkast himbált, és ezen a félreteremtett atyamentumos testen piciny tar koponya ült, mintha a szélúrfi fújta volna oda, hogy beboltozza a mohos és csipás arcot, amelyen úgy sötétlett a fülig érô, megtorzult vigyorgás, mint özvegyasszony vállán a fekete csuhás szomorúság. Csodálkozol, hogy Kostökô Jósep nem kapott asszonyt, de még borzas böjti boszorkányt se? Tudd meg hát, akkor született, olyan órában, amikor felemelkedett az égboltra a Keresztbenézô Két Kan csillag és a toronyba belecsapott a mennyütô kô, a várandós asszonyokba pedig mind egy szálig belesült a gyermek, még az is, amelyik a homlokán szôrös anyajegygyel bújt volna ki a világra.
Nem biztos, hogy ez igaz, hiszen nem voltam ott.
Öreg Kanál János szerint a fűbagoly Kostökô egyenesen tojásból származott, a héját a púpjával törte fel, de gondolhatod, ez is csak találgatás, eszeteszi játék, ámbár valami alapja lehet a sokféle szóbeszédnek, mert azt már mindenki sokszor hallotta, hogy Kostökô ezt nótázza: Nem anyától lettem, rózsafán termettem...
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! Nem tudsz te semmit, azért nem akarsz nekem hinni ! Hallgass ide: élt a faluban egy igazlátó, aki férfi is volt, meg asszony is egyszerre, és nem csak a Márton-napi lúd hátának a színébôl jósolt, hanem tűzbe vetett csirkecsontból is, amely ha megpirosodott, akkor esôt, sarat, ha megfehéredett, sok havat jelentett. Egyszer aztán a csontocska nem pirosodott, nem fehéredett, hanem megrepedezett, mégpedig úgy, hogy a nyomorék Kostökô vonásait rajzolta ki. Nem csak babszem formájú fejkoponyájára, hanem széles nyálas szájára, nagylikú gumós orrára is rá lehetett ismerni. Maga az igazlátó is megrettent a látványtól, hidegrázás jött rá, testét savanyú izzadság borította el, és összekócolódó fogai között vacogta elô a jövendölést: - Nem ember az, talán férfitündér, de fôképpen fűbagoly!
Ezután lett Kostökô Jósep templomszolga.
A történet az történet, bárki is az elbeszélô.
Figyelj csak! Látszottak már a Bujdosó tavat körülácsorgó füzek és karcsú akácok. Kostökô megállt, billegve körbeszemlélôdött, aztán leült egy bokor tövébe. Várakozott, mintha választ várna, de semerrôl sem bôgött fel a mélyen zengô, tülökhang, erre fel Kostökô bosszúsan félre köpött, aztán nézd csak, egy hosszúkás csontdarabot kapirgált elô a bôrtarisznyagjából. A két lába közé tette a fűre, és így szólt hozzá: - Ördögborda, ördögborda, szerencsét hozzál, bánatot elvigyél, máskülönben sárga szarral megkenlek, csíkos gatyába tekerlek ! Phű !
Rossz lábára térdepelve feltápászkodott, vállára igazította a hibilimbi bôrtarisznyagot, és sietôsen megindult a tó felé. Megszokott ösvényét taposta, kikerülve az iszapos, rohadós gödröket, amelyekben bűzölgô, zöld lepedék tenyészett, aztán hamarosan elérte a szent berket és immár óvatosan sántikált egyik fatörzstôl a másikig, még az ördögbordás tarisznyagot is odaszorította a combjához, hogy ne zörögjön.
Látod, szépen fellelte az ô odvas látófáját. Hátát a törzsnek vetve lecsúszott a földbôl kiálló két gyökérköteg közé, amelyek mint ringó húsú, szétvetett asszonyi lábak fogadták be az izzadó Kostökôt. Tarisznyagját vigyorogva betúlta az odúba, aztán oldalra fordult, kezével feltámasztotta magát, és lassan kitulta a fejét a törzs mögül.
- Hát akkor heknyekukk - suttogta.
Zavartalanul látott rá a tóra. Ötven lépésnyire csillogott a zavaros víztükör, s a karéjos homokpad, ahová itatáskor szokták a jószágot leterelni.
- Heknyekukk - lihegte Kostökô Jósep, mert megpillantotta a félszemű Szökôcsök András feleségét, aki immár anyaszülte pucérra volt vetkôzve, nyaldosta szépen az égetô napsugár hústalan, fokhagymagerezd seggét, ahogy hajlongott a ruháját elrendezni, s elôbukkantak sötét bogyójú vadkörtényi mellei, amint elindult a víz felé, csípôre tett kézzel.
Kostökô szája nyálasan remegett.
- Szôrpunát látok, elkerül az átok - suttogta a látófa alól, aztán doborogni kezdett a homloka, mert jóformán karnyújtásnyira, a parti növényzet takarásából a homokpad felé locspocsogva elôbukkant Ácsnagy Amáli, akkora sápadt, kétmarkos tôgyhúsokat rengetve, mint két keletlen cipó.
- Ez már csecs, a teremtô istenit neki - pusmogta Kostökô, és ernyedten a fatörzshöz szorította az arcát. Elpirosodott fejjel lihegett, közben le nem vette a tekintetét a merítkezô Amáliról, aki lassan elérte a homokpad magasságát, közben a két kezével a magasba szórta a vizet, végül kilábalt szépen és beszédbe ereszkeciett Szököcsök Andrásnéval. Mutogattak, forgolódtak, néha messze hangzóan nevettek.
- Heknyekukk - lihegte Kostökö és vicsorítva lélegezte be a paradicsomi látványt, Amáli hájasan csüngô fehér seggét, feketére égett elgyötört lábát, Szökôcsökné horpadt hasát, szíjas hátát, zacskó csecseit. Amáli beleült a sekélybé, s lába közül két marékkal merve a vizet, az arcát és a haját mosogatta, a másik pedig nekibátorodva bukdácsolt beljebb a tóba, örvényfiókákat keverve a háta mögött. Kiáltottak valamit egymásnak, a hangfoszlányok a forró levegôn át ellebegtek a látófa alá, ahol a fűbagoly ingatta lepedékes nyelvét és mérges tajték folyt ki mind a két szemébôl.

Valaki van a
Tündik bácsi góréjában


Heknyekukk, jó pajtásom!
Ha nem tojtál két vastojást a tulajdon markodba, akkor bizony itt nem maradhatsz, mert úgy jársz, mint az egyszeri asszony, aki kiakasztotta a füstölôbe a sonkák közé a szomszéd tökebôrét ! Inkább megint csak helyet szorítok neked magam mellett a jó sütôlapáton, és ákombákom, pedrett punabajusz, szállunk tovább, mint a karácsonyi fagyott szarkamadár, aztán hátha megpillantjuk magunkat odalent, a falu felé gyalogolva.
Hallgass rám, nem bánod meg. Ha bezárva találod a Tündik porta nyikorgós kiskapuját, ne nyargalássz le-fel, mint a kimiskárolt disznó, hanem ismerd a titkot, indulj balra, mert a kerítés hetedik deszkalapja bizony kifordítható, fordítsd is ki szépen, és négykézláb mássz be a gyümölesfás kisudvarra. Lopakodj ügyeskedve a ház felé, keresd meg a bepadlásolt konyha kisablakát, aztán kedvedre hallgatózzál, leskelôdjél. Ha pedig a falnak ütôdsz, ne ijedezzél, zajt verni nem fogsz, hiszen a házat vályogból rakták.
- Csakis a fájdalomtól lehetett magának látománya - mondta a szemüvege felett Feri nagyapa -, miként a magas láz is elôcsalugat különbözô víziókat.
- Meglehet - bólogatott Tündik Ernö, aki éppen felállt a tulipántos konyhaszékrôl, és két kézzel markolászta a derekát. - Mindenesetre szépen enyhül.
- Fogadjon meg egy jó tanácsot. Éjszakára keményre feküdjön, máskülönben megint szenvedni fog, megreked, ahol éppen tartózkodik. Ásást, kapálást se ajánlok, de a zsákokat is mással cipeltesse.
- Jól kinéznék. Cselédet fogadjak?
Tündik bácsi elôrearaszolt a félhomályos konyhában, és levette a tányértartó tékára állított zôldhasú csatosüveget. Jól meghúzta és egy darabig hehegett és krákolászott.
- Majd leakasztom a steláz;iajtót és megvackolok rá magamnak - mondtu és visszacsoszogott a tulipántos székhez. Felhúzta a fekete mellényét, bütykös ujjaival végiggombolta, nyakába tette a gazdakötényt, végül bozótos ösz hajába ültette a kajlakalapot. Megállt Feri nagyapa elôtt, a fogát szívogatta, tanakodott, hogy mondja, vagy ne mondja, végül a doktorhoz hajolt és így suttogott.
- Meglehet, hogv rossz kötés van a derekamban, mert az ördög a csontba is belebújik, de én nem törôdök vele annyit se, mint a körmöm feketéje, inkább csak azt mondom, hogy jcíl kibabrált velem az a kurva Szent Antal, amiért belém gyújtotta az ö tüzét. C:sakhogy egy baj van. Senki nem fog dolgozni helyettem, ha bakesokros a derekam, pedig megint kapálni kellene a dohányt, az anyja istenit neki, aztán ott vannak az állatnk, meg a jcíszágok is, az éhenkcírász nynmorultjai. Nincs asszony, nines gond se, de a munka azért csak megmarad az embernek, miként az apácafing a cserépkanesóban. Persze már akinek, a szentségit neki! De ez a tyutyumiska Sümeg Gyula csak sütöget, meg dudorász, a fene egye meg a cukrászi fajtáját, aztán meg panaszkodik, hogy nem tudom én micsodát kell neki sütni, mert megrendelték nála a városból, de beszél az csak összevissza a bödön testébôl. Ahhoz persze van esze, hogy a feleségével végeztesse el a dagasztást, tudom, amit tudok, az anyja jó lisztes istenit neki. - Tündik Ernô legyintett. - Kér egy pohár jó bort doktor út?
Feri nagyapa a fejét ingatta, hogy nem kér, aztán bekattintotta az orvosi táska zárját és megigazította a szemüvegét, mint aki már menni készül. Tündik Ernô a kisablakhoz ment és mutogatott kifelé, még az üveget is megkocogtatta a körmével.
- Tetszik tudni reggel mikor mászik ki a dunyhája alól? Hát csak akkor, ha már nagyon kell neki hugyozni, de akkor is csak itt áll meg a kerítés mellett. Én már rég visszaértem a debreceni piacról, amikor ez még gatyaszárban ténfereg az udvaron, a kemencét meg a felesége fűti be, még télen is. Rendes asszony az, de azt mondom, sok esze nem lehet, ha így cselédkedik annak a döbörnyeges urának.
Feri nagyapa felállt és elképzelte, milyen lesz kilépni a hűvös konyhából az udvarra, ahol a napsugarak bottal ütik az ember fejét.
- Szomszédokra soha ne haragudjon Tündik bácsi, mert az csak megkeseríti az ember életét. A szomszédok szépen segítsék meg egymást, úgy van jól. Aztán a kenyeret maga is a Sümegéktôl hozza, nem igaz?
- Törje ki a nyavalya ! De ha bemegyek árulni a piacra, akkor onnan hozom, hiszen jobb íze van, nem is sótlan.
Feri nagyapa a kilincsre tette a kezét és huncut mosollyal nézett az öregre, mintha neki is ugyanaz volna a véleménye Sümeg Gyula kenyerérôl. Tündik Ernô megfogta a doktor karját.
- A tanítóról is megvan a véleményem. A selyemharisnyás Mikepéresi úrról.
- Mi az, hogy selyemharisnyás? - kérdezte Feri nagyapa.
- így hívja mindenki a háta mögött. Selyemharisnyás. Azt is mondják, hogy dühübetegsége van, minden szoknya alá fejjel elôre szeretne bebújni.
- Kik mondják ezt?
- Hát mondják. Mindenki mondja.
- Ne törôdjön vele Tündik bácsi, maga a derekára vigyázzon !
- Benne volt a Beretva Mariba is. Valaki azt beszélte, hogy a csordavágás mellé jártak ki a sűrű loneba.
- Összevissza beszélnek az emberek.
- Azt is lehet hallani, hogy Óvarga tata feleségét egyenesen a padlásfeljáró alatt prütykölte meg.
- Tudja maga hány esztendôs az Óvarga tata felesége?
- Hát aztán - legyintett Tündik Ernö és lehalkította a hangját. - Ilyesmi nem számít annak a selyemharisnyásnak, kérem! Megérzi a bôskeszagot, már bújik is befelé.
- Késedelem, veszedelem - mondta Feri nagyapa. - Nekem sietnem kell.
Ekkor kopogtattak, mégpedig a szoba felôli ablakon, aztán mindjárt utána hallani lehetett a lépteket végig a fagerendás tornácon, egészen a konyhaajtóig.
- Ki a fene lehet az? - kérdezte Tündik bácsi, de a doktor addigra már kitárta az ajtót.
Felkontyolt hajával, pillangós vászonruhájában Beretva Mari toppant be.
- Látom megvolt a segítség - mondta.A Tündik bácsi már tud mozogni.
- Megette a gyalogfurdanes az én csontjaimat, már csak a föld alatt nem fognak fájni - válaszolta az öreg, s nyomban köhögôroham fogta el. Legörnyedve harákolt és kelepelt, felegyenesedve aztán nekivetette a hátát az ajtófélfának és a combját csapkodta. Feri nagyapa nézte, noha már ment volna. Beretva Mari is érdeklôdve állt, keserű izzadságszagot terjesztve magából, s többször is szólni akart, de a felugató köhögéstôl nem tudott belekezdeni.
- Hogy bírja ezt a nagy meleget? - kérdete tôle Feri nagyapa, és feltette a kalapját.
- Valaki van a Tündik bácsi góréjábanmondta Beretva Mari, és ôt ujjal mutogatott az udvar hátulja felé, mintha integetne valakinek.
A köhögés abbamaradt.
- Még hogy az én górémban? - kérdezte Tündik Ernô könnyezö szemekkel, fátyolos hangon.
-Hagymárt mentem hátra, akkor vettem észre, hogy mozog ott valaki. Még át is kiáltottam, hogy ki van ott, de nem válaszolt semmit, mintha meg se hallotta volna, csak mozgolódott tovább, keresgélt és turkált, egyszóval szeszmetelt. Láttam, hogy nagydarab ember, csak maguknak mondom, hogy még az is eszembe jutott, hogy a Postás Villa István lehet, de az meg mit keresne a Tündik bácsi góréjában, van annak mindene az égvilágon, minek lopná a kukoricát? Megint kiáltottam: ki van ott? De mintha a korhadt kútgémet szólítottam volna, elhihetik.
Tündik bácsi csak bólogatott, a száját törölgette csontos, megfeketedett keze fejével, mintha tudná, mirôl van szó. Félrehajtotta a gazdakötényt, és a nadrágzsebébôl kihúzta a pipáját, aztán mikor a dohányt nem lelte hozzá, sarkon fordult és a stelázsiban keresgélt.
- Miért nem ment oda, és nézte meg, hogy ki van ott? - kérdezte Feri nagyapa.
- Na, hiszen - csattant fel Beretva Mari. - Mit gondol rólam a doktor úr... ? Félôs asszony vagyok én.
- Hát majd én megnézem, de vasvilla is lesz nálam - tömögette a pipáját Tündik Ernô, majd cinkosan Feri nagyapa szemébé nézett. - Még az lesz a vége, hogy nem fogok felsülni, mint a drótostót felesége a bôrugorkával. Mégis csak jól láttam én a budiból, az anyja istenit neki!
- Elválik - mondta Feri nagyapa. - Menjünk és nézzük meg!
Tündik Ernô dühösen berántotta a konyhaajtót.
- Ha csakugyan van ott valaki, én felvillázom az irháját!
Még ez teszi rá!

Száradjon ki a szemem vize, ha nem ezt láttam a budiból


Képzeld csak el ôket! Beretva Mari lemaradt tôlük, a csirkés udvar drótkerítésébe kapaszkodva strázsált, legszívesebben elszaladt volna, de nem merte megtenni, hátha mégis történik valami. Tündik bácsi elôreszegezett vasvillával közelített a góréhoz, mégpedig elôregörnyedve, mert azért rnég hasogatott a dereka, mellette lépdelt a doktor, hivatalos arceal, villogó szemüveggel, akár egy utcaszeri borbíró, s amíg a düledezô góréhoz nem értek, arra próbálta rábeszélni az öreget, hogy dobja el szépen a vasvillát, mert nem lesz rá szükség, hiszen ha tolvaj mocorgott ott, már régen felrántotta a nyúlcipôt. Tündik Ernô azonban rendíthetetlen volt, akár egy mezítlábas honvédkatona.
- Ebfing a nyelvére neki, úgyis csak akkor szúrok, ha kell !
Tíz lépésrôl tisztán látták, hogy a góréban van valaki. Hogy állat, vagy ember, azt nem lehetett kivenni, mindössze egy sötét folt mutatkozott a lécrések mögött.
- Csak nyugodtan - intett Feri nagyapa. - Ne tessék hadonászni azzal a villával. Megpróbáljuk szép szóval.
Lelassították a lépteiket.
Az ismeretlen a góré sarkában ücsörgött, a ma= radék csöves kukoricahalom aljában. Békésnek látszott, semminemű jele nem látszott annak, hogy bárkivel szemben gonosz szándékot táplálna, éppen úgy viselkedett, mint aki nem is tud a külsô világról, csak gubbaszt deszkavárában.
Tündik Ernô és Feri nagyapa a lécek között lestek be a góréba, kimeresztett tenyerüket téve szemellenzônek az arcuk mellé. Az ismeretlen cseppet sem törôdött a fürkészô tekintetekkel, a fejét sem emelte fel, egykedvűen ült tovább és elôrenyújtott vaspapucsait szemlélte.
Tündik Ernô elvette a szemét a réstôl, ábrázata megnyúlt, elsápadt, szája pedig úgy tátva maradt, hogy még a nyelve is kilátszott.
- Páncér van rajta - szólt síri hangon, és riadt várakozással nézte a leselkedô doktort.
Csodálkozzál, ámuldozzál te is! A góré lakója bizony csillogó páncélzatot viselt, sisakja csúcsán buja vörös tollazat meredezett, hátát pedig nyakba szíjazott skarlátszínű köpenyeg borította be. Roppant méretű kardvas feküdt mellette, kereszt alakú markolattal, zöld bársonnyal bevont hüvelyben.
Roppantóra, toppantóra, ha nem ülnék a sütôlapát nyelén, talán el se hinném.
- Száradjon ki a szemem vize, ha nem ezt láttam a budiból - mondta Tündik Ernô. - Szökevény lehet.
- Különös öltözék - szólt Feri nagyapa egy pillanatra felnézve, aztán újra a résre tapasztotta a szemét, buzgón lesegetett homlokára tolt szemüvege alól és csak intett egyet oldalra, hogy csend legyen, amikor a csirkeudvar felôl felhangzott Beretva Mari kiáltása.
- Látnak valakit?
Tündik bácsi rászánta magát, hogy ismét lessen.
- Hóha te... - beszélt a résen át a góréba. - Mit keresel itt? - Azonban e szavakra az idegen még csak fel sem nézett. - így is jó. Akkor elô a vasvillával, az majd szóra bírja, az anyja maskarás istenit.
- Ne heveskedjen, tegye le azt a villát - szólt rá a doktor.
- Ez az én górém, és mindenkinek szépen a seggébe szurkálok, aki belemászik hűsölni!
- Látta már ezt az embert?
- Ezt? Elôször arra gondoltam, hogy a Bolondjóska az, vagy a giligala Szappanyos öltözött fel gyepűhúzó boldog istennek, de ezt itt nem ismerem, sose láttam.
- Akkor most bemegyünk hozzá - mondta Feri nagyapa.
- Dehogyis megyek! Kard van nála, az anyja vagdalós istenit - mondta Tündik bácsi és köpött egyet a porba. - Jobb nekem itt kint. Van éppen elég bajom a rossz derekammal, ni.
- Bemegyek egymagam - mondta a doktor.Milyen betyár lett volna maga Tündik bácsi?
- Hát jó nagy szar betyár. Ami a másé, az engem nem érdekel - válaszolta az öreg, aztán hirtelen megint berikácsolt a góréba. - Hóha te, mondd meg a nevedet, mert fapalackba nyalatom a nyelved, te!
- Ki van oda benne? - kiabált újra Beretva Mari, aki közelebb lopakodott, beállt a farakás mögé, csak a fél arca, meg az egyik csöcse lógott ki. - Vigyázzanak vele!
Tündik bácsi a vasvilla nyelével döngette a földet.
- Képzelje Mariskám, páncér van rajta, azon kívül piros lebernyeg. Vagy meghibbantott, vagy kimászott a sírjából, akkor pedig aszalós kísértet.
- A csuvasz! - rikoltotta rémülten Beretva Mari. - Ott a csuvasz a góréban.
- Ne kiabáljanak, kérem - szólt finoman Feri nagyapa. - Bemegyek hozzá, nincs itt rendben valami...
- Hallja, ne berdógasson - kiáltott a férficukrász feleségére az öreg, aztán a doktorhoz fordult. - Maga ismeri?
Feri nagyapa vonásai e kérdésre megenyhültek, arcáról lehullótt a szigorú figyelem, közelebb lépett Tündik Ernôhöz, a vállára tette a kezét, ettôl az öreg nagyon is megilletôdött, és olyan szomorkás kutyatekintettel nézte a doktor csillogó szemüvegét, mint valami hűséges jobbágy.
- Ihol jün szárnyas lovon szép piros hajnalmondta csendesen Feri nagyapa, aztán halványan, szomorúan elmosolyodott. - Nem érti ezt maga Tündik bácsi.
- Nem értem - válaszolta az öreg. - Huncut beszéd.
- Most mi lesz? - sivította a farakás mögül Beretva Mari.
- Hát mi lenne? - kiáltotta vissza Tündik bácsi. - Hallgasson el, amíg jó dolga van.
- Ne késlekedjünk hát - szólt Feri nagyapa és szapora léptekkel odakerült a góré bejáratához, kétoldalt megmarkolta a léceket, és ruganyosan felhúzta magát. Hallod, hogy dobognak a léptei a góré deszkaaljzatán, hogy ropognak az elhullajtott tengeriszemek a talpa alatt... ? Ropognak, mint a nyáresti tűz pattogása.
Tündik bácsi csak figyelt, figyelt, majd kidűltek a szemei. Kívülrôl követte a doktort, cseszszent-csosszant egyik lécréstôl a másikig, végül odasurrant ô is a góré bejáratához, rázta a meredô vasvillát, mintha a legyeket akarná felszurdosni, és dugta be kajlakalapos fejét, hogy minél többet lásson, mert ott bent most valakinek megporlik a csontja, elhervad a piros vére.
Feri nagyapa fél térdre ereszkedett a páncéros mellett, mintha lovaggá szeretné üttetni magát, aztán minden bizonnyal látott valamit, látnia kellett valamit, hiszen kinyújtott tenyerével bátran az ismeretlen arca felé nyúlt, megfogta két ujjal az állát és feljebb tolta az elôrebillent fejkoponyát.
- Mit csinál bent? - rikoltotta Beretva Mari.Lesse meg mit csinál!
- Leoldja neki a páncérsüvegét!
- Jöjjön ide Tündik bácsi - hallatszott a góréból Feri nagyapa hangja. - Segíteni kellene.
- Bassza ki a fancsali feszület - morogta az öreg, aztán engedelmesen bemászott a góréba, de a vasvillát is vitte magával. Szép lassan odakasmatolt a deszkán a doktor mellé. - Ha a halál meg akar suhintani a kaszájával, úgyis megsuhint.
Ezen szavakra az idegen felemelte a tekintetét, mire Tündik bácsi ijedtében félrepattant és belerúgott a páncélsisakba. A hirtelen kelt csörömpölésre maga a doktor is megriadt, így aztán együtt nézték szívdobogva a sisak csúcsán rezgedezô buja vörös tollazatot.
- Máskor nézzen jobban a lába elé - mondta Feri nagyapa. - Gyôzze le a félelmét.
- Már annak is örülnék, ha nem szarnám össze magamat, módja szerint - legyintett az öreg, elfehérülô bütykökkel szorítva a vasvillát. - Mire szolgál az ördöggel cimborálni? Vasvillát bele, aztán a lelkét majd elkergetjük kereplôvel.
- Elég - mondta erélyesen Feri nagyapa. - Segítsen lefektetni a köpenyegére.
- Nyúljak hozzá?
- Nyúljon.
- Aztán megfeketedik a kezem.
Feri nagyapa szembefordult az öreggel és mutatóujjával meghúzkodta a gazdakötény kantárját.
- Ide hallgasson kérem, ez itt egy beteg ember, és mi segíteni fogunk rajta. Lefektetjük szépen, én pedig lelkiismeretesen meg fogom vizsgálni. Úgy veszem észre, komoly baj van.
- Komoly baj van - ismételte Tündik Ernô.Azt meghiszem.
Feri nagyapa a góré bejáratához sietett és kikiabált.
- Mária kérem!
Beretva Mari kilépett a farakás mögül.
- Legyen szíves hozza ide az orvosi táskámat a konyhából - kiáltotta, aztán választ sem várva Tündik bácsihoz fordult. - Jöjjön szépen, fektessük le, de semmi hirtelen mozdulat!
- Hát legyen - mondta az öreg. - De utána három napig, minden éjfélkor márciusi nyúlszembôl fôtt levest kell enni, mégpedig anyaszülte pucéran, máskülönben négylovas hintón viszik az embert az ördögök az üstös pokolba!
Tündik bácsi úgy érezte, szívesebben mállna széjjel homokká, minthogy a csuvaszt ápolja a tulajdon góréjában. Voltál már így biztos te is!
És ne felejtsd el, ha a márciusi nyúlszembôl fôtt leveskét szépen kikanalaztad, nézegetheted magad a tükörben, és örülhetsz az arcodnak, mert megmenekültél, jól kibaburáltál az ördöggel, és mindén pereputtyával, a jó patás-szôrös anyjukat. Adok azért egy tanácsot. Az se baj, ha a tulajdon markodba pisálsz olykor, mert az is nagy szerencsét tud hozni. Minden azért van hogy örvendj az arcodnak. Örvendj... ne hidd el a mindennapokat. Csald meg magad és jól jársz! Megérteni, bármit is megérteni... !
Rohan a sütôlapát, hangom elviszi a szél.

Gyere Jósep, oltsad
szomjadat a bütykösbôl


Az nem sokat használt volna, ha Kalácska nagvtiszteletű kizuhan a bakról a falu kellôs közepén, csak azért, mert több bort nyakalt, mint amennyit megbír. De nem zuhant ki, hanem ezt mondta:
- Én hiszek magának, a szent kehelyre esküszöm, hogy hiszek neked, Pézsma... de nem ám csak azért, mert jól értesz az állatok nyelvén, ha ugyan értesz, és tudok rólad egyebeket is, hanem bizony más oka is van, de azt nem mondhatom meg.
- Ha nem, hát nem, eszi a fészkes fene - legyintett az ostorával Pézsma gazda. - Addig is lássuk a bütyköst!
- Vegyed hát - mondta jóságosan Kalácska, elôrántva a lába közül a csatospalackot. Cuppantgatva, hertyegetve meghúzta, aztán letörölte a tenyerével az üveg száját és megkínálta a gazdát. - Van is, jön is, fűtôzködjön belôle.
A Ferdedűlö felé jártak, a falu szélén. Ahányszor csak emberrel találkoztak, aki szenteskedve köszöntötte a nagytiszteletűt, Pézsma gazda pajkosan csihentett az nstorával, és így rikkantott: - Hej, zsarátnok, zsarátnok, pusztítsd az ördögöt, mint a zöldlegyet!
A cigánysoron túl elérték szépen a Kisszálkahalmot és a Bömbös felé iramodtak. Sajnálhatod, hogy nem voltál velük, de ha már öregapádnak szólítottál, bizony szerencsés napod van, mert megsarkantyúztad a mesélô kedvemet. Hóha, ripegett-ropogott alattuk a pôreszekér, verte a meleg port, mint a vihar elôtt táncoló szélúrfi, hipphopp bakafing, tarka bodobács, Pézsma gazda borvirágos kedvében vágtára fogta a lo_ vakat. Gyí Csuhéj, gyí Máli, rohanjatok csak, az anyátok csikorgó csontú istenit!
- Messzi vagyunk-e még? - kérdezte a zötykölôdô nagytiszteletű úr, a homlokát törölgetve.
-A dögbökényen is túl megyünk szépen. Csak addig ezek ne potyálnának!
- Nem bánnám, ha a doktor velünk volna.
- Minek ide a doktor? Nem betegséghez megyünk.
- Kerestük eleget, de hiába. Több szem, ugye, többet lát.
- Kutakodtunk utána mindenfelé - mondta a gazda. - A furulyaseggű Sümeg feleségével tűnt el, a szentségit a nadrágjának!
- Maledicus in deum - emelte fel a kezét Kalácska és megfenyegette a gazdát. - Vigyázz mit beszélsz!
- Kutyameleg süt le ránk. Kicsepeg az ember, mint a pumpahajtós permetezô. A lovak se nagyon bírják, nem is potyálnak, ni!
- Az biztos, hogy a doktor nem volt sehol, pedig nem bántam volna, ha ô is látja, amit látni kell.
- Kipurgálja a csöcsöges Marit - vigyorgott Pézsma gazda.
- Ne mocskolódjon a szájával, mert elviszi az ördög, és mire két mélyet sóhajt, már bele is fôzködi a katlanba. Most hajts egy kicsit gyorsabban!
- Nem nyulak ezek, hé - rikkantott a gazda, de azért jól megcsapkodta a lovakat az ostorral, aztán túlordította a szekérzörgést. - Azt mondja, hogy a doktor mángorol, szömöcsköl, pillantyúzik-lôcsölôdik, fityerkedik, verekszik a tömôfával?
- Én nem mondom, hiszen te mondod, mert mocskos néked minden gondolatod.
- Mindegy az, ki mondja - csettintett a gazda a szíjasostorral a lovak háta felett. - Lássuk megirit a bütyköst!
- Ez a beszéd már jobban tetszik, de ne nyeljünk egyszerre sokat, máskülönben jutni nem fog, de maradni sem.
Átvágtak a Szökôcsök-féle dohányföldön, utána a hepenyeges galagonyaligeten, és már-már kiérkeztek volna a Bömbösbe, amikor Pézsma gazda megállította a szekeret.
- Ember böki a szememet - mondta, és az ostor végével a Csuhéj melletti bokorzatra mutatott.
- Nem haladunk - ütögette meg a nagytiszteletű a gazda hátát. - Megálltunk!
Pézsma felállt a bakon és az ostorral mereven a bokorra mutatott továbbra is.
- Böki-löki, majd kilöki!
Kalácska egy nagy fehér asztali szalvettát húzott elô valahonnan és vöröslô homlokát törölgette, majd a gazda melleskötényét rángatta.
- Ülj már le és haladjunk tovább, Isten nevében.
- Ki lehet ott, aki megbújik a nagytiszteletű úr elôl? Alighanem leszállok és megnézem, mert böki a szememet!
- Mit csinálsz a szemeddel?
- Valaki lappad a bokorban, de még les is!
Egy rémpofa jelent meg a levelek között. Heknyekukk !
- Kostökô lesz az - állapította meg Pézsma gazda és visszaereszkedett a bakra.
- A Jósep? - kérdezte érdeklôdve Kalácska.Gyere elô Jósep, mutasd meg szépen magadat!
A bicegô, felemás lábak kicipelték a púpos, torz testet a napra, a szekér mellé, a vállra akasztott bôrtarisznyag úgy himbilimbizett, mint a harang nyelve.
- Mi járatban Kostökô, hogy a cserepes faszrúd üsse meg a szemedet...
- Mit keresel te itt édes egy fiam? - kérdezte Kalácska nagytiszteletű is. - Ki fog harangozni hat órakor? Talán a gólyamadarak?
-Dögbökényt szedtem, sok marékkalmondta jámboran Kostökô Jósep. - Benne van mind a tarisznyagomban, mert oda szórtam.
- Minek neked a dögbökény? - kérdezte a pap megtántorodás közben, hogy kevés híján lerúgta a kocsiról a bütyköst. - Válaszolj békével.
- Fogfájásra.
- Ejnye hát - csóválta a fejét Kalácska. - Ejnye fiam, Jósep, hiszen nines is neked fogad!
- Egy még van - azzal a ferdevágású nyálas száj megnyílt, kimutatta a magányos sárga agyarat, mely úgy meredezett, mint valami vén odvas tölgyfa a pusztában.
- Éppen az fáj, az az egy?
- Nagyon fáj - mondta a nyomorult fűbagoly alázatosan, tar koponyáját a bak felé emelve.
- Jól van - emelte fel a tenyerét Kalácska, mintha csendre intene. - Ülj föl oda hátra, jöhetsz velünk.
Az ördögi torzhüvely felhajította a bôrtarisznyagot a pôreszekérre, aztán utána kapaszkodott.
- Csak a bütyköst meg ne szopja, az anyja szipornyás istenit a kesekóros szájának - mondta sértôdötten Pézsma gazda.
- Maledicus in deum, már megint - csattant fel a pap. - Nem tudod-é mit mondott Jézus?
- Annyi mindent mondott az...
-Vagy nem szabad nekem azzal, ami az enyém, azt tenni, amit akarok? Vagy irigyled, hogy jó vagyok? így lesznek az utolsók elsôk, és az elsôk utolsók, mert sok hivatalos van, de kevés kiválasztott. Hajts, gazda!
Pézsma gazda cöcögött, mire a szekér keperegve elindult.
- De mondta azt is ám, hogy íme a dobzódó és borivó ember, vámszedôk és bűnösök barátja.
- Elég legyen már - mondta a nagytiszteletű úr és hátra szólt. - Gyere Jósep, oltsad szomjadat a bütykösbôl.
- Bele fog nyálazni - legyintett a gazda. - Ha a segge likába dugná bele a bütykös nyakát, még az is jobban kedvemre volna.
Kostökô négykézláb elôre mászott, a bak mügé térdepelt, megkapaszkodott és fenékig kinyelte a bort a csatosüvegbôl.
Heknyekukk! Neked se maradt belöle!

Rejtelmes és fenyegetô a te látományod


Vess figurát, olyan cifrát, hogy a patkód vessen szikrát, imolácsi, malomácsi, fejehasadt villô! Suhanunk, suhanunk szépen, csak érezd, nézzél és fülelj, hű sütôlapátunk nem gondol sötétséggel, nem bánja, ha hétágra csillog a Hold, odavisz, ahová kell, amit eszeddel el nem érnél. Aztán a libabôr is elkerüljön jó útitársam, vacogásra, imádságra semmi okod, s az ágyékodat se szorongasd félelmedben, mert lapátunk, bár péklapát, de babonás és huncut, mert nem csak repít, hanem láthatatlan is, akár a siralmas lélek. Magad is láthatod, ott leszünk, ahol akarunk, miképpen most is, széles, bűvös kört írunk le a Bömbös felett, mint a költözô madarak.
A szekér ott állt meg, éppen annál a csipkebokornál, ahol hajnalban Pézsma gazda legörbedve megleste a lovast.
- Megérkeztünk - mondta és szuszogva hátratolta a kajlakalapját. - Onnan jött a fás erdö felôl, ni, és amarra tűnt el, de mint a mennydörgés.
- És páncér volt rajta - emelte fel a mutatóujját a pap. - Ezt tartsuk észben.
- Páncér. És fustély a kezében!
- Jól van - bólintott Kaláeska és kászálódni kezdett. - Szálljunk le és vizsgálódjunk.
- Ezzel meg itt mi legyen? - kérdezte a gazda és kiköpött a porba, Kostökô felé.
A pap a szekér mellett állva simogatta á ruházatát, tenyerét szemellenzônek tartva körbenézegetett, aztán a templomszolgához fordult.
- Halljad Jósep, nekünk most dolgunk akadt, amíg végzünk, heveredj le az árnyékba és szuszogd ki magadból Istennek ezt a sűrű melegét. Aztán ha elszenderednél, majd költögetünk.
- Heknyekukk - mondta vén Kostökô. - Virág közé nem heverek, mert megköpdösnek a bogárkák, megmásznak a hangyákok, összemardosnak a darázskák, a kurva nyár sok bajjal jár.
Kalácska bólintott és a gazdához fordult.
- Na, Pézsma, most vezessen arra helyre, ahol meglátta a páncéros lovast. Meg kívánom jelölni.
A gazda kifogta a lovakat, hadd legelésszenek, aztán a mellesköténye alól görbe cigarettát kotort elô és rágyújtott. Mutátóujja körmével megigazította a parazsat.
- Mehetünk - mondta. - Arra ni, visszafelé a dűlôn.
Felkutyagoltak egészen az elágazásig, ahonnan gyenge emelkedô vitt az akácoshoz.
- Onnan torpadt elô, úgy gondolom. Aztán erre tért le, a csordakút felé, de mint a süvöltôs finglevegô.
- Látni nem láttad... ?
- Azt nem. De hallani hallottam, mert atyamentumosan dibergett.
- Jól van hát. Most azt mutasd, hol láttad meg ôt!
Visszaindultak a szekér felé, de nem az út porában lépkedve, hanem mellette, ahol a lábuk elôtt fürge szöcskék pörrentek ki a megsárgult fűbôl, fejük körül zengô-bongó bogarak cikáztak, tarkójukra zúdult a meleg a nyár kemencéjébôl, nehéz volt a levegô, nehéz, mintha parázsból született volna. A lágy útkanyarulat után elôtűnt a szekér, aztán a lovak is, Csuhéj az árnyékban toporgott, Máli a nedvevesztett gazcsomókat nyalogatta, Kostökô pedig, a hordótestű vigyori a csipkebokor mellett görnyedezett, letolt gatyával. Ott szart a nyomorultja, piciny tar koponyája félrebillent, nyálzó szája vágása hosszabb volt, mint máskor, és két kézzel szorította a hasához a bűvös-bávos tarisznyagot.
- Nézzék már - állt meg Pézsma gazda az út omlós bakhátján -, ennek meg szaporafosása kerekedett !
- Ne vele törôdjön most, hanem válaszolja meg a kérdéseimet!
- Ihol éppen a csipkebokor. Onnan láttam meg. Eldibergett és pász. Elôször megijedtem, mert nagy lova volt neki, gondolhatja!
A nagytiszteletű úr benézett a bokorba.
- Mikor történt?
- Éppen kélt a nap á Hosszúhát felett.
- Arra ment tovább, egyenesen? - lendítette a karját a pap.
- Arra hát. A Mesteruccai Posta Benedek tengeriföldjénél tűnt el a szemem elôl, éppen annál a kiszáradt fánál, ni.
Kalácska nagytiszteletű az út sárga homokját kezdte fürkészni.
- Ha sár volna, lábnyom is csak akadna. így semmi.
- Semmi - legyintett a gazda. - Csak szárazdagonya.
A nagytiszteletű úr behúzódott a bokor adta árnyékba, onnan magyarázott.
- Ha Zríni igazat szólt, akkor itt nekünk szép gyönge harmatot kellene találni. - Szigorúan Pézsmára nézett. - Izzadt az a ló?
- Harmatot ilyenkor?
- Izzadt, vagy nem izzadt?
- A fene se nézte.
- Oszlott elôtte nagy futással a sötétség?
- Az oszlott, hiszen már piroslott a mennybolt a Hosszúhát felôl.
- A ló orra likjában pillantottál-e meg tüzet?
- Nem én!
- Szemébôl jött a halál?
- Semmi nem jött abból.
- Hát dicsfény volt-e a lovas feje körül?
- Csillogott a sesakja, billegett a toll rajta.
- Na, még ez teszi rá - csóválta a fejét a pap.Honnan jött, hová ment és mit akart, nem tudhatjuk. Igen nehéz eligazodni. Az arcát megláttad-e neki?
- A sesak szépen eltakarta.
- Sesak, sesak... Semmit nem tudunk. Nincs fogódzó és ebben én felsôbb akarat jelenlétét vélem felfedezni. A szemeket Isten adta az embernek, azok megcsalhatják a halandót, mert tudatlan, de a lélek az mindig igazat mond.
- Onnan jött és arra lovagolt el a dögkút felé. Egyebet nem mondhatok. Meleg hajnal volt, az anyja verejtékes istenit neki.
- Itt görbedtél a csipkebokorban?
Pézsma gazda leemelte a kajlakalapját, és kicsapta belôle az izzadságot.
- Egy lépésre onnan, ahol ez a fűbagoly fostoskodik.
Mindketten bámulták Jósepet, ezt az Isten gurigáját, aki megfeketült ínyét elôretolva erôlködött és szorítkozott, pedig csak híg sár folyt belôle. Billegett, düledezett, mert a kacska lába miatt nem tudott jól guggolni, s a hasához ölelt tarisznyag alatt látni lehetett, hogy bánatosan hintázó tökei csaknem a földet súrolják.
- Ez meg most ide csalja a legyeket a beszédes seggével - mondta Pézsma gazda, miközben táncoló Csuhéj lova oldalát paskolta. - Mi a fekete fenének hoztuk ide magunkkal?
- Most jól jönne egy teli bütykös!
- Kiszopta belôle ez a nyavalyás az utolsó cseppet is. Hinnye de katlani meleg van!
A pap tétován a szekérhez lépdelt és nekitámaszkodott.
- A páncért azt nem értem. Miért viselt páncért ez a maga lovasa? Az ördög soha nem mutatkozik vitéz ember alakjában.
- Ehhez én nem értek - mondta Pézsma gazda. - Az efféle tudás annyit ér, mint halotti ruhán a zseb.
- A páncér jelezhet tolvajságot...
- Akkor a tollazat gyalázatra mutat!
- Hallod Pézsma, bizony igaza van a szentírásnak, amikor ezt mondja: Boldogok azok a szemek, amelyek azokat látják, amiket ti láttok. Amit te láttál Pézsma, azt senki nem látta, és itt van a baj, mert rejtelmes és fenyegetô a te látományod.
-Hiszen birbincset, bolygótüzet, kolontos táltost, farkaspofát, szitabaszó gabonadémont se lát mindenki, mégis itt suhognak körülöttünk.
- Ezek ritkán mutatkoznak, elkerülik az emberi tekintetet.
- A templomtornyot, a felesége füstös lábát, a kockás vászonba betekert kenyeret, azt mindenki látj a...
- Keveset tudunk a világról, Pézsma!
- Aztán ha az ember saját hátán cöcölék nô, azt se igen látja. Ez már így van - legyintett a gazda.
- A fustély végén vadkanfôs zászló libegett. Csillogott a sesak, mint az ezüstpénz.
- Indulhatunk vissza - mondta a pap.

Horpadt mellkasára pördült,
arccal bele
a saját fostócsájába


Pézsma gazda elindult a másik ló után, akkor vette észre Kostökô Jósep bálvánnyá merevedett, elkékült arcát. Elengedte Csuhéj kötôfékét, és közelebb lépett a templomszolgához, aztán mindjárt intett is a nagytiszteletűnek.
- Hát ezt meg mi lelte meg? Valami baj lett ezzel !
Nézték tehetetlenül a rettenetes ábrázatot, az ördögi hordótestet, amely immár a földön hevert mozdulatlanul, mintha kiszállt volna belôle a férges lélek. Kostökô a jobb oldalán feküdt, kacska lábait maga alá húzta, sarkai majdnem hozzártek a tulajdon szederjes, puci seggéhez, göcsörtös ujjai a semmiséget szorították, a tarisznyag pedig a háta mögé hullott, a tányérnyi fosás kellôs közepébe.
- Jól nézünk ki - mondta Pézsma gazda.Olyan, mintha holtában nevetne.
- Gutaütésnek nézem - mondta sóhajtva a pap. - A nagy meleg tette vele.
- Mégis baj lett belôle, hogy a doktor nincsen velünk!
- Feltesszük a szekérre! Fogjon be gyorsan! E pillanatban a merev arc megenyhült, a nyálzó száj feltárulkozott, és gurgulázó üvöltés hagyta el a templomszolga torkát.
- A vadkan - ordította fröcskölve. Véreres szemei kiduvaszkodtak, teste megrándult és átfordult, rá a háti púpjára, Pézsma gazda és a nagytiszteletű riadtan léptek hátra, megbabonázva lesték a fülig érô reszketô szájat, a ráncos combok között kókadozó viaszos heckefickit, amely alig volt akkora, mint egy félresodort nudli. - A vadkan - hôrögette megint a fűbagoly, és még nagyobb rándulás lökte meg a testét, ezúttal horpadt mellkasára perdült, arccal bele a saját fostócsájába, így feküdt, immár nyugodtan, csak a rövidebbik lába mozgott, mintha valaki madzaggal rángatta volna a csipkebokor mögül.
- Nem hagyhatjuk itt - mondta Kalácska.Cselekedni kell. Mennvire van ide a csordakút?
- Hatszáz lépés ha lehet.
- Hamar fogjál be! Elôször lemossuk szépen. Vedd le róla a tarisznyagot, mert a nyakára tekeredett a szíja.
Pézsma gazda ott állt a vén Kostökô fejénél, meresztgette a szemét gyér tarkójára, szaros fülére, amelyen zöld döglégy ült.
- Az egész képét belecsapta - mondta a gazda.
- Ezt még a tulajdon édesanyja se mosná le neki, pedig csak egy büdösmargit volt.
Kalácska nagytiszteletű úr is odalépett a földön heverô csapzott fejhez, összeszorította a száját, felfújta az arcát.
- Figmentum diaboli - mondta és mutatóujját a foslepényre szegezte. - Igyekezzünk!
Dobd el a vackort a kezedbôl, gyere a péklapátra, repdessünk tovább meleg anyaszéllel, mert úgy hiszem, kileskelôdted magadat! Lenne mesélnivalód, ha lehetne errôl bárkinek is mesélni, ugye?
Roppantóra, toppantóra, mondom most én is.
Látod, megint itt hervadok a kislámpa alatt, gyomrom korog, fájós szemem fehér karikákat vet elém, legjobb volna átmenni a jószagú rendelôbe, felfeküdni a vizsgáló asztalra, elképzelni a halálcsengettyű cincogását, a pôreszekér kepergését, a lovak édeskés szénaszagát, s megmondom neked, bizony azt se bánnám, ha a félálom ragacsában vergôdve, mezítláb, sikamlós szarszittyóba lépnék, s utána a somfához rohannék, hogy a kérgével letisztítsam a talpamat.
Nem ez a dolgom, persze.
Olvasok tovább, de már az elsô sor után magam elé nézegetek, fejemet ide-oda mozgatom, hogy halljam a nyakcsigolyák recsegését, és talán könnyezni is kezdek, hogy hová lett Feri nagyapa, hogy hová lett, hová lett...Jól van hát. Látod, ez a füzet mindent kidobol, akár egy pocakos kisbíró. Nyisd ki szépen a szôrcsimbókos füleidet! Bimm-bumm-tapptaratappra- bumm-bummtrrra...lapozok, keresgélek, csemcsegek a számmal, szívogatom az odvas fogamat, reszketnek a lapok lerágott körmeim között...bumm-bummtapptarapp... idegesen ugrál az ernyedtbôr a szemem alatt, bosszant a kislámpa vakító fénykorongja, az ablak alatt sípoló éjszakai csend... Tapp-tarararappapp-bummatrapp-bummm... a lapok surranása keveredik a hetyke dobszóval, én meg szegény tovább keresgélek, és bizony mondom már-már megnyugodnék, amikor orromba szúr a kisbíró korhadt szájlehelete, okádni volna jó kedves barátom, csakhogy helyette a tollszárral és tintaceruzával szántott keszekusza sorokat böngészem, mert még mindig hiszek abban, amit a ciheresfaszú Csuvasz súgott a fülembe: ez a füzet megüzen valamit. Úgy bizony, és én meg is fogom érteni, veled együtt.
El vagyok keseredve, gerincemet ropogtatja a szomorúság, most jobb volna felejteni, jobb volna egyedül nem lenni...
Hogy te mit csinálsz édes egypajtásom, az a te dolgod. Nem is ismerlek, ezért aztán kanalazhatod a hamislevesedet, amit magadnak fôztél, én is kanalazom a magamét, szürcsöghetek is nyugodtan, hogy a szemhéjam is beleremeg. Bimmbumm-bummtrappappapbumm...lapozok egy hegyeset, büdös seggű útipajtásom, és közben azt kívánom, nyomja lekvárrá a tökölôidet a sütôlapát szálkás nyele, és ha még azután is lesz kedved repdelni, akkor csak tegyed merôs merjében.
Az irigykedés szól belôlem, mert én idelenn maradtam? De szeretnék-e én többet tudni? Többet látni? Leskelôdni, hallgatózni, döbörnyeges pofával tiszta szembe bámulni?

. . bizony minden igazságnak tenyészik az ellenkezóje is... (kávéfolt)


Lapozok bizony.
Vér, szív, máj, epe, inak, izmok, mirigyek, ésatöbbi, ésatöbbi, mind az élô szervezetet szolgálják, azaz, hogy szolgálják, de nem éltetik. Az élet rninden látszat ellenére kérniai folyamatok szüntelen láncolata, ennyi és nern több ! Én már nem fogok élni akkor, amikor a tudomány - az ám, az ám - rádöbben, hogy a betegséget nem a testben megtelepedett kórokozók idézik elô, hanem az általuk kitermelt és kibocsátott sejtmérgek, amelyek váratlan megjelenése megzavarja és megbontja az éltetô kémiai folyamatok láncolatát. Hegedülés közben arra is rádöbbentem, hogy a sejtmérgeket talán a nehézfémek sóival lehetne elpusztítani. Ennek semmiféle észokát nem tudom adni. Hegedültem az ebédlôszobában és egyszerűen ezt gondoltam. Sejtés ! Sejtés !
Hullamerev gondolatok, bezárulkozva a tintaceruza zsinórnyomába. Papírzörgést keltve becsukom a füzetet, és nézek magam elé felpeckelt tekintettel, közben azt sem veszem észre, hogy szamárfület csinálok a pepita borítóra.
Szomorú vagyok, nagyon szomorú.
Figyelj ide, napjötti barátom, ferdeorrú kenyeres, én ugyan még nem láttam se sejtet, se sejtmérget, ám hitem szerint te se, de ha a fütyörifúvó seggfejeddel okosabb akarsz lenni a füzetnél, akkor csak rajta, uccu neki bakarasz, idd ki a sáros vizet a libaúsztatóból, én megmaradok annak, aki vagyok, szépen megtisztelem Feri nagyapa igazát, mert bizony az émber elreppen, meghal, ledöccen az álla, kihűl a piros vére, mint a bográcsos lebbencs. Aztán mégis mit gondolsz, mitôl hűl ki, te töknyálmolnár, hogy mindjárt méregbe gurulok !
Magam sem hiszem, hogy a hegedülésen múlna az örökkévalóság. Hát akkor micsodán? Micsodán?
Mert hogy hová csapod ki a taknyot, azon semmi nem múlik!
Torkom derekasan kiszáradt, de tovább lapozok.
Páncélos X - elsô diagn. Bôr és nyálkahártya pang. Kiszáradás. Farkasvakság, a retinolektivalens nyilvánvaló hiánya. Szájzugberepedés (riboflavin! !) - niacin ekv. adagol. (Idegr.károsodás elkerülhetô ? ) Homloktájon bôrelváltozás ( sisak ? ), vesicula, ecz.papulosum. Borogatás : aqua vegetomineralis Goulardi. Aminosavak és szénh. adagolás. (Étrend kidolg. ! ! !) Csontozat? Fajtajelleg? Bélsárvizsgálat reagensek hiányában nem lehetséges, ámbár a szag, szin és állag sokmindent elárul...
Itt, a lap alján elkenôdött kávéfoltok teszik olvashatatlanná a sorokat, gyanúm szerint Feri nagyapa írás közben vette magához a csészét, minden bizonnyal bal kézzel emelte át a billegô lábú kisasztalra, és a füzet felett kilötykölte. Ráncos, sötét és érdes a lap, mint az égett bôr. Mindenesetre örüljünk annak, amit el tudunk olvasni! A lap alsó felén egy töredékmondat fényeskedik:... (kávéfolt)... a nappal barátocskám, végig a tiéd. Megvirrad, kiárad a fény, és te azt csinálsz a nappaloddal, amzt akarsz, mert élni anynyi mint... ( kávéfolt)...jól használd ki, hiszen nem tudhatod hány reggelen nyithatod még ki az ablakodat. Minden pazarlással enmagadat bünteted... (nagy kávéfolt)... bizony minden igazságnak tenyészik az ellenkezóje is... ( kávéfolt )... hiába vetsz jó magot, amíg alszol, eljön a te ellenséged és konkolyt vet a gabonád közzé. A nappal a tiéd, üzenem... ( kávéfolt )... nem üzenem.
Most szépen aludni térek, és forgatom majd álmomban a lapokat, hogy megértsem mindazt... Váratlanul felugrok, az asztalra repítem a füzetet és nekilátok párnám felpaskolásának, piff-paff, erôs tenyérrel, jobbról-balról, aztán egyet a közepébe, hogy legyen a fejnek meleg fészke.
Álmodni szeretnék hát, de mit kell tennem ezért? Próbálj ezen gondolkodni barátom, de elôre megmondom, úgyse fogod kitalálni! Legszívesebben azt álmodnám, hogy odafent ülök az öreg körtefa tetején, éppen a hangyamászta, ingatag nagyágasnál, és lekváros ciberét kanalazok a saját verébkergetô sapkámból, a végén pedig az ingem lifegôjébe törlöm a maszatos képemet, a tányért pedig visszacsapom a fejembe, így ni. Hujjé! Megtörténhet, hogy utána jókedvemben énekelgetek az ördöngös szüle pöndöri szôrű hónaljáról, és ha kedvem tartja, felállok, egyik kezemmel vékony ágba kapaszkodok, a másikkal bokára gyűröm a tutyigatyácskámat, és szépen lehugyozok a fa alá, aztán amíg csurog-cseppen, szemmel tartom onnan fentrôl a keresztbe-kasul szaladgáló szekérutakat, megszámolom, hány embert látok, és ha kíváncsi madár száll a fejem fölé, széleset füttyentek, hogy még te is meghallod. Hát így. Ha még soha nem ébredtél fel jóllakottan, akkor nem is tudod, milyen az!
Jó éjszakát neked, én eltűnök. A nappal a tiéd, köpjél a konkolyra.
Ó, álom, rázogasd csak hájas püspökfalatodat!

Máknyzmák volt közülük a legmagasabb


Kószál-kering, kacsázik az éjben a sütôlapát, ott lent, a rendelôben pedig nemsokára majd egy test fekszik, tekinteteddel hamarosan te is megtapogathatod, ha nem félsz attól, hogy szájából fénylô pondrócok és geleszták ficánkolnak elô. Mormolunk megint szépen, hogy meg ne találkozzunk a gonosz igézettel, a hetvenhétféle szökdösô-futkosó szentantaltüzével, annak is kidôlt-bedôlt oldalával, fagyott szakállával, fekete hermáncával, aki tudod-e, hová bújik? Az bizony megyeget csontod, húsod szállongására, piros véred italára, aztán repdes tenger kellôs közepére, hol kakasszó nem hallatszik, ige soha nem tartatik.
Elsô harangszó ne találjon, második itt ne érjen, harmadikra úgy elmúljál, mint a farsangi szellintés. Piros vérem ne szipogasd, erejemet el ne fogyaszd, furkósbotom szôrét-szálát meg ne szaggasd! Annyit mondok, nem többet: hús a húshoz, erô erôhöz, verô verôhöz szegôdjék.
Álom, merítkezz velem!
Volt egyszer, hol nem volt, ha meg nem volt, hát bassza fejbe akáckaróval a drótostót, de hidd el, tudom, hogy volt mégis, mert rajtam kívül már senki nem emlékszik rá, egyszóval megesett egy érdekes történet, csakhogy az idô úgy elmosta, mint patak a partszakadékot. Olyan régen volt, hogy a magról ültetett diófák is kiaggott törzsekké nevelkedtek azóta. Hallgasd meg hát a történetet szépen, békével, máskülönben mint kocsikerék szolgálhatsz nálam életed végéig.
Volt egyszer hét jó testvérke, nevük szerint Ködszemű, Mezôszirma, Büvellô, Szellôke, Átkosfellengér, Vízmászó és Máknyimák. Olyan egyformák voltak, mint hét kaszakô, még a tulajdon édesanyjuk se tudta volna ôket megkülönböztetni, ha lett volna nekik édesanyjuk, csakhogy ezek mind árvák voltak, mert egy régi, kifoltolódott átalvetôben leltek rájuk a padláson. Már a nevükbôl is kitalálhatod, hogy Máknyimák volt közülük a legmagasabb, olyan derék, szép szál volt, hogy ágaskodás nélkül le tudta enni a tepertôt a testvérei fejérôl. Le is ette, ha éppen megengedték neki, de meg kell tudnod, hogy Máknyimákot a többiek nem nagyon szerették, ha csak lehetett, lócára álltak és a fejére koppintottak neki és még ki is csúfolták az otrumba termete miatt. Pedig ha jobban megnézték volna egymást, bizony észrevették volna, hogy a Ködszemű sánta, Mezôszirma elhullajtotta szép aranyos hajüstökét, Büvellô dedegve habarja a szavakat, Szellôke sokat betegeskedik, repestel és köhécsel, csecsbimbója ég és fájdalmasan feldagad, Átkosfellengér nem tud elaludni, és egész éjszaka fogcsikorgatva fel-alá járkál, Vízmászó háta telis-tele van sárga kelevényekkel, nem gyôz a szálkás ajtófélfához dörgölôzni, hogy a kelések sorjában kipukkadozzanak.
Történt egyszer...
De nicsak! Mordizomadta, ha megfôzte, mind megette, mesélnék én tovább a magam csendes= kés módján, hiszen amúgy is megmelegedett zsebemben a túrósbéles... De ni csak! A pôreszekér zökken-hökken befelé az orvosház feltárt kapu: ján, ezt már csak meg kell nézni közelebbrôl. Meg ne neheztelj, de kis idôre elteszem most a mesetartó döbözt!
Álmodj ! Álmodj és könnyezz !

Még a síposoknak is
leesett az álluk


Ó, az a nap !
Vacsoraidôre járt, mire a saroglyára fektetett páncéros megérkezett az orvosházba. Ketten cipelték végig a falun, a ziháló Sümeg Gyula, megsárgult péknadrágjában és maga Feri nagyapa, aki orrára csúszott szemüvege felett fontoskodva tekingetett elôre. Fejek bukkantak elô a léckerítések oltalmából, ablakok és kapuk nyíltak meg, szájak sugdostak, lábak igyekeztek a saroglya felé, amelyen úgy feküdt a páncéros, tulajdon skarlátvörös köpenyével betakarva, akár egy királyi tetem.
- Menjenek szépen haza, emberek, nincs itt semmi bámészkodni való - mondta Feri nagyapa. - Na, lépjünk ki, Sümeg úr!
Gyerekcsapat kántált a nyomukban.
- Halottat visznek, senkinek se hisznek, halottat visznek... - aztán, amikor a férficukrász megrázta feléjük az öklét, másik mondókára tértek át. - Fut a pék, nagy a segge, kerüljön el a szerencse !
- Sok kis szarházija - kiáltotta a pék. Az orvosházban már tudtak róluk. A kocsibejárót valaki kitárta és téglával kitámasztotta. Amikor Portörô Vilmos, a mindenes meglátta a saroglyát az utca végében, tüstént berohant a házba és értesítette Annuskát, aki késedelem nélkül begyújtotta a petrofort, feltette a vízzel teli fecskendôs tálkát, aztán gyorsan fehér köpenyt húzott és szigorú arccal kiállt a rendelô ajtajába. A gyógyszolga immár készen állt.
- Nehéz, mint a békasó - mondta neki Sümeg Gyula, amikor a saroglyával betipegtek a rendelôbe.
- Ki ez az ember? - kérdezte Annuska és elôrehajolva nézte a páncéros arcát. - Ki ez?
- Azt én is szeretném tudni - lihegte a férficukrász. - Hová tegyük? A vizsgaasztalra?
- Nyitva van a szeme neki - mutogatott Portörô. - Attól persze még vak is lehet.
Sümeg Gyula a hóna alá nyúlt, Feri nagyapa pedig a bokájánál emelte, s lendületesen felnyekkentették a vizsgaasztalra.
- Vigye ki a saroglyát, Sümeg úr - rendelkezett Feri nagyapa, miközben szétpattintotta a páncéros tenyérnyi köpenycsatját és a sarokba hajította a vörös lebernyeget. Odaintette a mindenest. - Maga pedig, Portörô, vetkôztesse le mezítelenre a beteget, más mindenki hagyja el a rendelôt!
Az ajtó szépen becsukódott.
Portörô Vilmos ügyesen munkához látott, Feri nagyapa pedig magára vette az orvosi köpenyt, aztán kinyitotta a műszeres szekrényke üvegajtaját.
- Gatyaposztóból varrták az ingét neki - csodálkozott Portörô. - Nem mifelénk való ember ez!
- Gatyaposztó, gatyaposztó... - dünnyögött Feri nagyapa, és felerôsítette magára a homloktükröt -, ne törôdjön maga azzal.
Most jószívvel intelek téged is, ne leskelôdj, veresedô füledet ne tapaszd az ajtóra! Te sem vagy kivétel, a rendelô elôtted is becsukódott, mert Feri nagyapa úgy gondolja, hogy most minden tudására szükség lesz, nyugalmat akar, csendet; nem pedig a te vizenyôs tekintetedet kerülgetni, ostoba kérdéseidre válaszolgatni. Van neked fogalmad barátocskám az orvosdoktor és az élô emberi test egymásra szorultságáról? Tudatlanságod és semmirekellôséged elborzaszt. Hallgass csak ide ! Volt egy eset régestelen-régen, úgy bizony, egy eset, melynek nagy híre kelt. Élt valahol egy málé, jámbor elöljáró, a nevét már elfelejtettem. Elég az hozzá, hogy felkereste az orvost és leborult elôtte efféle szavak kíséretében : - Ó, jajajaj, az én kis leánykám az imént halt meg, de jer gyorsan, próbáld meg életre kelteni. Az orvos erre fel elindult az elöljáró házához, útközben azonban tájékozódott és megtudta, hogy a meghalt leány már tizenkét esztendeje erôs vérfolyásban szenvedett. Amikor az elöljáró házához ért és meglátta a síposokat és a zajongó sokaságot, azt mondta nekik nem túl erélyesen: - Távozzatok, mert nem halt meg a leány, csak alszik.
És kinevették ôt!
Bement csendesen a leány szobájába, megfogta hófehér kezét, megsimította selyemhaját, és még sugdosott is valamit a fülébe, mire a leány felkelt. Mondanom sem kell, hogy híre kerekedett az esetnek, még a síposoknak is leesett az álluk. Mellesleg szólva ez az orvosdoktor késôbb visszavezette a vérkeringést egy megszáradt kezű ember karjába is, pedig nincsenek csodák, ezt te is tudod kenyereskomám. Sok ismeret és még több türelem kell ahhoz, hogy a dolgok felôl jól és okosan gondolkodjon az ember, miként a munyornak sem esünk neki ész nélkül, ha fel akarjuk törni. Már aki, persze.
Jézuskám, hoztam neked imádságot, adjál nekem titkocskát !

Vasárnap szoktak
táplalevest betálalni


Ne csodálkozz, ha Annuskának rosszul esett, hogy ôrá, mint kipróbált gyógyszolgára nincs szükség odabent a rendelôben. Nem szívesen maradt volna egymagában, így aztán a küszöbrôl terelte vissza a saroglyával kifelé hadakozó Sümeg Gyulát. Leültette a konyhában és megkínálta bundapálinkával. A férficukrász boldogan könyökölt a konyhaasztalra, disznószemei zavartan hunyorogtak az ablakon bevillanó napfényben, emelte és szívogatta a kupincát, aztán vöröslô orcával dörzsölôdni kezdett a hokedlihez, mert beleköltözött a viszketés a fütyöri kedvű fenekébe neki. Annuska karbafonott kézzel a kamraajtónak döntötte a hátát, és gyanakodva nézte a cukrászt.
- Nekem megmondhatja, hogy kit hoztak maguk ide a doktor úrral, ilyen lóhalálában.
- Hát kit... Az öreg Tündik góréjában bujdokolt, annyit tudok. Ott volt a Marim is. Annak nincs titok a szemei elôtt!
- Töltsön még magának - mondta Annuska.Ott volt a Mari is?
- Ott hát, az anyja istenit neki, mert mindenbe belevájja az orrát. Nézelôdik, pletykálódik, téblábol mindenütt, aztán a munkája is olyan, hogy még a kovászkeverô lapátot se szívesen bízom rá, pedig ez a nagy testem hamar kifullad, úgy elfogy a mellembôl a levegô, mintha ott se lett volna.
- A doktor úr megvizsgálta azt az embert.
- Hinnye, de meg ám! Még ott a góréban.Sümeg Gyula feltartotta a mutatóujját, hogy most jön a java. - A vén Tündik meg kint ugrált a tuskóderekával, rázta a szalmahányó velláját, mert jól be volt szarva, hogy a lápi lucvér belehált neki a góréjába. Meg a kard miatt is félt, hiszen senki nem akar vágást a haja bôrébe!
- Miféle kard?
- Hát amit az ember viselt. Borjúnyúzó, széles pengevas. De nem is ez az érdekes.
- Nahát akkor - mondta Annuska. - Azt mondja el, ami érdekes.
- Délelôtt bedagasztottam szépen, mégpedig köménymagos kenyérnek valót, amilyet majd a búcsúra is sütök. Amikor készen voltam, a karjaim majd leszakadoztak, de ez már így van mostanában. Minden dagasztás után le kell feküdnôm a hencserre, az anyja istenit neki, mert szédülök, mint a toklásztökű ruca.
- Ez az érdekes?
- Ez nem érdekes - legyintett a férficukrász, és leszívta a maradékot a kupinca aljáról, aztán mindjárt töltött is újat magának. - A dagasztás után azt cincogta a fülembe a lisztkamrában kurkászó egérkomám, hogy bizony jár nekem egy jó kancsó sör, pláne, hogy ilyen fortyogi meleg van, amikor az ember még az egyetlen nadrágját is elhajítaná magáról. Hát kimentem szépen ahhoz a kofacsaló Óvargához, megültem egy nagy fa alatt, és magával a doktorral beszélgettem.
- Ne mondja már... Ott volt a doktor úr?
- Hát! Az is csak ember ugyebár, annyi beteges népeket lát, hogy már attól is jól megszomjazik! Most tessék csak elképzelni, annak a fancsali feszületes Óvargának van egy hosszúpuskája, és éppen engem akart vele meglôni, egyenesen a háztetôrôl. A szemei vérben forogtak neki, mint egy vágási disznónak, ha meghallja a bôllér köhögését. De hát engem se kell félteni, felmiszlikeltem a lócáit, megtördeltem az asztalait, mire az a szardagadék bezárkózott a söntésházba. Tetszik látni, gyáva, gubanyaló ember az, pedig az öregapja vörössipkás honvéd volt, késôbb még levelezett Damjanich özvegyével is, ámbár Óvarga senkinek se mutatja meg azokat az irományokat, azt beszélik, hogy bent tartja a sifonban, újságpapírba csomagolva, zsinegával átkötve.
Sümeg Gyula kifulladt, mintha dombmászás után volna, sípolva zihált és tenyerével a zsíros koponyájára tapadt nedves hajzatát lapogatta. Annuska otthagyta a kamraajtót, lesimogatta gyógyszolga öltözékét és kilesett az udvarra.
- Szép dolgokat művelnek maguk, igazánmondta.
- A meleg is teszi. Legalább egy kis esô hullana, az anyja kiszikkadt istenit neki. Olyan szárazság van, hogy a köpés le se ér a földig.
Annuska megfordult, gesztenyebarna hajából kivette a esatot, és a homlokába lógó tincseket összeszedve, gondosan visszatűzte. Sümeg Gyula újra töltött, de nem nyúlt a kupincához, hanem már ô is fülelt kifelé. Mintha csapódott volna a fakapu.
- Aztán mi történt még? - kérdezte Annuska.
- Éppen el akartam mondani. Pézsma gazda ma hajnalban már találkozott ezzel a páncérossal _- mondta Sümeg Gyula és hüvelykujjával a háta mögé mutogatott. - Mégpedig a Bömbösben, napkeltekor. Igaz? Nem igaz? Beszél az is összevissza, mióta úri munkája van neki Kösélyszegen... Nagyobb baj az annál, hogy legújabban csomékos a liszt, szitálhatja az ember eleget, aztán csak egyedül vagyok rá.
- Ide hallgasson! Pézsma, az nem szokott hazudozni.
- Nem mondtam én, hogy szokott. Tôlem aztán magával Pilátus Bonciussal is találkozhat a Bömbösben, ha ugyan nincsenek haragban.
Billent a kilincs, kitárult a konyhaajtó, s ijedt ábrázatával Portörô, a mindenes rebbent be, kattogott a patkolt csizmája a szürke-piros kôpadlón.
- Kergeti magát valaki, Vilmos? - kérdezte tôle Annuska. - Hová szalad?
- A doktor úr küldte a rendelôbôl - állapította meg a férficukrász. - Üzenet lesz!
- Tessék fôzni táplalevest - szólt izgatottan a mindenes.
- Most, azonnal?
- Ez az üzenet.
- Annak lesz? - kérdezte Annuska.
- Annak. Aztán amíg fô, tessék megvetni az ágyat a vendégszobában.
- Micsoda?
- Ez az üzenet.
- Hát szép! - csattant fel Annuska. - Ugyan kiesoda az az ember, hogy belepocsékoljak egy rend ágyneműt.
- A páncéros - mondta a férficukrász.
- A páncéros bizony - bólogatott Portörô.Már magához jött egy keveset. Megmozdította a szemét és nyögött-nyekergett, amikor a doktor úr lazsnakolta az arcát. Látni kellett volna!
- Na hiszen - legyintett Annuska. Most fôzhetek táplalevest. Kérdem én, mire fel?
- Ez az üzenet - mondta Portörô immár alázatosan, és nyomban kirohant, be se tette maga mögött az ajtót.
- Fiatal kakasból van a legjobb táplalevesszólt a férficukrász. - De minden alkatrészét bele kell ám fôzni neki. Én legjobban a szárnyat szeretem ropogtatni, szopogatni.
- Ne magyarázzon már annyit Sümeg úr, látja hiszen, hol áll a fejem. Igyon még egyet, aztán gyújtson be nekem a spórba.
- Jó tüzet csakis a férfinépek tudnak rakni, mert nagy türelem és széles marok kell hozzá.
- A fás láda tetején talál gyújtóst - mondta Annuska, aztán kitárta a nagystelázsit és csörömpölve válogatott a fazekak között.
-Vasárnap szoktak táplalevest betálalnidünnyögte Sümeg Gyula. - Hétköznap fogyasztani halált jegyez.
- Aztán mi maga? Táltos talán? - kérdezte Annuska.

Rálne a szájára neki és jól megdudálná


Várjál csak türelemmel. Nemsokára újra elôveszem a mesetartó döbözt, aztán olyat mondokmormintok bele a füledbe, hogy uccu neki, elszaladsz a holdacskát kergetni!
- Azt mondja meg nekem, hogy még mindig mozgatta a szemét? - kérdezte a férficukrász, aki éppen fél térdre ereszkedett, kipattintotta a spór kisajtaját és egy fadarabbal nekiállt a parazsat összeturkálni. - Hadd fôjön az a táplaleves!
Portörô megtöltötte a maga kupincáját.
- Még mindig mozgatta. Ide-oda ment neki a szeme.
- Szólt valamit?
- Egy hang nem sok, annyit sem.
- Töltsön komámbátyám nekem is - mondta Sümeg Gyula, aztán belökte a kisajtót, felállt, és közben egy bánatosan nagyot fingott. - Megszólalt a réztrombita, itt az utolsó ítélet!
- A segge lyuka szólalt meg magának - legyintett Portörô Vilmos. - Csak aztán tarkón ne vágja a tulajdon huzata!
- Szeles nap, víg kedély, ahogy az öreganyám mondogatta, mert neki is szépeket repegett a szoknyája, fôleg alkonyat táján. Hallgasson ide, még a negyedik szomszédban is hallani lehetett a bombogatását, a cikornyás, fájdalmas seggi kukorékolását. Megmondom magának, egyszer össze is szarta magát, de olyat bumbantott hozzá, hogy bokáztak a szôlôtôkék körülötte. Na, kár, hogy nem ismerte.
- Úgy látszik, maguk elörökölték szépen egymástól a rossz beleket.
- Rossz bele van magának - mondta a férficukrász. - A gatyabeli kenés-fenés a jóistennek is tetszik!
Sümeg Gyula megállt az asztal sarkánál és felemelte a kupincát.
- Aztán csakugyan betették a vendégszobába?
- Hát! A hímzéses nagyheneserre. Most aztán ott mozgatja a szemét ide-oda - válaszolta Portörô, és felemelt kisujjával mutatta, miképpen megy végbe a szemmozgás.
- Mit tettek vele a rendelôben?
- Tudja a bánat. Ki lettem küldve. Éppen csak levetkôztettem, már vihettem is a teknôbe a ruhákat.
- Még ez teszi rá - mondta Sümeg Gyula és lecsapta az izzadságot a homlokáról. - Tudja mi kellene ennek? Majd én megmondom. Egy fôzet csomorika, fapalackból, aztán ha ez nem használ, hátulról szépen fejbebaszarintani a hókkon fejszével.
- Maga aztán elintézné - vigyorgott Portnrí.Énszerintem meg nem kellene oda a hókkon fejsze, elég volna, ha rálne a szájára neki és jól megdudálná, amilyen segge sóhajtása van.
A táplaleveses fazék fedôje ugrándozni kezdett, és gôzfellegek kíséretében sárga hab nyomult ki alóla. Mindketten azt bámulták meglepetten, miként a tüzet szokás, végül a mindenes csak odacsoszogott a spórhoz és félrehúzta a fazekat.
- Nem tudom, mit akar a doktor úr a táplalevessel - mondta -, de annyit ér ez ebben a melegben, mint a mustos szar a szapulódézsában.
- Ne törôdjön vele, nem a mi dolgunk - fújtatott a férficukrász és benyelte a pálinkáját. - Azt mondja meg inkább, hogy mi lett a páncérral?
- Mi lett volna... Ott van a nagyszobában, a dohányzó fotelek mögött.
- Aranyból van?
- Már hogy lenne... ?
- Azt soha nem lehet tudni. Ismerte maga a lótifuti Búbosbagost, akinek a Kisszálkahalmon volt a háza?
- Heremolnárnak mondta mindenki a miskárolás miatt. Máskülönben ügyes bormester volt...
- Róla beszélek.
- Mit akar ezzel? Volt neki páncérruhája?
- Fekete fene volt - mondta Sümeg Gyula és tenyerével az asztalra ütött. - Nem volt annak még ép foga se, az anyja istenit neki. Vénségére ágynak dôlt, sorvadt, fogyatkozott, valóságos aszalvánnyá teperedett, talán meg is vakult, mert engem se ismert meg, aztán összeálltak az asszonyok, minden áldntt nap más vitt neki egy kis fôztöt-kosztot, de annyit ért annak, mint Csire néninek a faszmeresztô fű.
- Meg is halt hamar...
- És tudja maga, hogy megfonnyadt, mire eljutott odáig? Akár egy tésztanyújtó fa, úgy nézett ki. Egy gyerek is játszva elvitte volna a hulláját. Most hallgasson ide! Szépen eltemették, aztán az asszonyok nekifogtak, hogy rendbe tegyék a házát, még jól ki is meszeltek, mert féltek, hogy megtapad a falon a dühübetegség. Csetreszelés közben a kiskemence padkáján ráleltek valami lószôr gatyára, az alatt meg egy összecsavart bagáriakapcára.
- Hát aztán?
- Mi az, hogy hát aztán... ? Tudja maga, mi volt abban a bagáriakapcában? Tizennyolc aranytallér, mégpedig igazságos Mátyás királyunk idejébôl. Ki gondolta volna a lótifuti Búbosbagosról, hogy gazdag ember. De mondja meg, mire ment vele, amikor az ágynak való deszkát is úgy hordták alája.
- Akkor igyunk még egyet - mondta Portörô, de még a kupincát se fogták meg, amikor meghallották az udvarra beforduló szekér zötymölését. A mindenes kilesett az ablakon, aztán Sümeg Gyula fénylô arcára tekintett.
- Úgy látom, a Pézsma kocsija jött meg. Vele a papunk is.
- A rabonbáni ördög harapja fityulán... Biztosan a páncéroshoz hívták. - A férficukrász felszedelôzködött. - Aztán most már ügyeljen maga a tűzre, én hazamegyek a dolgomra.
Annuska nyitott be kipirult orcával.
- Jöjjenek emberek segíteni, a templomszolgát hozták meg a szekérrel. Nagy baja történt neki.
- Mi a csalmat - rikkantott Sümeg Gyula.Megette a temjént, vagy ráesett a nagyharang ?

Gelesztája van, de
mindig is volt neki
gelesztája


Feri nagyapa aggódva keringett a pôreszekér körül. Mint egy nagy szárny, repkedett utána a kigombolt fehér köpeny. Pézsma gazda fent állt a szekéren, benyúlt a fűbagoly Kostökô hóna alá, és óvatosan tolta elôre, hogy Portörô és a pálinkagôzös férficukrász elérjék a kurta, felemás lábakat. Az ormótlan, boltozatos koponya nekinyaklott a gazdaköténynek.
- Váratlanul történt, nagyon váratlanul - szólt Kalácska nagytiszteletű Feri nagyapa felé. - Reménykedem, hogy nem szólítja el az Úr.
- Óvatosabban emberek, ne rázzák - mondta erélyesen Feri nagyapa, aztán a paphoz fordult.Nem kell máris a legrosszabbra gondolni.
- Mi lelhette? - kérdezte aggodalmasan Kalácska, s átbújva a lovak feje alatt megkerülte a pôreszekeret, hogy ô is segíthessen Kostökôt ráhúzni a saroglyára.
- Meglátjuk - mondta Feri nagyapa. - Lehet mérgezés, de a tünetekbôl ítélve ez morbus sacer, azaz status epilepticus. Többet most nem mondhatok. Azonnal meg fogom mérni a testhômérsékletét.
- Köszönöm dáktor úr - mondta Kalácska.Mikor múlnak már el a bajok a fejünk fölül? Most aztán magamnak kell harangozni, nem tehetek mást. Erre az emberre itt a legnagyobb szükség van - mutatott a saroglya felé. - Még nem fordult elô, hogy ne ô harangozott volna. De hát Isten a betegséget is oda küldi, ahol a legjobb helyen van.
Hidd el riekem, hiszen ismersz már, nem akarlak untatni, és ahhoz sinesen sok kedvem, hogy élborzasztó, vagy visszataszító képekkel undort keltsek benned. így aztán csak annyit mondok, nem többet, hogy az öreg Kostökô Jósep olyan tehetetlenül hevert a vizsgaasztalon, mint egy tányér lefosztott melence. Rövidebbik lába felhúzódott egészen az ülepe alá, dodoros feje félrebillent, és a megszáradt szartól összeragadt csimbókos haja olyan büdösséget árasztott ki, hogy elég volt szagolni. Annuskának is félreállt az orra, miközben újra begyújtotta a petrofort, hogy felkészítse a műszeres tálkát. Végül kopogós léptekkel kisietett, és egy párizsivizet szóró pumpával tért vissza. Bepermetezte a levegôt és Kostökô ruháját is.
- Fertelmes - mondta, amikor elhagyta a rendelôt.
Pézsma gazda a nyitott rendelôajtóban állt, amikor Kalácska elbúcsúzott.
- Hamarosan visszajövök - szólt elmenôben, majd Pézsma gazdához hajolt. - Aztán ne feledkezzen meg a mi kettônk dolgáról!
Feri nagyapa felhúzta Kostökô szemhéját, s ráncolódó orrnyereggel hajolt a látvány fölé, aztán jobb kezének mutató- és középsô ujját rászorította a templomszolga nyakára, végül a csuklójára.
- Szó sincs itt magas testhômérsékletrôl.A régiek ilyenkor nem szabódtak, hanem eret vágtak. - Pézsma gazda felé lépett. - Mi történt ezzel a jóemberrel?
- Odakint jártunk a Bömbösben...
- Panaszkodott, hogy szédül?
- Ez? Nem szokott ez panaszkodni. Belefürdött a tulajdon fostolásába. A nagytiszteletű úrral mosogattuk meg a csordakútnál, mint veréb a fiát.
- Csukva látták a szemét?
- Mintha elaludt volna.
Feri nagyapa odatámaszkodott a vizsgaasztal fejéhez és az állát dörzsölgette. Olyan csend lett hirtelenjében, hogy a petrofor kék lángjának pöffögését is jól lehetett hallani.
- Gutaütés? - kérdezte Annuska.
- A nagytiszteletű úr szerint - szólt Pézsma gazda, miközben ripacsos arcát ingatta -, az öreg Kostökônek gelesztája van, de mindig is volt neki gelesztája, az istenit az anyjának. A Szotyori keresztapa temetésén mindenki szemeláttára ki is húzott egyet a tulajdon seggébôl, ott mutogatta a menetnek, aztán a végén belehajította a Pesztonka kihaj tott imakönyvébe...
Feri nagyapa hevesen legyintett, majd tenyerével rácsapott a vizsgaasztalra.
- Ugyan kérem, hagyjuk csak a gilisztát!Annuskára pillantott. - A régiek is jól ismerték a gutaütést, szépen le is jegyezték a tünetcsoportot... hirtelen és nagy hortyogással való lerogygyanás, melyben gyakorta az ábrázat is elfordul, könnyűi embernek akarata ellen folynak, szája mélyen eltátódik, szeme vagy behunyva, vagy kinyílva marad, s gyakori a tajtéktúrás, és így tovább... Gyógyítani persze nem tudták, eret vágtak a betegen, gyantafüsttel megfüstölték, tagjait meleg ruhával dörzsölgették, súlyosabb esetben megborotválták a gutaütött fejét, utána megmosogatták a koponyát égetett borral, amit aztán meg is gyújtottak. Mi értelme volt ennek? A beteg az égetô fájdalomtól egészen magához tért, sôt, ordított!
- Hát ez szép - mondta Pézsma gazda. - Az a legjobb, ha az ember testét elkerüli a kólyika.
- Úgy van - mondta Feri nagyapa és a szeme vidáman csillogott. - Csakhogy még senki nem halt meg egészségesen. Magán is jó lelküsmerettel eret lehetne vágni, Pézsma, biztos vagyok benne, hogy javára válna.
Feri nagyapa megint rácsapott a vizsgaasztalra, hunyorított egyet Kostökô elnyílt szájára, amely mint egy feneketlen kút feketéllett alatta, aztán nyikorgós cipôjében a kötszeres szekrénykéhez lépett, felbontott egy mullpólyát, és megkérte Annuskát, mint gyógyszolgát, hogy hozza be az ecetet. Az ecetes gézzel Feri nagyapa gyengéden dörzsölgette Kostökô arcát, de fôként a halántékát és az orrlyukait.
Láss csodát, ha ugyan az volt!
Elôször a karvalykezek mozdultak-rezzentek, aztán a lábak nyújtóztak, az inas nyak a tarkójára fordította a baliga koponyát, végül felnyíltak a szemhéjak.
- Eszénkedik már - állapította meg Pézsma gazda.
- Akkor én most elesukom a petrofort, minek égjen, ha nem kell - mondta Annuska.
- Hát kérem, ez lipothymia, azon belül is eclysis - szólt lelkesen Feri nagyapa az ecetes gézdarabot lobogtatva. - Sápadtság, a bôrfelület lehűlése, hideg veríték megjelenése, a szívműködés alászállása, gyenge és szabálytalan légzés jellemzi. Ilyenkor a szaglást tanácsos erôsen ingerelni, s lám, a gyors hatás nem marad el.
- Nicsak, felül, az anyja bölcsôringató istenit neki - mondta Pézsma gazda és meglepett arccal tolta hátra kajlakalapját.
Feri nagyapa Annuskát hívta segítségül, s a karjánál fogva segítették Kostökôt, aki horpatag mellét görbítette, ormótlan háti púpját emelgette, és féloldalazva felült a vizsgaasztalon, megnyílt szájából mézsűrűségű nyálszál csüngött le, rozsdásra égett pikkelyes nyakán rángatóztak az inak.
- Heknyekukk - mondta suttogva, és zavartan nézte a rendelô hófehér falát.
- Hallja, most aztán köszönje meg szépen a doktor úrnak, hogy nem Szent Péter asztalánál vacsorál - kiáltotta Pézsma gazda. - Amúgy is olyan szagá van magának...
- Hagyja csak - intette le Feri nagyapa. - Nem tehet arról, hogy beleesett a bélsárba, hiszen a lipothymia nincs tekintettel arra, hogy éppen mit csinál az ember.
- Heknyekukk - mondta megint Kostökô, és bizonytalanul tapogatott maga körül, mintha az ördögbordás tarisznyagot keresné.

Lemossuk ezt a jósepet,
mégpedig pipereszappannal


Sümeg Gyula érkezett meg talpig megizzadva. Hordóhasával félretolta az ajtóból Pézsma gazdát, s roppant combjaival behatolt a rendelöbe. Annyira fújtatott, hogy szerteszét repegett tôle a bajusza.
- Készen van a táplaleves - szólt színtelen hangon. - Kioltottam a tüzet a spórban.
- Egészen megfeledkeztem a táplalevesrôlindult Annuska az ajtó felé. - Megyek és leszűröm.
- Hát ez? - fordult a férficukrász a vizsgaasztal felé. - Ez a templomegere még ideát van? Azt hittem, hogy a muhaördög már rég a faszára kötötte a szôrmaccagot.
- Na, emberek, segítsenek levenni ôt. Megnézzük, lábra tud-e állni - mondta Feri nagyapa.
- Lábra állni... - legyintett a férficukrász.Sánta ez, mint a fejôszék. Az jut eszembe róla, hogy lakott kint Kadarcs felé, mindjárt a tölgyerdô elôtt, egy kóróból rakott esztenaházban, emlékezhetnek rá, a veres Gerezna, aki ágyszalmával kereskedett, igen ám, de fából volt mind a két lába. Vigyázni kellett neki, nehogy belelógjanak a tűzbe, ha ciberét fôzött, mert azt nagyon szerette bográcsosan. Legyen elég annyi, hogy ez a veres Gerezna egyszer kenyérbélbôl kiformázott egy jókora emberi faszfurkót és beragasztotta a tulajdon hónaljába. Ezt mutogatta bizalmasan mindenkinek, hogy nézzék csak meg, mennyire megverte ôt a Jóisten...
- Majd máskor elmeséli Sümeg úr - vágott közbe Feri nagyapa. - Most fogjuk meg a beteget hárman, és próbáljuk óvatosan talpra állítani.
Sümeg Gyula és Pézsma gazda bekaroltak a vén Kostökô hóna alá, Feri nagyapa pedig a lábait nyalábolta össze. így emelték le hármasban. A nyomorult fűbagoly pedig szépen megállt a saját lábán, riadtan tekingetett kôrül, közben döccengetett elôre a kurta lábain.
- Nem érzi, hogy szédül, vagy rendetlenkedik a látása? - kérdezte tôle Feri nagyapa. - Bátran szóljon, mert visszafektetjük.
Kostökô köhögött, vibrált a nyúlszája.
- A jó kurva életbe, hol vagyok? - kérdezte váratlanul.
- Ezt nevezem - mondta Sümeg Gyula.Nem ahogy kezet csókolna a doktor úrnak, amiért nem engedte meghalni.
- Járkáljon, mozduljon, próbáljon lépegetnibiztatta Feri nagyapa, de a vén Kostökô csak állt egy helyben, a petroforállvány szomszédságában, nyálzó száját eltátotta, busa fejét ingatta, mintha harangozni akarna vele.
- Nincs ennek már semmi baja - állapította meg Pézsma gazda -, máskor is így handarikázik, meg ferdén néz a szemével.
- Nem lesz semmi baj - mosolygott Feri nagyapa és megérintette Kostökô Jósep vállát.Azonban még lesz dolgunk egymással. Szépen megfürösztjük magát, aztán kap tôlem egy rend tiszta ruhát is.
- A harangoknak szólni kell - mondta Kostökô és az ajtó felé mutatott.
- Kár ennek a tiszta ruha - legyintett Pézsma gazda. - Úgyis megint belefürdik a szaporafosba.
- Látja, látja - hajolt Feri nagyapa a templomszolga arcához. - Van, amikor a kötelességet félre kell állítani egy darab idôre. Ne törôdjön most a harangokkal, mert akad annál fontosabb.
- Ajjé - lihegett Sümeg Gyula, és hersegve vakarta a seggét -, lassan csak haza kellene találni, mert ki az atyamentum fűti be a kemencét, hacsak a Marimnak eszébe nem jut. A kenyérnek sülni kell és pász, aztán a kovászt se a halál hozza csacsifogaton...
Feri nagyapa észrevette az ördögbordás tarisznyagot az ajtó mögé hajítva, felemelte és Kostökô nyakába akasztotta. Végül szigorúan megállt Pézsma gazda és a férficukrász között.
- Még egy kicsit segítsenek nekem. A pincelejárat mellett találják a falhoz támasztva a nagyobbik cseberkádat, azt vigyék a ház mögé. Annuska melegít vizet, azt meg szépen kivödrözzük az ablakon keresztül. Megtöltjük a cseberkádat és lemossuk ezt a Jósepet, mégpedig pipereszappannal. Most elôbb kísérjék a konyhába, s kanalazzon annyi táplalevest, amennyi jólesik neki.
Feri nagyapa sietôsen levette magáról a fehér köpenyt, felmarkolta a vérnyomásmérôt és kisietett a rendelôbôl.
Látták, amint belép az elsötétített, hűvös vendégszobába.
Képzeld csak el, mi történt ezután! Ez a dúlófosztó testű Kostökô Jósep a tenyerével vadul csapkodni kezdte a nyakában lógó tarisznyagot, vicsorgott, himbálódzott, aztán sípolva ezt kiáltotta:
- Merre van Földi János?
Bizony, ezt kérdezte. Hol van Földi János? Hát én megmondom neked...
Állj el szavam, ne tovább!

Készülôdjél édes uram,
viszlek magammal


Álmodtál és könnyeztél?
Jól van hát, meg ne rettenj, kis szívedet ne harapdálja a fekete köpenyeges félelem, itt vagyok neked én vigasztaló jó cibaknak, ha ébren is könny ugrana ki a szemedbôl. Mert megesik, megesik... Az álom a kishúgod, a fájdalom a nagytenyerű bátyád !
Hanem idehallgass csak, hogy az egylábú katonabolha bújjon a karácsonyi zsineges gatyádba, hát miért nem szóltál, hogy a mesémet nem mondtam véges-végig? Ülj ide le engedelmesen, ha jobban esik a sötétség, szép pilláidat le is hunyhatod. Én pedig felnyitom a mesetartó döböz fedelét.
Történt egyszer, miként egyszer minden megtörténik, hogy Máknyimák nem tudott a szalmakorcán elaludni, bámuldozta az izgô-bezgô sötétséget, és addig bámuldozta, míg nagy hirtelen látni nem kezdett a szemével. Aztán amikor már látott, mit gondolsz, mit látott? Hát bizony azt, hogy amikor testvérkéi, Mezôszirma, Büvellô, Átkosfellengér, Vízmászó, Ködszemű és Szellôke, egymás után sorjában szépen elszenderegtek, mindegyiküknek egy-egy fürge-tarka bogár szaladt ki a fülébôl. Elgondolhatod, mennyire elcsodálkozott ezen Máknyimák, éppen annyira, hogy a következô éjszaka, amikor megint az álommezôn legeltettek a testvérei, megint megvárta szépen, míg lát a sötétben, akkor aztán a szalmakorc alól kirántott egy iskátulyát, és sebtiben összefogdosta a testvérei fülébôl kifutó bogarakat. Azt mondanom sem kell, hogy az iskátulyát aztán mindjárt visszarejtette a szalmakorca alá, mintha mi sem történt volna, és reggel úgy kelt fel, ahogy máskor szokta, nehogy a többiek megsejtsenek valamit. Felhúzta szépen Máknyimák a csigaszarvas priccses nadrágját és kisétált az udvarra fát aprítani, de mire odaért az akácdücskôhöz, hallja ám, hogy csattog a fejsze, látja ám, hogy perren a forgács, s Ködszemű ott izzad a tönk felett. Ejnye no, vakarta meg bozontos haját Máknyimák, de akkor már észrevette, hogy Büvellô hordja a vizet a kútról, Szellôke sepreget a ház körül, Mezôszirma kergeti az ebédre való kendermagos tyúkocskát, s Vízmászó nagyban a lovat csutakolja. Máknyimáknak eszmélni sem volt ideje, mellette termett Átkosfellengér és így szólt hozzá: - Rendelkezzél velem testvérgazdám, hipp-hopp, ott leszek, ahol te akarod, azt teszem, amit megparancsolsz. Biztosan csak tréfálkoznak velem a testvéreim, gondolta Máknyimák, hanem mégis azt látta, hogy egész álló nap ôt szolgálják, ôt kényeztetik, úgy bánnak vele, hogy még a nádorispány is csettintene rá. Nem tetszett ám ez Máknyimáknak, de nem szólt semmit. Éjszaka álmatlanul fészkelôdött a szalmakorcán, mert nem örült, hogy a testvérei így megváltoztak, de persze addig se volt jó, amíg a fejére koppintgattak és merôs-merjében csak ôt dolgoztatták. Kinyitotta az iskátulyát és szomorúan nézegette a tarkafürge bogarakat, az ujjával még meg is turkálta ôket, végül mindegyik bogárnak kitépkedte a lábát, és amikor már nem bírta nézni a rengeteg szenvedésüket, szépen sorban mindegyiknek összenyomta a fejét a körmével. Ahogy egy-egy bogárból kifreccsent a sárga vér, úgy sóhajtott fel álmában valamelyik testvére. így telt el az egész keserves éjszaka. Napjöttekor aztán látta Máknyimák, hogy Mezôszirma, Büvellô, Átkosfellengér, Vízmászó, Ködszemű és Szellôke továbbra is ôt szolgálják, még a puszta gondolatát is kilesik, de alig szólnak egymáshoz, szomorkodnak, néha sírdogálnak. Mezôszirma még a tulajdon ruháját is megszaggatta bánatában a füstölôház mögött. Ez így nem mehet tovább, szólt magában Máknyimák, és napszállat elôtt, amikor a tökindák között szerettek üldögélni, megkérdezte: - Miért búsultok, édes jó testvéreim? Ha tudok, segítek rajtatok.Jaj Istenem, már hogy tudnál te mirajtunk segíteni, amikor halálnak halálával, sötétnek sötétjével elpusztítottad tarkafürge lelkecskéinket.Fonott kalács, vagy tűzjáró piszkavas legyen belôlem, ha értem, mit beszéltek, hiszen azok csak bogarak voltak! -Jaj, jaj, dehogy voltak. De nem is ezért búsulunk és szomorkálunk - sóhajtottak, sírtak a többiek. - Hadd tudjam hát meg az igazi okát - erôsködött Máknyimák. - Jól van, megmondjuk. Éjszaka itt járt a Csuvasz, mégpedig elôször abaköntös, azután pedig bolygótűz alakjában, és megparancsolta, hogy rózsatüskével bökjük át a te lelkecskédet, de ne öljük meg, hanem engedjük lábacskáival kapálózni, szárnyacskáival keservesen verdesni, mert ha hat lelkecske elpusztult, a hetedik éljen is, meg nem is. - Hát ha így van, legyen így, nincs mit tenni - mondta szomorúan Máknyimák. Tudd meg azonban, hogy testvérei nem mondtak el neki mindent, mert nem akarták látni nagy fájdalmát, helyette sorban elé léptek, jól megölelték és megcsókolták neki az orcáját. Holdkeltével szépen lenyugodtak, de már Máknyimák nem hálhatott a szobában, a góc alá, a kemence mellé tették le a szalmakorcát. Máknyimáknak hamar rászállt az álompillangó a pillájára, így aztán sejtelme sem volt arról, hogy testvérei az ajtó mögött leselkednek, pusmolódnak, és kézrôl kézre adogatnak egy nyikorgós fedelű, faragott iskátulyát, Büvellô pedig jókora rózsatüskét szorongat az ujjai között. Bizony eljött a bika órája, méghozzá surranó fekete széllel. Máknyimák éppen a másik oldalára fordult volna, ám hirtelen felpattant a szeme, elillant az álma, meglehet, a kemencébe bújt be, vagy a szél szívta ki az ajtó hasadékán. Izgelôdött-vackolódott, már azon volt, hogy kimegy szépen az udvarra, leül a favályú szélére, és meghallgatja a körtefa keserves nyekergését, amikor egy vékonyka hang szólította: - Készülôdjél édes uram, viszlek magammal ! - Ki szólít engem?kérdezte Máknyimák. - Hát csak én, a hites feleséged.
Akkor látta Máknyimák, hogy egy kenyérvetô lapát álldigál a szalmakorc végében, de nem csak áll, hanem szélesen mosolyog is, kacérkodik mert igen szemrevaló szép arca volt neki. - Hát ha viszel, én bizony meg nem akadályozom, már csak azért se, mert sokszor látok kibontott hajú aszszonyt álmomban - mondta Máknyimák, azzal csizmát rántott, begyűrte a vászoningét, megmarkolta a vetôlapát nyelét és rápattant, aztán huss, úgy kireppent, hogy majd elvitte a kapu szulákját. Rettenetes dühös szél kerekedett a nyomában, a kalácsképű holdat felleg takarta el, az útonjárók csillaga meghalványult, de még a bubuc is elhallgatott az almáskertben.
Reggel aztán a hat megmaradt testvér mindjárt látta, hogy a Csuvasz nem hazudott, minden úgy történt, ahogy elôre megmondta. Sírtak-ríttak, azt magad is kitalálhatod, de nem tehettek semmit. Az iskátulyát jól elásták a patak partján egy vénséges makkfa alatt. Ez a fa még ma is áll, ha megkérlelsz rá, szívesen megmutatom. A testvérek nagy szomorúságban éldigéltek tovább, tettek-vettek, gezmeteltek a ház körül, de alig szóltak egymáshoz, s ha éjszakánként szösszentzizzent a dohos szalmakorc, csak ennyit sugdostak: - Lám, lám, Máknyimák hazajött aludni.
Itt a végem, maradj vélem!

Kell-e még a tutyigatya


Nem zavarom álmodat, hadd kapirgáljon benne kedvére a fekete kakas. Lásd csak, én is itt fekszem vánkosomba süppedve, nyitott szemmel, kihűlt lábbal. Oldalt fordulva ki tudnám tapogatni a kisvillany pattintós kapcsolóját, ám a jeges fény kioltaná a vékonyan síró zeneszót, amely úgy, de úgy kering a sötétben, mint a reményvesztett könyörgés.
Hallod?
Odaát a rendelôben Feri nagyapa hegedül ! Áll a vaksötétségben, nekitámaszkodva a vizsgaasztalnak, szeme lehunyva szépen, karja lágyan mozog, úszik a vonó, mint a bánatos szerelem. Én fekszem nyitott szemmel, álmokat és meséket ölelve magamhoz. Nem hallom, ha a háztetô felett suhogás kél, ha a fekete kéményben boszorkánykacaj csörömpöl, ha a csontember a fülembe sugdos valami olyat, amitôl reggel szomorú leszek, merengô és kevés szavú, s talán még a pepita fedelű füzet lapozgatásában, és az asztal sarkán álló szilvóriumos kupincában sem fogom kedvemet lelni. A hegedűszó egyre cifrább, pattogósabb, kanyargósabb, no lám, Feri nagyapa a hatvágással próbálkozik, gyerünk, gyerünk, csak húzd rá, ne halljam a saját szuszogásomat, húzd rá drága öreg, elviszem magammal a zengô húrok hangját, s benne kezed mozdulatát, húzzad csak édes öreg, húzzad, a keserves Jézusát... Tudom már, hogy ébren vagyok. A sötétség, mint a meleg szurok folyik a szememre. Feri nagyapa sugárzó tust húz, és mindjárt bele is vág egy lassúba, hullanak a hangok, akár a tenyérbôl kipergô tengeriszemek, hullanak és szépen meghalnak, eltaposott kis tücskök a fű között, én pedig, miként a garaboncos a száradt tyúkvérrel fódozott szélkabátját, felrebbentem a takarót, besiklok a sötétségbe, és kitapogatom a rendelô kilincsét.
Nincs ott senki, édes jó komámlelkem! Nincs ám, se hegedű, se vizsgaasztal, csak én vagyok ott didergô szívvel, mezítláb, szellôzetlen hálóruhámban, rászikkadt nyállal az államon, a csend üres sistergésével a fülemben. Játssz, még nekem, szerelmes csillagom... A holdfény feldereng az ablakon, sápadt hullafénye vigasztalni szeretne, de szorongássá gyúrja az iménti álmodást, amely immár nem muzsikál, csak színtelenül kotyorog, mint az ereszben a zápor vize. Kitapogatok egy széket, de aztán mindjárt mást gondolok, lépegetek szépen a holdsugáron elôre. Játssz még nekem, csillagom, drága muzsikás öreg!
Nem vagyok ám egyedül, hiszen gyerekláb surran a padlón. Hallihó ! Nem bánom, tipegj ide mellém kis tutyigatyádban, bámuljunk ki együtt a hullaviaszos ablakon, ha ebben a halk hegedűszóval összeszôtt sötétségben, a sejtelmesen imbolygó falombokon kívül mást is látunk. Ne félj ! Tudod mit, ha akarod, elmesélek neked valamit. Fogjuk meg egymás kezét, az enyém itt van ni, tapogasd ki, aztán figyelj !
Volt egy reggel, mégpedig téli reggel, amikor Bécó is így lesegetett ki az ablakon. Kihűlt reggelre a szoba, Bécó kimászott a dunyha alól, odahagyta bolhaporos lepedôjét, mert szekérzörgést hallott, olyan nyikorgást-kepergést, amilyet csak a megfagyott rögökön döcögô szekér tud elôkeseregni. Bécó keresett egy rést a jégvirágok között, de nem látott egyebet a behavazott udvarnál, és a háttérben feketéllô budiháznál, amely olyan elhagyatottan tollászkodott a kert végében, akár egy vetési varjú. Fázni kezdett a lába, aztán ahogy a hideg benyúlt a hálóinge alá, a feneke is libabôrözni kezdett. Már éppen visszaszaladt volna a dunyhafészekbe, amikor puffant a budiajtó, Feri nagyapa állt ott a hóban, fényes fekete csizmában, és éppen a lovaglónadrágja derékszíját igazgatta, utána fagyos ujjaival begombolta a bundabekecset. Fehér lehelete körbelengte tarka prémkucsmáját. Bécó nézte a jégvirágok mögül Feri nagyapát, hallani vélte a hó ropogását a csizmatalpak alatt, távoli, deres kutyaugatásra fülelt, aztán egy leesett edény csörömpölésére a konyha felôl. Feri nagyapa tétován megindult a fáskamra felé, ám félúton megállt, kiáltott valamit és a kapu felé intett. Bécó addig igazgatta a fejét, ameddig balfelé is jól el nem látott, mert a ház kiszögellését az ablak sűrű jéghomálya fedte el elôle. Hát ott állt a szekér, s mellette toporgott Pézsma gazda. Feri nagyapa kiáltására a gazda szólt a lovaknak, azok pedig megindultak elôre, elkoporgott a szekér a budi elôtt, a fáskamránál széles ívben visszafordult a pincelejárat felé, ekkor Feri nagyapa megint kiáltott, és intett is. A jégszirmok mögül leselkedô Bécó akkor vette észre, hogy nem üres a szekér, de nem ám, valami fekszik rajta, ponyvával letakarva, még a hosszú lábak körvonalait is ki lehetett venni. A bak mögé feltámasztva pedig egy fonott hústartó lésza látszott. Pézsma gazda mondott valamit, közben a kezeit csapkodta össze, olykor vastagon meglehelte.
A vaspánt csapódásából tudni lehetett, hogy kinyílt a pinceajtó. Pézsma gazda magyarázott, mutogatott a rakományra, aztán felmászott a bakra és három lépéssel elôbbre vitte a szekeret. Bécó már alig látta mi történik, halántékát az ablakfához nyomta, szempillája a fagyos üveget súrolta, tenyerével szüntelenül törölte a tulajdon páráját. Feri nagyapa a haresafűrésszel jelent meg a szekér hátuljánál, felhajította a ponyva mellé, aztán maga is felkapaszkodott Pézsma gazda mellé, aki éppen egy nyúzókéssel hadonászott, mutogatott vele a ponyvára, amit aztán fel is hajtott. Mindketten ott térdepeltek, de nem lehetett kivenni, hogy mit csinálnak. Pézsma gazdának fürgén járt a karja, mint a kútgém, Feri nagyapa csak néha kapott oda, mintha elvenne, vagy félretolna valamit.
Sokat látni nem lehetett, akár hiszed, akár nem, és bizony a kíváncsinál is kíváncsibb Bécó már régen a dunyha alatt vacogott maga alá húzott lábszárakkal, amikor Pézsma gazda és Feri nagyapa leemelte a kocsiról a hústartó lészát, aztán letakart kosarakban sokáig hurcolkodtak a pincébe. Hogy mit csináltak, mit nem, azt idejében meg fogod tudni, még akkor is, ha nem érdekel, mert egy szárnycsattogástól terhes éjszakán szépen álmot küldök rád! Mire a szekér elment Bécó már úgy szendergett, mint a színes rongyokkal betakargatott kismacska a kalácshordó kosárban.
Könyörgöm az emlékezethez, hogy ne csapjon be !
Tekintetemmel arrafelé kutakodok, ahol az az ablak meredezik, erôlködöm, hogy csilingelve elém hulljon minden kis részlet, mintha egy csipkét kellene emlékezetbôl lerajzolnom. Hóha te, kalimpálja a szívem. Hóha te, húzgálja egy láthatatlan kéz a csontmaccagot a hátamban. Elég legyen ebbôl, ne nézd tovább az éjszaka sötétjét, a holdfénytöl izgága falombokat, ne hallgasd a padló titokzatos reccsentéseit, a fal sóhajtását. Nemsokára szépen reggel lesz, és a friss, kenyérillatú napfény elűzi a véres orrú, sertésképű gonosz népséget a kéményjáratokból, te pedig piros arecal kiülhetsz a lugas meleg falócájára, kergetheted a fejed körül zizergô méheket, s ha meghallod a harang kondulását, bizony kiállhatsz az udvar közepére és tekinteteddel megkeresheted a kakasos tornyot.
Essél hanyatt a meglepetéstôl, mint a lacikonyhás a prüszköltetô portól, de bizony sokáig látható volt annak idején a kisszalonban egy rénszarvasprém. Az ám ! Elôször mint szönyeg szolgált, késôbb falvédövé lépett elô. Ez is csak most jutott eszembe !
Kell-e még hegedűszó? Kell-e még a tutyigatya? Kellett-e neked ide visszatérni? Ez a történet akkor is itt van, és sehol másutt, ha Óvarga tata ádámbűzös bokakapcája már háromszor elmállott a hadházi homokban!
Toporgok a sötétségben, visszatérek teknöre feküdt ágyamba, tarrararamm szalmakorc, elgörbült szemmel megint aludni készülük, erré aztán nesze seggem, láss vásárt, lehunyt szemhéjamon kigyúl szépen a pepita füzet egyik bejegyzése, amely így szól : Vándorgóc - Cerebrurn - Enkephalitis. Ökörbôr módszer. Megfelelô bizonyitékok ! íme a felfüggesztés ábrája. A felfüggesztés ábrája azonban sajnos nem készült el. Vajon miért? Mielôtt hajnali szendergésemet elkezdeném, ezen gondolkodom. Persze hiába.
Ölelj álom, csókolj álom!

Az egybordából szôtt
füstös seggű kísértetre
hasonlított


Amikor elkészültek a vízhordással, Sümeg Gyula lefittyedt piros szájjal, savanyúra izzadva megállt a cseberkád mellett és nézte a víz színén fulladozó legyeket, darazsakat és bogarakat.
- A vén Kostökô legalább nem lesz egyedülmondta. - Bemásznak neki a fülébe ezek a férgek, ni!
- Ami itt megtörténik, az mind a doktor úr nagy szívjóságát mutatja - állapította meg Portörô Vilmos, aki hátát a ház falának vetve, éppen a pipáját dömöckölte görbe mutatóujjával. - A betegek kifürösztése eddig nem volt szokás, de ahogy a vak kucsmaszabó mondta, egyszer minden elérkezik, mégpedig észrevétlenül, mint az elsô ôsz hajszál.
- Okos mondás - bólogatott a férficukrász.Sokra ugyan nem megyünk vele, mert hiába a sok okosság, a kaszást azt nem lehet vele elkergetni. Ezért kell a jóság elôtt kalapot emelni.
- Ezért - dörmögte a mindenes. - A doktor úr nagyon jó ember, annyi irgalom van a szívében, mint tizenhat másnak.
- Aztán csak érdemtelenre pazarálja...
- Nem pazarálja... Amelyik jóság válogat, az már nem jóság, az már nyúlpecsa.
Sümeg Gyula elhúzta a száját, az álla tele lett gödröcskével. Elcsendesedve álltak a ház mögötti napégette sárga gyepen, álltak a vendégszoba és a konyha hátsó falának kiszögellésében, bólogatva nézték a meszes deszkaszálakra állított cseberkádat. Nyári alkonyat elôtti édeskés levegô lengte át az udvart, ez a fuvallat nyomta lejjebb és lejjebb a Napot, ez oltotta ki pimasz perzselôkedvét. Valahonnan malacröfögés hallatszott, aztán nyugodalmas csend állt be.
- Nem volt harangozás - szólalt meg Sümeg Gyula. - Igen késôre járhat... Eddig azt gondoltam, hogy az asszony befűtötte a kemencét, de most már azt is gondolom, hogy a kenyeret is csak bevetette, máskülönben megette a lókovász, nem lesz friss vekni, ki se érdemes nyitni azt a tetves boltot.
Portörô kivette a pipát a szájából.
- Hát menjen haza dolgára.
- Láthatja, hogy szükség van rám. Mit gondol, ki cipekedte a saroglyát!
- Akkor nem lesz kenyér - legyintett a mindenes. - Majd rágjuk a tegnapit.
A ház szegleténél ekkor jelent meg Kostökô Jósep. Semmi más nem volt rajta, csak egy térdig érô tökefosztós bujavászon gatya, nyakában pedig a jó bôrtarisznyag. Ördögi, szôrös teste fürgén billegett. Ormótlan, vigyori koponyáján, szarcsimbókos üstökén bánat ült. Mögötte lépkedett a doktor, akár egy piros csuhás hóhér, lépkedett a Kostökô hasán puffogó bôrtarisznyag ütemére, karján felnyalábolt ruhaneműk lógtak, markában szappant szorongatott.
- Jól van emberek - nézett a szemüvege felett Feri nagyapa a cukrász hordógyomra felé, aztán a cseberkádhoz lépett és szabad kezével játékosan belepocsolt a vízbe. A ruhákat óvatosan a fűre fektette. - Ezt a régi öltönyt magának ajándékozom, Jósep. Talál egy inget is, szintén viselje.
- íme a nagy jóság - szólt Portörô. - Aholyan hatalmas, mint a templom teteje!
Feri nagyapa rátette a kezét a cseberkád szélére.
- Ez itt tisztasági fürdô, Jósep. Kérem, mászszon bele, meglátja, újra fog születni.
- Egyszer is sok volt, az anyja istenit neki - legyintett Sümeg Gyula. - Nézzék már, olyan pofát vág, mintha egy elôhasi tehén nyalta volna elô... Na, legközelebb a Bolondjóskát borotváljuk!
- Még ez teszi rá - mosolygott a mindenes.Megártott magának az ágyaspálinka!
Közben Kostökô leemelte a nyakából a bôrtarisznyagot, ledobta a sárga foltokkal teli tökefosztós gatyáját és engedelmesen belemászott a fürdôvízbe. Görcsösen kapaszkodott és riadtan tekingetett kifelé, mintha a pokol nagy üstjében ülne, és a villásfarkú ördög most akarna alá gyújtani. Feri nagyapa türelmesen állt a cseberkád mellett és tartotta a szappant.
- Mossa meg magát, Jósep!
Kostökô értetlenül nézett, aztán vizet löcskölt a horpadt mellkasára.
- Ejnye, nem fog ez menni - csóválta a fejét Feri nagyapa. - Engedje meg Jósep, hogy lemossam, hiszen a feje tetején is bélsár mutatkozik!
- Szaros hajjal nem lehet harangozni - szólt a
férficukrász. - A húzókötél jobban szereti a temjént.
Ekkor érkezett meg Pézsma gazda a nagyudvar felôl. Vasalt vászonlepedôt hozott sietôsen, még a kajlakalapját is elfelejtette felrakni, azért aztán a fele homloka fehéren világított. Portörô a cseberkád felé mutogatott a pipaszárral.
- Ázik már a tengelice - kiáltotta.
- Csak ne sokáig, mert fellohad a tojása nekikiáltotta vissza Pézsma gazda és megállt a fürdô mellett.
- Meghoztam a vászonlepencét.
Feri nagyapa levette az ingét, aztán körülnézett.
-Emberek, ha gondolják, menjenek be a konyhába és igyanak valamit - szólt csendesen, s a ruharakásra helyezte a szemüvegét. Aztán erôteljesen szappanozni kezdte a vén fűbagoly testét.
- Ha meg nem moslak téged, nincs hozzám semmi közöd. Aki meg van fürdetve, annak csak a lábait szükséges megmosni, egyébként egészen tiszta - mondta Portörô Vilmos.
- Mert tudta ki az, aki ôt elárulta, azért mondta - válaszolta Pézsma gazda és bontogatni, kisimítani kezdte a vászonlepencét. - De korábban azt is mondta: amit én cselekszem, te nem érted most, de majd megtudod ezután.
Portörô a ház falához verdeste a pipáját, közben így szólt.
- Nektek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam nektek, hogy amit én cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek. Bizony, bizony mondom néktek.
- Mit habrikálnak itt maguk? Az én lábamat a kutya fasza se mossa meg, majd én megmutatom ! - csattant fel Sümeg Gyula. - A kezem tiszta, amivel a kenyérdagasztékhoz nyúlok, a lábammal meg ne törôdjön senki!
Pézsma gazda is a ház falának döntötte a hátát. Tenyerét a gazdakötény mögé dugta.
- A szolga nem nagyobb az ô uránál. Aki befogadja, ha valakit elküldök, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött - mondta.
- Úgy bizony - bólogatott a mindenes.Csakhogy az ember könnyen felejt, mert meglágyul az agya neki, emiatt aztán csak a vasrostát rugdossa dühében, ha eljön az ideje.
Feri nagyapa éppen a vén Kostökô haját szappanozta, habot dagasztva tíz ujjal vakarta a fostos üstököt, a fűbagoly pedig jámboran tűrte, elfehéredett bütykökkel szorította a cseberkád peremét, száját kitátotta, szinte érezni lehetett ecetes leheletét.
Sümeg Gyula rönknyi combjai megmozdultak, a férficukrász gyalogolni kezdett a házfal és a cseberkád között. Minden lépésnél rezdült a hús fényes arcán.
- Ezt a vizet se innám ki - mutogatott a fürdô felé. - Ámbár nagy szükségben minden megtörténhet. Vastag regénykönyvek szólnak az emberi teremtmény megállatiasodásáról. Az én halott sógornômnek is volt egy ilyesféle története, mégpedig a szomszédasszonyáról. Annak ugyanis vörös szôrzet nôtt a hátán, az urának minden nap beretválnia kellett, csakhogy, kérem szépen, az asszonyka beretválás közben hangosan mekegett, tisztára mint egy kecske, így aztán az ember szépen bepamacsolta a hátát neki, de mielôtt nekilátott volna beretválni, rongyot tömött az aszszony szájába, mert mind a ketten szégyellték volna, ha a mekegés kihallatszik az ablakon. Történt egyszer, hogy ez az ember lebaltázta két ujját favágás közben...
Pézsma gazda legyintett és félbeszakította a cukrászt.
- Maga mindig akkor okoskodik, ha híja akad valaminek. Úgy tesz, mint az apafai sánta hentes.
- Mit akar ezzel?
- Mondta valaki magának, hogy igya ki a fürdôt?
- De hiába is mondta volna, az anyja istenit a fajtájának - kiáltotta Sümeg Gyula, aztán lehalkította a hangját. - Inkább ízleljük meg azt a borocskát ott a konyhában!
- Csikmák ember maga - szólt Pézsma gazda.
- A saját házánál miért nem traktálja a bort, he?
- Ajha - mondta Portörô és a combját csapkodta. - Jól mondja.
- Jöjjenek csak, tele van minden demizsunom. Legalább kaláberezünk reggelig.
- A jószág pedig dögöljön éhen, igaz? - kérdezte Portörô. - Mit gondol, ki fog etetni, ha a gazda reggelig kaláberezik% Majd éppen Szent Péter leszáll az egekbôl a maga kívánságára, hogy bekutyulja a moslékot...?
- Megígérem, hogy az asszony tyúkot vág, és hagymás vér lesz reggelire, frissiben sült kenyérkével.
- Én csakis pénzben játszom! Máskülönben bolhapöcsölôje az egész, és nincs értelme a makk ászt a gatyába rejtegetni - mondta Pézsma gazda.
- Portörô ! - csattant Feri nagyapa hangja, miközben vizes kezeit csapkodta le a fűre. - Segítse ki ezt az embert. De óvatosan.
A mindenes zsebre dugta a pipáját, és a cseberkádhoz ballagott szépen. A többiek nézték. Nem volt nehéz dolga, hiszen Kostökô is igyekezett kiszabadulni. Feri nagyapa mindjárt rácsavarta a fehér vászonlepedôt. Gondolhatod, menynyire kinevették a torz templomszolgát, akinek csak ázatag feje látszott elô a lepedôbôl, ennél fogva az egybordából szôtt füstös seggű kísértetre hasonlított, pedig az bokától levágott lábai csonkján ugrándozik és vigyorogva kihugyozza a tüzet a piruló szalonna alól.

Olyasmi, mint a fenecsont,
vagy az a nôszemély,
akinek nincs szôrkucsija


Túl vagyunk már a bika óráján, de még messze a hajnaltól. Odakint sistereg a sötétség, elpihent a szél. Felgyújtom megint a kisvillanyt és kiveszem a párnám alól a füzetet. Bizony ez van odaírva: Resurrectio !
Ez van szépen odaírva tintaceruzával. Most nem mondom, hogy pattanj mögém a sütôlapátra, inkább öltözzünk vándorlegénynek, és mezítláb vágjunk az útnak. Készítsd a tarisznyát ! Növeszd a bôrt csontos sarkadon ! Kapaszkodj a hajamba!
Mikepércsi Béla, a tanító úr, rárôsen lôdörgött át az udvaron. Posztónadrágot viselt, s hozzá zöld bársonymellényt, hamuszürke, ôsz borostás arca felett, mint egy koronát viselte a széles karimájú fekete kalapot. Egyszóval herélt kántorra emlékeztetett.
- Azt se mondják az emberek, hogy nonumque prematur in annum?
Neki lett igaza. Senki nem mondta, csak néztek rá. Mikepércsi Béla zavartan megdörzsölte vékonyka pamacsbajszát, utána vidám arcot próbált vágni.
- Nahát... ! Már Mikszáth Kálmán is kijelentette: ügyes dolog úgy gruppírozni a semmittevést, hogy lázas munkának lássék - mondta, majd megemelte a kalapját és szemügyre vette a vén Kostökôt, aki dideregve ült a cseberkád tövében, nagyra tátva savanyú száját.
- No lám - szólt Mikepércsi tanító úr. - Megdermedem, hajam az égnek mered és torkomba fúl a szó. Egyrôl ismered meg mindnyáját!
Feri nagyapa felnyalábolta a kupac ruhaneműt és a templomszolga mellé vitte.
- De jó kedve van magának, mikor nincs helye jó kedvnek - vetette oda a tanítónak.
- Tetszik tudni - emelte fel a mutatóujját Mikepércsi Béla, majd a cukrászra, Portörôre, végül Pézsma gazdára mutatott -, én nem tudok kivetkezni magamból, éppen ezért mindig tanítom az embereket, legyen éppen a napnak bármilyen szaka. Általam tízezer év néz le reátok!
Sümeg Gyula férficukrász erre fel hersegve megvakarta a tulajdon seggét.
Feri nagyapa legyintett és Kostökôhöz fordult.
- Öltözzön fel szépen. Máris jobb színben van, de mielôtt elbocsájtanám, azért még megmérem a vérnyomását.
Mikepércsi tanító úr a mellénye karkivágásába illesztette a hüvelykujját, és elôre-hátra hintáztatta a testét.
- Estefelé játszhatnánk egy-két órácskát, ha az a szentfazék Kalácska is rár - mondta Feri nagyapa felé fordulva.
- Ott van ni - szólt elégedetten Sümeg Gyula.
- Ez is kaláberezni akar, pedig már annyi pénzt elvert az asztalon, hogy maholnap kiköszönnek az eres tökei a kamukából.
Portörô elnevette magát, mire Mikepércsi peckesen elé lépett.
- Te vigyori paraszt, te Magyarhon terhes igája - mondta neki. - Azt hiszitek, nem tudom, hogy nem vagytok kibékülve a selyemharisnyáimmal? De így van ez rendjén, hiszen tyúkszembôl sosem lesz sasszem, ha érted a szólás üzenetét!?
- Hát még ez teszi rá - szólt Pézsma gazda, s bizony a tanító úr ôt is kioktatta volna, azonban e pillanatban Kostökô torkából nyüszítés tört elô, szemei tágra nyíltak, s tekintete felvágódott a vendégszoba nyitott ablakára.
Mindnyájan arra néztek.
- Heknyekukk - mondta a vén fűbagoly. - Ott vagyon Földi János! Adjon Isten doktor Földi János !
Néztek ám, mint akiknek megelevendett a fancsali feszület.
Te is néztél volna ám, hiszen ott állt maga a páncéros, immár nyakig begombolt hálóingben, másvilágias orcával. Vonásait mintha megfagyott gyertyaviasz lepte volna, tekintete üresnek látszott, mint az újszülött leányé. Mozdulatlanul állt, akár egy tengeriföldi madárijesztô, akit kikerült a szélsöprés.
Mindenki érezte, hogy ôket nézi, ôket bűvöli, rettegést és titkot olt beléjük.
Kostökô lassan felállt, közben olyan picire összehúzta magát a lepencében, hogy alig látszott.
- Itt van Földi János - mondta megint és örömében fülig szaladt a szája. - Kínos életét tüskék borították.
- Szakasztott circumstantia történik - mondta Mikepércsi Béla. - Ki az az ember ott? Egy egész temetô mutatkozik a szemében.
Feri nagyapa izgatottan hadonászott a pipereszappannal.
- Maga ismeri azt az embert?
- Jó hogy! - válaszolta Kostökô. - Most látám elôször.
- Akkor honnan tudja a nevét?
- Comoly, fulák, deréce - hadarta a templomszolga. - Hiszen ô mondta meg!
Pézsma gazda gyanakvóan tekingetett az ablak felé, s közben Mikepércsi Bélához intézte a szavait.
- Látszik ám, hogy ennek a nyomorult fosbahempergônek már a földbe szántották a fekete tyúkját... Hiszen nem szólt az az ember egy szót se, akármilyen szerzet.
- Félelmetes a pofája neki - mondta a tanító.Ez valami jámbor csel lehet.
- Inkább kurvavirág, vagy kísértet - rázta az öklét Sümeg Gyula.
- Csendet kérek - szólt Feri nagyapa. - Legyenek egy kis türelemmel. - Megfogta Kostökô vállát. - Hogy ô mondta meg a nevét... ? Mi nem hallottunk semmit, kedves barátom.
Kostökô borzongott a lepence alatt.
- Heknyekukk - zihálta. - Idegondolta a fejembe, én pedig megmondtam. Az én szájammal beszél, mert megértem, amit mond.
- Nocsak - mondta Feri nagyapa, és tanácstalanul nézett a többiekre. - Különös eset!
- Ez valami jó nagy kibaszás lesz - legyintett Portörô, és újfent elôvette a pipáját. - Olyasmi, mint a fenecsont, vagy az a nôszemély, akinek nincs szôrkucsija a lába között, az anyja istenit neki !
- Hát, megálljunk csak emberek - kiáltott Pézsma gazda. - Megálljunk csak! Odakint a mi temetôkertünkben van egy sírhant, a négy sarkán akácfa áll, mind igen szép, a sírkôre pedig Földi János nevét vésték ! Nyeljem le az ekekabalát, ha nem így van!
- Igazat beszél - mondta Feri nagyapa. Mikepércsi tanító úr sietôsen az ablak alá lépett és hevesen odamagyarázott a viaszos arcúnak.
- Rossz tréfa ez, kérem! Azonnal szólaljon meg, és tudassa kicsoda!
- A halál kapujában állt, amikor beavatkoztam
- szólt Feri nagyapa. - Sôt, még egy kicsit túl is rajta.
- Ô, doktor Földi János, orvos, nyelvész és természettudós - sipította a vén Kostökô. - Azt mondja néma, néma, néma...
Mindnyájan szépen az ablak alá álltak. Mikepércsi tanító csípôre tette a kezét.
- Akkor most gondolja bele a fejébe, hogy én ki vagyok.
-Kostökô ódagondolta és kisvártatva így szólt.
- Az ön személye érdektelen doktor Földi János számára.
- Jámbor csel lesz ez - nézett a többiekre a tanító, aztán a fűbagolyhoz fordult. - Mást nem mondott?
- De igen. Arra kéri az orvos urat, hogy ne tekintse ôt malum necessariumnak, vagy alter egonak... Köszöni, hogy megmentette, bár már életében is súlyos mellbetegséggel küszködött, úgy látszik ez a kór továbbra se hagyja nyugodni.
Feri nagyapa megragadta Kostökô nyakát.
- Honnan tud maga latinul?
- Heknyekukk - süvöltötte a templomszolga, akinek gutaütött arcán lángolt a riadalom, s a vászonlepencén keresztül a tökeit markolászta.
- Az ám ! Úgy beszél, mintha tisztára egy hites ember volna - mondta Pézsma gazda. - Eddig csak a taknya csepergett, okos szava se volt, az anyja istenit neki, most meg úgy forgatja a szót, mint egy kopogtatóispány.

A vándorprédikátor már
tavaly ilyenkor döghaláli idôk
eljövetelét jósolta


A férficukrász Mikepércsinek magyarázott.
- A derékfájós Tündik góréjában teremkedett elô ez a kísértet... Páncér volt rajta, hogy még bikakötéllel se lehetett volna megemelni. Kézi torboncával hoztuk ide.
- Kergesse el az ördögöt, doktor úr - mondta Portörô. - Kergesse el, másként taknyos paszkonca válik mindnyájunkból, az már faktum.
- Hol van ilyenkor a nagytiszteletű? - kérdezte a tanító. - Ilyenkor, amidôn már a szomszéd Ukalegon háza ég ! Én a magam részérôl csak azt mondhatom, hogy csakis a tapasztalatnak higygyetek !
- Mit beszél itt maga? - kérdezte a férficukrász. - Miféle házat lát égni?
Ekkor megszólalt szépen Kostökö Jósep.
- Egy vén fogatlan jámbort nagyon sirattak halála közeledtével, mire az négyszer mosolyodott. Mikor errôl kérdezték, így válaszolt: elôször azt nevettem, hogy ti félitek a halált, másodszor, hogy készek nem vagytok, harmadszor mosolyodám, hogy a sok fáradolás után nyugodalomra megyek, negyedszer pedig, hogy egyszer majd visszajövök. Tudta eme jámbor, hogy nem holt meg az erô, ki bárkit visszaigazgat e világba. Imhol vagyok magam is, ki visszatértem, felöltöttem ôseim jelvényeit, roskadéros páncérját, míg meg nem szabadítottak tôle.
Lesték Földi Jánost, mintha éppen ô beszélne, pedig állt mint egy vásári bábu, szeme se rebbent, nem tekintett senkire, és valójában egy holt emberre emlékeztetett.
- Ez volna hát a bömbösi kísértet? - kérdezte Pézsma gazda.
- Le kellene jelenteni az esetet - vélte a tanító úr. - Az elme mozgatja az anyagot, ha nem látnám, el se hiném.
Sümeg Gyula fújtatott és hátrált.
- Én most szépen elhagyom magukat, be kell vetnem a kenyeret. Majd elmondják, mire jutottak.
- Ha eddig itt tátotta a száját, most már maradjon itt - szólt rá Pézsma gazda. - Ne szökjön, mint a papmacska az ördögszar elôl.
- Égicsuda, facsomó! Nem szeretnék ilyen halutt lenni - mutogatott Portörö.
És Jósep tovább beszélt.
- Tapossátok el a kételyt, ne tápláljátok tovább a hitetlenség zavaros csevicéjét!
- Hallják ezt? - kiáltotta a férficukrász. - Én nem akarok idônek elôtte a csontházban kikötni, pláne aztán magukkal együtt. A doktor úr persze kivétel, mellette szívesen nyugodnék, mert nem fingórium van a feje tartányában, mint maguknak! Aztán csak nyugodtan atyálkodjanak ezzel a lucvérrel, ha már ahhoz van kedvük.
- Ha menni akar Sümeg úr, akkor induljon szépen, hiszen várják a kenyeret az emberekmondta Feri nagyapa, aki rá82rôsen visszasétált a cseberkádhoz és így szólt Jósephez. - Azt kérdezze meg tôle, hogy azonos-e az akácfás sírban pihenô Földi Jánossal?
- Ô az - válaszolta Kostökô. - Máskülönben Földi János hahotál ezen a kérdésen, hiszen ha halott volna, nem lehetne itt.
- Feltámadt hát? - kérdezte Mikepércsi Béla és diadalmasan körülnézett. - Most rajtacsíptem, hiszen a merészebbnek kedvez a szerencse! Nos, feltámadt?
- Meg sem holt - kántálta a templomszolga -, csak pihent ezidáig sírhantos házában, fontolgatta, számolgatta visszatérése percidejét, hogy félbehagyott munkáit rendben bevégezhesse.
- Ahá - csodálkozott a tanító és nyomban lekapta a kalapját. - Ez igazán meggyôzô, már csak azért is, mert a szorgalom hizlalja a jellemet. De ha nem halt meg, ugyan miért temették volna el? Bizonyosan tévedésbôl...
- Földi János megint hahotál ezen a kérdésen. Mindenkit eltemetnek, mihelyt az élet jelei már elenyésznek rajta. Van aki valójában meg is halálozik, mert borzalmas rohasztó betegség végez vele, ámbár a gyógyulás magában a koporsóban is lehetséges, másoknál viszont végpontra jut a test elöregedése, és a halál bélyegét viselik, míg az inak és szövetek újra nem épülnek, de látszólagos meghalálozást okozhat a végsô kétségbeesés, a kilátástalanság, a bűn okozta lelkiismeretfurdalás, a balfogás, a hét fôbűn akármelyike... Van aki nem szándékol visszatérni, mert hiábavalóságnak véli ott folytatni, ahol abbahagyta, másoknak pedig nincs elég ereje hozzá, miként ez az öngyilkosoknál is megfigyelhetô. Hygiastica című munkámban ezt bôvebben tárgyaltam.
- Hohó - kiáltotta a tanító úr, és diadalmasan körülnézett. - Vesztettél, galileai ! Hát ki írta azt, hogy a vámpírhit nem egyéb, mint ijedtségböl és félelembôl eredô káprázat? Ki írta azt, hogy az ember lelke nem halhatatlan, és nem is lehet az?
- Én írtam - mondta Kostökô. - Tempora mutantur... tudja amice! Való igaz, magam írtam, de késôbb visszavontam. Ma pedig már ezerszeresen visszavonnám, hiszen tudom, hogy a sírgödörbôl a halandó másképpen tekint a kinti világra. Elsôbben is nem látja olyan szépnek és értékesnek a földi életet, miképpen nem is az, hiszen a szépséget, az örömöt, a szívboldogságot nem a külsô világ táplálja belénk, hanem az emberi agy gerjeszti az idegrendszerben. Halála után ezt mindenki megérti, még az is, akinek iskolázatlan agykoponya jutott osztályrészül. Halála után ki-ki belátja az élet illékonyságát, rendkívüli esendôségét, miként sokan már életükben oda teszik le a garast, hogy nem sok értelme van a részeknek külön-külön, és az egésznek együtt.
Feri nagyapa meglepödés nélkül, de érdeklôdve figyelte Kostököt, aki lepencéjébe gubózkodva szánalmasabb nyomorultnak látszott, mint valaha. Arca meg-megrándult, ragadós nyálmaccag himbálódott az álláig.
- Ez a Jósep már elmehetne prédikálni ismondta Pézsma gazda. - Ámbár nem érné fel a szószéket...
- Úgy beszél, mint egy ereklyekereskedö, az any,ja kifürdött istenit neki - közölte Portörô.Világít az esze, akár a bányamécs.
-A vándorprédikátor már tavaly ilyenkor döghaláli idök eljövetelét jósolta - szólt a férficukrász. - Látom, hogy igaza volt neki, hiába parittyáltak bele a gyerekek a seggébe a Bocskai kertnél...
- Mit szól ehhez kedves doktor úr? - kérdezte Mikepéresi Béla. - Igaza volt Vergiliusnak, midön azt mondta, hogy ha a világ meg akar csalatni, hát csalassék meg. Most aztán nesztek, szimatoljátok fekete orrotokkal az enigmátokat, melyeket magatokra szabadítottatok.
- Faggassuk hát a délibábot - szólt szigorúan a doktor Kostököhöz. - Most azt kérdezze meg tôle, hogy mégis ki tér vissza?
- Akinek van hozzá elegendô ereje! Akinek bevégezetlen dolga maradt, mert félbehagyni valamit, az a legrosszabb. A szeretet nem hív vissza senkit, arról könnyű lemondani. De nem is lehet visszaszerezni, hiszen a halott visszatérése a családi tűzhelyhez csak riadalmat kelt, gyanakvást szül. A feltámadottra ferde szemmel néznek, miként maguk is énrám.
Feri nagyapa lekapta a szemüvegét, s úgy rázta a jobb kezében, hogy a szárak eszeveszetten csattogtak.
- Ez közönséges csalás - kiáltotta. - Még hogy ön doktor Földi János... Kérem, én orvos vagyok, van némi fogalmam a szerves anyagok lebomlásáról !
- Úgy van - mondta a tanító. - Nem ülünk fel az efféle feltámadási mesének. Magyarázzon a kisgyermekeknek, maga szemfényvesztô, vásári komédiás. Hiába tetteti magát itt halottnak, kérem...!
- Azért vigyázzunk! A kísértetek nem szoktak táplalevest kanalazni - szólt Portörô.
- Magának éppen azért muszáj nekem hinnie, mert orvosdoktor - lihegte Kostökô a vászonlepencébôl. - Csakis a tudós embernek lehetnek kételyei az ismertnek mondott világgal szemben ! A bomlási folyamatokról pedig magam is tudok egyet, s mást.
- Jól forgatja a szót, meg kell hagyni. Mestere a feltámadásnak - mondta nevetve a tanító úr.Kérdezze csak meg tôle kedves Jósep, hogy ô személy szerint mit hagyott félbe, hogy ennyire vissza kellett térnie. Mintha nem lennénk máris éppen elegen a sártekén.
- Erre könnyen válaszolhatok. Az 1700-as esztendôk végén gyötrôdve rágva penicilusom végét így írtam: Nekem a haza nyelvem, s bálványom. A grammatikában, a poézisben, az egész magyar nyelvben talán még zabolázni kellene igyekezetemet, míg a historia naturalisban, a magyar botanikában és az egész orvosi tudományban különös, elkezdett gyűjteményeim vannak. Adnák a kegyelmes végzések, hogy mindezeket valaha feltakart csűrében együtt láthatnám! Avégre olvasok minden ó és új magyar könyveket, hogy mindezekben ami szép nevezet, szép kitétel, szép magyarság elôfordul, azokat jövendôbeli hasznomra szorgalmatosan egybeszedjem. Nem ugyan avégre, hogy mindjárt rólok egy egész könyvet írjak, mert az több idôre való, hanem hogy mintegy dissertációcska formában most egyrôl, most másról ítéletemet elôadjam. Tudja kedves colléga, én világéletemben csodálkoztam azon, hogy az emberi teremtmény mozog, agyveleje vezényletével tudatosan tevékenykedik, gondolkodik és következtet, de a legnagyobb titoknak azt véltem, hogy beszélni is képes. De jól megértsen, mert nem az orációra, a hangképzésre gondolok mindenek felett, hanem éppen az eszmék hangok általi kicserélésére az emberi példányok között. Azért is hagytam fel darab idô után a poézissel, hogy minden percemet az orvoslásnak, valamint a magyar nyelv és grammatica tanulmányozásának szentelhessem, ezek azonban mégis, mint quaestio minor szerepeltek nálam. Mindazonáltal, hol az egyik, hol a másik tűnt fel, mint queastio minor, míg meg nem értettem, hogy elválaszthatatlanok és úgy járnak együtt egymás tenyerébe csapva, akár Vitéz Mihál és a reménynélküliség. Azután csaknem tagja lettem a Tudós Társaságnak, mert a Magyar egyes tulajdon növénynevek ábécé szerint című munkám nagy feltűnést keltett. Csakhogy 1801-ben elhaláloztam.

Világéleternben elborzadtam
a koponyalékeléstôl


- Várom, hogy felébredjek, az istenfáját nekimondta Feri nagyapa. - Hiába minden igyekezet, az ember nem tud felnôni az ismeretlenhez, miként ha szűzföldre lépsz, ugyanúgy vonod a lábaidat, mint az ismerôs barázdán. Ez volna hát az ember elnyomorító nagy keresztje... ez, hogy elméje korlátlan mutatványokra képes, mégis azonban csak azt a kis tartományt látja és érti, mely születése és halála között eltelik. Olyan ez, mint egyetlen vízeseppben megfürdeni!
- Úgy veszem észre, pinaszôr került a farsangi kalácsba - legyintett Pézsma gazda. - Most már én is szeretném megtudni, ki a nyavalya ez? Dögönyeg, vagy eleven ember?
- Jól is néznénk ki ebben a világi sifonérban, kedves doktor, ha az újszülöttek úgy másznának elô a világra, hogy fejükben minden tudás benne van, amit az emberiség addig összegereblyézett magának - szólt leverten Mikepéresi Béla.Mindenesetre régen sejtem, hogy elôbb-utóbb történni fog valami, amire nem lesz magyarázat. Most aztán itt van, nesztek!
Feri nagyapa bólogatott, szépen állt az ablak alatt a mozdulatlan és kifejezéstelen arc árnyékában, majd így szólt a páncéroshoz.
- Ha megtalálom valamire a magyarázatot, magam kételkedem benne a legjobban. Olyanok vagyunk éppen, mint egy tenyérnyi sárgolyó... Megfejtegetjük a magunk készítette talányokat, de azért bárki odébb rugdalhat, és szétmállhatunk, midôn már azt is bebizonyítottuk, hogy az lehetetlen. Ez az élet foglalata kérem!
- Semmit nem tudunk és nem is fogunk tudni
- zihálta Kostökô. - De ne gondoljátok rólam, hogy haszontalan alkumista szemfényvesztô vagyok. Én találtam ki a gesztenye szót. Vajon ismeritek-e még?
- A régiek azt tartották - kiáltotta Feri nagyapa, kinek arcát pír futotta el -, hogy az élet rejtélye magában az életkor hosszúságában bújik meg. Ezt miképpen magyarázza doktor Fôldi János?
Kostökô megrángatta a lepedôjét és így szólt.
- A régiekrôl szólsz? Hiszen nem ismerted ôket. Nekik, kedves colléga, jutott idejük a bölcselkedésre is, ôk bizony nem siettek, nem kapkodtak, mert tudták, hogy attól nem jutnak elôbbre. Az emberi agykoponya teljesítôképessége véges és akármilyen sokat képes is befogadni, immo vero feldolgozni, szétosztályozni, a felismerésekre az összefüggések kiaknázására már több idôre volna szüksége, és mire elérkezne valahová, lám, lám, elkezdôdik a szövetek elhalása. Isten joga a szűkmarkúság. Megalkot, aztán viszszadorongol a porba. Senkinek nem ád háromszáz esztendôt, így a tudás enmaga a korlát, s a halál az újrakezdés hordozója.
- Ezt magam is tudtam - mondta Feri nagyapa. - A lemondás képessége mégsincs meg bénnem.
- Úgy van jól. Aki akar, azt sorsa vezeti. A hit ritka bezoárja kormányozott engem is, másképpen nem lett volna erôm növényneveket kitalálni. Colléga! A régiek ezt mondták: minálunk, embereknél bizonytalan a halálnak mind ideje, mind helye, mind micsoda állapotunkban, mind micsoda halálnak nemével fogunk kimúlni innen. Ezek mind oly dolgok, melyekrôl mindennap méltó gondolkodnunk, hogy erôt merítsünk az élethez. Mindazonáltal a halottnak nem anynyira a testi porhüvelyét, mint inkább a tudását temetik a fekete föld alá.
- Nézzék már - mondta erôtlenül Sümeg Gyula -, ez mindjárt feladja nekünk az utolsó kenetet.
- A kaszás nem nézi, hogy tarackot, vagy virágot nyes le - szólt Mikepércsi. - Ebben igazat adok neki. Nines hát remény egy szikrányi sem?
- Miképpen élô ember nem akar meghalni, akképpen egy halott sem óhajtja az életet. S ha vagy egyik, vagy másik mégis, ahhoz emberfeletti akaraterôre van szüksége. Azonban ennek felismerése is csak akkor lehetséges, ha már tettünk egy kevés utazást Kharon társaságában. Gyötrôdtem ezen eleget. Sokszor a legapróbb igazságok nyakonesípésére kell a legtöbb idô, ami bizonyára összefügg a cerebrumban keringô vellámlásokkal, ámbátor ez is csak merész feltételezés, mert könnyebb az embert ennen tompaságával, semmirevalóságával, vakságával, egyáltalán csekély mivoltával magyarázni. Én ezzel szemben azt mondom: vizsgálandó, hogy amennyiben valóban jelen vannak a vellámlások, azok a foramen magnumon, azaz a harmadik agyüreget a két, oldalt esô ventrikulussal összekötô nyíláson jutnak-e be, miként feltételezni vagyok bátor.
- Ön a Monro-féle lyukról beszél! - kiáltott Feri nagyapa, és önfeledten rángatta Kostökô lepencéjét. - E1 vagyok képedve, hogy önök a tizenkilencedik század elején már sejtettek valamit az agyvelôben lejátszódó elektromos folyamatokról. Midôn a világítást még szurokfáklyával végezték!
- Sokmindent sejtettünk mi a magunk idejében - mondta leplezetlen büszkeséggel Jósep, s lekorhadt ínyét mutogatta. - Ôszintén szólva orvosi mivoltom ellenére világéletemben elborzadtam a koponyalékeléstôl és mellesleg a boncolástól is, noha egyszerű volt tudományosan mészároskodni, hiszen a jobbágyok holtteste krajcárokért volt megvásárolható.
- Netán az idegpályák működésének is szentelt némi figyelmet? - kérdezte lelkesen Feri nagyapa.
- Kedves területem volt, de sajnos csak kcizvetlenül a halálom elôtt kezdtem vele foglalkozni, mégpedig felkerekedett nagy mérgembôl, ámbátór a méreg rossz instructor.

Szólók hát, kételkedjetek,
és ne kételkedjetek


Annuska érkezett az udvar felôl. Hozta a borosüveget és hozzá fatálcán a poharakat.
- Ha kalákáznak, akkor igyanak is - kiáltotta messzirôl, aztán amikor elhaladt a cseberkád mellett, észrevette az ablaki kísérletet. Óvatosan a földre rakta a tálcát, mellé a palackot és leesett állal Feri nagyapa mellé lépett, hogy kérdezzen.
Ekkor Kostökô ismét rákezdte.
- Elkeserített, hogy a tudósnak mondott doctorok elmellôzték egymás igyekezetének egybevetését, ezáltal meg sem kísérelték az ôsok felkutatását, ami veri similis az idegpályákban rejtekezhet. Úgy ahogy mondám ! Ki-ki a maga módján szentelt figyelmet a glandulának, a torokgyéknak, a kelésnek és szemôcsnek, a leves varnak, a fülekben való dagadásnak, a szédülésnek, a reszketegségnek, a sebforrasztásnak, a nyelôgége magamozgásának, a tökösség növelésének, a vérvizelésnek, a csömörléses hányásnak, a fitymány lebôrzésének, az epesári megdugulásnak, a testiculus kéklô nagyobbodásának, a hátgeréb élesztô inainak, a membrum genitálénak, a sudoros mérges dögletességnek, a hólyagos himlônek, a hagyigáló ördög kiűzésének, a podagrának, az uterusnak, a fejtífusznak, a csecs hideglelésnek, az elmebéli nyughatatlanságnak, a has megrekedésének, a francia mételynek, az elrogygyadásnak, a fehér kólyikának, a carcinomának, a ficemedésnek, a folyó sülynek, a pertussis kelevénynek, a spasmusnak, a nyújtotványnak, a hagymás betegségnek, a pokolvarnak, a víztolásos pöffedésnek, a febrisnek, a húsgombának, a blennorrhoeának, a mellyes kehölésnek, a kôbántásnak, a gyakorszéknek, a sűrű nyál elrekedésének, a nehéz fulladásnak, a pecsenyés szemnek, a pörös toroknak, a sennyedéknek, a rázó hecticának, a dobkórnak és szélszakadásnak, a dolor praecordialisnak, a petyhedtség ellen való füstpróbának...
Kostökô Jósep kifulladt és lerogyott a cseberkád mellett, teste reszketett, kövecses lábujjai szerteszét meredeztek, szája szegletében nyúlós, fehér tajték jelent meg.
Annuska keresztet vetett, miközben a tekintetét le nem vette az ablakról.
A roham azonban ahogy jött, úgy is múlt el, s a templomszolga megnyugodva tovább mondta a kísértet szavait.
- A betegségeknek egyes képességei és sajátosságai ismertek voltak, míg másoké teljességgel rejtekezve maradtak. E rejtett dolgok felkutatására hosszú vizsgálódásra volt szükség, és mivel nem hiányoztak azok sem, akik a korifeusoktól sürgetôleg kérdezték szüntelenül az okokat, ezek üdvösebbnek látták elhamarkodott magyarázatokkal kielégíteni a hiszékenyeket, semhogy a mindentudás látszatát elveszítsék. Ó jaj, törôdtek is ôk a jó Hippocratessel, aki azt jövendölte, hogy mindazon dolgokat, amelyek tudásunk látókörén kívül rejtekeznek, eléri és legyôzi az értelem szeme. De a gyűlöletesek tovább munkálkodtak fertelmes szemfényvesztésükkel. így történt, hogy a doctoroknak szokása lett a betegségek okait magyarázat hiányában rejtett tulajdonságoknak, halandók felett álló titkoknak, vagy a csillagok befolyásának tulajdonítani. Amít nem tudtak hát, azt kiagyalták! Ferde hajlam ez, mely lehetôvé tette, hogy elmellôzzék az anatómiát, a testi viselkedések tudós szemügyre vételét. Halljátok csak, midôn házasságom után, naplementi idôben tudós apósommal, Weszprémi Istvánnal e dolgokról váltottunk szavakat éppen, a derék öreg hirtelenjében levetette magát a kelyhes szekrényke elé és így fohászkodott: Ó, ki sokszor estem térdre és arccal borultam a földre, és sírván könnyemmel öntöztem az pagimentomot, emlékeztettem az Istent igazságára, ígéreteire, hatalmára, bölcsességére, irgalmasságára és kegyelmességére, és mégis röszketvén azt véltem, immár semmi módon és semmiképpen nem menthetem meg magam. Noha kétszázképpen nyögtem, sóhajtottam, fohászkodtam, tanultam, imádkoztam és mindent megkísértettem, mivel állnék gonosz kévánságomnak, haragomnak, bujaságomnak, nyalánkozásomnak, torkosságomnak, kevélységemnek, telhetetlenségemnek, dicsekedésemnek és egyéb bűneimnek ellene, erôm elfogyott. Mondta aztán hitvesem, Julianna, hogy atyja gyakran esik így kétségekbe, de aztán mindig megszabadul, bizonyára a kísírtetek szállanak bele, pedig mindig a jóra, a jámbor életre kívánkozott. Ha megnyugodott, mindjárt mindent odahagyott, bezárkózott orvosi bürójába, ahol titkos dolgokkal foglalkozott, s rút betegségekben senyvedô jámbor parasztokat hívatott magához.
- Hát ez meg kicsoda? - kérdezte sírós hangon Annuska.
- Ne tessék vele törôdni - mondta neki Mikepércsi tanító úr, aki aztán magához intette Portörôt és a fülébe súgott.
A mindenes elindult a ház felé.
- Folytassa kérem - szólt Feri nagyapa.Amit mond, az nem éppen közönséges.
- Nem mond az semmit, a vak is látja - mondta a férficukrász. - Ez az isten barma magyaráz, de szerintem se tolla, se húsa a beszédnek.
- A magokat doctoroknak mondó személyeket éppen a rejtett tulajdonságok veszedelmes koholmánya tartotta vissza a szorgalmas kutatásoktól, a lejegyzésre méltó megfigyelésektôl. Bekötött szemekkel vitézkedtek hát, ami kitűnt abból is, hogy a gyakorlatban a rejtett tulajdonságokkal magyarázott betegségeket éppúgy gyógyították, mint a pontosan felismert kórokat. Mondhatnám, olyanok gyógyítottak, kik magok is kezelésre szorultak volna. Én a gondolatra, a logicára, az összefüggések mindenekelôtti uralmára esküdtem fel, s ha nem is volt minden tiszta búza, amit megôröltem, másnap mindig bölcsebb voltam, mint az elôtte lévô napon. Szólok hát, kételkedjetek, és ne kételkedjetek!
Annuska velôtrázót sikoltott, s kezeit a fülére szorította. Portörô, a mindenes jelent meg az ablakban. Elképedés és félelem tükrözôdött az arcán. Rekedten szólt.
- Elszívódott a Csuvasz. Visszaszállt a sírboltjába. Már mikor beléptem a szobába, nyoma se volt neki.
- Temjénszagot nem érez? - kérdezte Sümeg Gyula. - Azt mondom, azért a papot el kellene hívni.
- Igaza van neki - mondta Pézsma gazda. - Jól megfüstöljük azt a sírkriptát, ha kell az agácokat is kivágom onnan.
- Csak megálljunk - vágott közbe a tanító.Vagy csodát láttunk vagy se, de ha kitudódik, ribillió lesz, az pedig kinek kell?
- Azt fogják mondani, hogy eljött a bôrszárnyú, bakcsokros sátán - emelte fel a kezét Pézsma gazda.
- Igazuk is lesz - kiáltott az ablakból Portörô és Jósepre szegezte pipatömô görbe ujját. - Az meg ott a sátán galambicája. Még hogy belegondolnak egymás fejébe... Azt mondom én, doktor úr, zavarjon el mindenkit, én azután jól bezárom az összes ajtókat, de még péglázó vasakat is verek a zárak alá, mert ha a sátán megint ránkszabadul, még a vasárnapi kalácsunk is csontkoponyává változik.
- Gyufafejű ember maga, és az is marad - legyintett Pézsma gazda. - Mit gondol, ha a sírból elôtámadt, nem jön az ki magának akárhonnan, még a kút legfenekébôl is?
- Heknyekukk - szólalt meg a vén Kostökô, és minden szem rá szegezôdött. - Elment doktor Földi János.
- Elment - mondta Feri nagyapa. - Elment szépen.
- Legalább a pantallért adják már rá - szólt Annuska.
- Az ám, igaza van a tekintetes asszonynaknevetett a férficukrász. - Kikandikál neki a fasza botja a lepence alól!
Éppen harangozni kezdtek. Bimm-bamm... bimm-bamm.
Alkonyodott.

Egészen elijedém,
ajtómat támasztám
és riglizém


Hiába a csipás hajnal, az orgonás reggel és a napraforgóvirág színű délelôtt, hiába rúgom a port az udvaron, zsebrecsapott kézzel ténferegve, s hiába kukkantok ki fatönkre állva az utcára a deszkakerítés felett, csak egyedül vagyok, mint az egekbôl lecsüngô templomtorony. Aztán idehallgass, hogy mi történt! Addig járkáltam az üres házban, nyitogattam a görbe hátú ajtókat, rugdaltam a szekrénylábákat, kopogtattam körmeimmel a porlepedékes ablaküveget, míg aztán rá nem leltem a lúdtollas fóliánsra. EI ne csurranjon a tejes nyál a szájadból a meglepetéstôl ! Meg is mondom miképpen történt. Álltam a vendégszoba padlóján és a vaskályha feliratát betűztem, közben pedig azt terveztem, hogy megszellôzködöm és teszek egy sétát a temetôben, azután gondoltam egyet, sarkon fordultam és kitártam a nagysifon ajtaját, mert nagyon kedveltem a sifonból kitóduló szagot. Tudd meg, olyan jó édeskés szaga volt a belsejének, mint az egyszer használt hálóruhának. Üres volt a sifon, hanem az alsó polca ki volt szépen papírozva, mégpedig a csizmák miatt, amelyek egykor ott sorakoztak, mint a csutakolt lovacskák. Megmondom neked, a sifon lehelete azóta se változott. Felemeltem a papírt, és nesze seggem, láss vásárt, hát egy ütött-kopott fóliáns volt. A túloldalát vágott lúdtollal írogatták tele, olyan ómódi, kolostoros, karcos ákumbákumokkal, hogy a rég elporladt öregapád is megszalonnázhatott volna rajta. Kiültem hát a verandára és nekiláttam az írás kibetűzésének. Ez állt rajta.
HALLD HÁT A PUCOKRA MONDOTT CANTIOMAT !
Bágyadoz az én szívem, nüncsen erôm, hiszen. Tél meg nyár elmúltak, hajhi, történetkém csak attúl a kíntúl megmentene, hogy csodli fejemen ne fügögne. Kegyes dolgokat hallasz most éntűlem, hajts le füled és hallgass meg engem, mert vagyon örömem, kedves egésségem, mert az bánat nem jár mostan elôttem. Tudgyad ám, tunyaság az életnek jobbját megtompítja, és elmének jobb részét igen megvakíttya, magát sanyargattya, vigasságának fene voltát, s lölkét homályosíttya, életét elháboríttya. Régúta mind várom cafrangos szerenesémet, és váltig tetszetem termetemet, de nüncsen ki szánná bús fejemet, keserves könyvemmel áztatám tűzhelemet. Tranquillitas és elô a gulásztás butélt! Tudgyod, mint az útonjáró, ki két útra talál, nem tudván az járást, gondolkodik, megállong, törôdik magábon, elméjére gond száll, jobbra eredjen-é, vagy megyenjen balfele? Fél, ha rossz esvényre tanál terednyi, oly fortéljos helyre fog ott rálelni, azhol nem fél, gonosz kezd ráerednyi, az, melybűl nehéz jó esvényre kiverekedni. Az jártudban, istrángos, feketülô fölyhô alatti útonfélen el ne tévedjél, hogy az jó útról is gonoszra jussál. Kiáltanék, felrikkannék, iszen ollyas jó reménység már nem táplál, mert hírem utánam mint jelen áll. Regyistomom szerint egy tippanos lúdtollal új históriát mondok tü néktek, ha reá hallgatnátok, kit éntôllem többé, vagy talán mástúl is soha nem hallottatok. Csuda hát, megláthatod, kapunyámon szôrtelen pilis, mellyemben vagyon februárius horutása, meges ha volna akár gehenna is, azzal meg nem törôdném magam, iszen elűttem vagyon az bugyogós butél, tudgyad mely száraz a torkom, köszönd reám a hegy levit, ne tilsd meg tűlem. Gondolám, ha sok lesz, kidirigálom magam a pervátára, osztán istrázsálhatsz kedved szerént elűtte, akárha mendikás vónál. Figlár beszéd, meghiszem, de itten már az jó fársáng, magam is jószívvel mutatkoznék a kapranci róka szôribe, vagy a hengér veres kepenyébe, füstös maskatérába, te ijedelmedre. Mostan kévánom nektek, hogy egy szent házat valaha odna a te istenetek, még ollyat, hogy a fandimentoma, két ódala csak kenyér vóna, a padlója deszkája szalonnábul állana, a gerenda alatt megeifrázott helye pánkóbul kifaragva, a kűlába helyett mind sódarral légyen erôsen támogatva, faragott kô helyett hurkánnyal, kalbászokkal vastogon elcifrázva, a férfiak széki és ajtók mellyéki gönci borokkal rakva. Gyermekek, osztán emberek csak fôdre űjjenek, vajaskalács légyen elôttük, kire könyököljenek, hogy csendes elmével, buzgó könyürgéssel ôk könyürügjenek. Vót rosszabb is iszen, vót, hogy fatyjat vetett a vénasszony, szöszpök nyôlt a szűzjányon, ternyös kavallér apró csaloggal meghitegetett, a borcsiszár pofája elrühösödött, pásitos udvaron odahált a szegínség, jó kamorába bészorult a szükség. Röpülnél, ha vónál páros gellice? Nohát no, vihor gyűl, ha már a szomszédok a lópösön osztoznak, már az köll nékik, de hogyha vóna ki amoz köpükkel űket jól megrakna, akkor csak én testem jól megújulna, minden betegség szépen elhágyna. Vahorodik odakünn, szél ekleli minden zsindelyt. írtam ezt szívemet epesztô esztendôben, jaj nékem, maradtam meddô ehhez, de rosszabb még lészen jövendôben. Finis.
P. s. Irám kédi napon, petrisilyumot szagolván prösszentés és csigolyanyelallás felôl. Beszélik az öregrűl, hogy melyikrűl, meg nem mondom, hát csak arrul, amelyik fejér ürmöt eremest fôz össze tehénepével viaszkozott kasszerolba, hát ez beszéli instructiónak, hogy akasztófának az lábát fúrd által egy öreg fúróval, és hudgyozzál által rajta és ha valaki kérdi mit csinálsz, feleld ezt: oly használjon, mely hamar kérded. Ha nem szolgálna, másszor is, harmodoszor is úgy csináld, leszen bizonyos dolog, mint ugyan a kenyéses timporálás.
P. s. secundo. Pinkesd után kólyikába jutottam és nem is bírtam szépen megújulni, mint szintén a föld, mi igen megszárad és a füvek meghervagynak benne, de mikor mértékletesképpen való esô éri, szépen megújulnak. Mitôl veszen ez eredetet, azt meg mondom, de teröng, iszen az meglátszik, bévül lévô sebnek voltátul vagyon, soknál undokká és rothadottá lett. Estve hát kivacsoráltam magom, penig hát ártalmamra lészen, mert az gyomor minden tagoknak anyjok, az okárt, hogy minden étek és ital abban származik és természeti hasonlatos a forró vízhez. Még az egészségbeli ember is, mikor gyakorta eszik, meg nem hagyja emészteni és megforrani a gyomrában esô étkeket és italokat, hanem éppen többet tölt rá, melybôl sok betegségek következ-nek és az erek is megfuvalkodnak és mérgesednek az dobzódástul. Ez tudománynak kezdeti ajándoka nem magamtúl vagyon, hanem hisz Istentűl, és csak eszköze vagyok Istennek ez munkában. Zabálván temérdek kalbászokat, nyoszolámba dôltem és szűköltem, akár az lápi taportyán. Fájások közt elaludván osztán álomi képek bocsátkoztak elém, errűl betűket róni most is csak reszketek, gulásztás kupámho kapkodok. Arról álmodám az kalbászi nyomásban, hogy valamely száz évek elôtt megholt emberfia elôjütt megjelenve, riogatá mindeniket, karjával hadonált, még szókat is mondott, vagyis beszélt, mint te, fenyegelt, mozgott, homályosult és elôtűnt, egészen nedveltem, elizattam a kecskebôr pokrácám alatt. Kérdeltem is az oskolai inspectort, ki éppen az imént kopogtatá, hogy a nagy vereshagyma olajjábul kérjen maga hasznára, hogy lehet-é igazság az afféle álomi látományokban, iszen egészen elijedém, ajtómat támasztám és riglizém, nyoszolám alá bétekintém. Az inspector is riadozá, nagynyomó kólyikát ernlítgetett, osztán úgy elszaladt ijedezve, hogy az olajját is odahagyta a kalamárisom mellett. Nem is említém, hogy amaz álomi kísírtet jól megijesztgetett is, vagyis mondjam, ottan élt, iszen el nem tágított, el nem kôtözôdött vissza az hantjába, még inkább maradott, osztán még gubernált is, hun itt volt, hun ott, elűzni nem lehetett, senki nem tudta merre siheg éppen, hejába volt az ajtófa sárga viaszkos kenyegetése. Ilyen kísírtetet álmodám Pinkesd után. Most félek, napszállatkor megrettenek, gyertyakanicot gyújték sietve, jaj, ha megin jün, ha megin jün. Történhet ez?

Kaláber !


így, így.
Rámkoppinthatsz szépen, hogy félre eme sárgult fóliánssal, mely arra se jó, hogy betapasszuk vele a budiház szelelô deszkáját. Jól van hát, ha akarsz, koppints rám, eléd kezeskedem, magam el nem vonom, hanem azt már csak én tudom, mikor kell sütôlapátra pattanni, úgy felreppenni, s mikor szegénylegény képében a falu kôrül talpalni, mikor aludni, mikor ébren lenni, mikor félni, mikor megörülni. Az a páncéros csak ott volt, s te is csak azért láttad, mert jól rámhallgattál.
Ha ott nem lettem volna, te se láttad volna.
Aztán ha a prütykös szájaddal elmeséled majd valakinek, tôled is csak megkérdezik majd: történhet ez? Történhet ez?
Úgy válaszolj majd, hogy szavam se lehessen! Most pedig kapaszkodj és kiálts: rajthuzli hopp, kecskeszar kopp!
A cseberkád ott sötétlett a meleg holdfényben, felette denevér bukdácsolt, mint egy szélhordta diófalevél.
Bizony minden igaz volt egy szálig, ami történt ! Olyan igaz, mint az a cseberkád ottan ! Csak nézzed, hogy higgyed!
A férficukrász dörmögve hazabalutykolt, lVlikepércsi arcát kalapjával legyezve elrohant, Pézsma gazda kihajtott, de nem egyedül ám, vitte magával a templomszolgát, vissza szépen az állomáshelyére, a harang alá, Annuska elrekesztette magát a patikaszerszám szobába és nekilátott keverport porciózni.
És hová lett doktor Földi János? Melyik ajtón szökhetett ki?
Feri nagyapa sokáig ült a vendégszobabeli heneseren, olyan sokáig, hogy szépen rá is sötétedett, de amíg látott, addig a párnát bámulta, azon is azt a mélyedést, amely egy koponya helyét mutatta. Máskülönben a szoba üres volt, az ablakot már valaki becsukta, de így sem lehetett tömjénszagot érezni. Feri nagyapa el is bóbiskált volna, vágyat érzett, hogy kipróbálja, milyen fekvés esik a hencseren, elképzelte miképpen koppannának lerúgott félcipôi a padlón, miképpen ropogna a térdé kalácsa és a dereka, mihelyt kinyújtózkodna, s miként hűsítené borostás arcát a párna cihája.
De nem volt még vége a napnak, de nem ám, az anyja istenit neki.
Feri nagyapa sóhajtott és az ablakhoz sétált. Miket mondott az a Jósep, uramatyám! Az volt a csodatétel, nem az ablaki tükörkép. Sokmindent gondolt Feri nagyapa a cseberkád sötét foltja felé tekintve, de holnap majd mást gondol, mert másnap te is mást szoktál gondolni, hiszen így vagyon a dolgok természetes menete, miképpen az odvas és szuvas elmébôl is kibukfencezhetnek a napnál is világosabb gondolatok. Ha nem így volna, akkor gondolkodás se volna, ezt meghiheted.
Csoda? Történik-e csod,a? Hát csak történik, ha magyarázni lehet.
Azt gondolta Feri nagyapa, pontosan olyan ez, mint a végestelen végtelenség, melyet próbálj meg elképzelni, amikor feltekintesz a csillagos égboltra. Akkor aztán megtudod, hogy minden, de minden lehetséges és való. A csoda is csak úgy esik, mint a daganat a gyomorban. Kinek így, kinek úgy, a másiknak meg sehogy.
Könnyezhet-e a falra függesztett areképmás? Azt mondod: nem? Nézzed csak sokáig!
Feri nagyapa megfordult, visszabotorkált a hencserhez, felkapta a párnát és két kézzel a szoba sarkába hajította. Oda puffant a párna a nagysifon mellé.
- Nem járt itt Földi János, meg senki feneszólt a párna után. - Senki fene!
Igen, ezt mondta, de azt azért tudnod kell drága, megbeesült útitársam, ha akkor megkordult volna a fal, percentett volna a gerenda, nyögött volna a sifonajtó, sóhajtott volna egy lélek, bizony összeszorult volna a doktor szíve is, de nem ám a kísértet nyomásától, nem is a sötét szobától, hanem attól, amire nincsen magyarázat. És nem is lesz. De nem pendült-moccant semmi, éppen ezért Feri nagyapa úgy döntött, hogy kis idôre kihúzza a nyakát a hurokból, és ha hiszed, ha nem, a makk disznóval és a daliás piros királlyal kezdett foglalkozni.
- Kaláber ! - csapta össze a kezét és ropogósan kisietett a szobából.
Kerékpárra ült, a kormány szarvára akasztotta az orvosi táskát, aztán itt is voltam, el is mentem, nyekkent utána a vasnyelves fakapu. Odabent Annuska fel se nézett a kapu vágódására, adagolta tovább a keverport, mégpedig bélyegnyi tasakokba.

Valaki visított
a füstölôben


Feri nagyapát félúton állította meg a Mesteruccai Posta Benedek. Patkós csizmát viselt és gazdakötényt, arra vette fel a dölyfös kockás felöltôt. Csak megismerte a doktort a sötét utcán, alighanem a biciklilánc csörgésérôl, vagy a kutyák ugatásából.
- Igen sürgôs volna, nagyon is - mondta, amikor a doktor féllábbal megtámasztotta magát a göcsörtös úton. - Az asszony öreganyja a halálán van.
- Csire néni?
- Az hát, hogy tekerné fel a motolla a kontyát neki.
- Irgalmasabban is emlegethetné!
Mesteruccai Posta Benedek megpöccintette a nagygazdakalapját.
- Kinek mi jár. Banya az és pász. Az ura is gógány ember volt, az a baliga vízkeresô, aztán csak befullant a kútba, mert semmihez sem értett. Na, minden jót tekintetes doktor úr!
Még ez teszi rá!
Csire néni büdös volt, mint a szüreti csömögô, mert maga alá is vizelt, ha nem tudott lemászni az ágyról. Elaszottan görbedt a zsámlin és bámulta a petróleumlámpa lángját. Amikor Feri nagyapa betaszította az ajtót, árnyéka pedig, mint egy szélben hajladozó akácfá, repdesni kezdett a meszelt falon, Csire néni csak ennyit mondott.
- Látom, csak elküldtek a doktorért, pedig már az Isten szolgájának kellene ide jönni, hiszen van nekem minden csúnya bajom, de tegnap óta már az ennivaló sem kell, üres a gyomrom, mint a kamarám.
Gondolhatod, Feri nagyapa azért csak rábírta Csire nénit, hogy engedje magát megvizsgálni. Akárcsak egy hónappal korábban, most is a végelgyengülés tüneteit észlelte, a sorvadást, meszesedést és szürkehályogot, az artériák aggkori elváltozását, a diabetesz rohamos elôrehaladását... Feri nagyapa úgy találta, hogy a tünetesoportot a kezdôdô elmebetegség jelei is kiegészítik, ezek azonban már alig rontanak Csire néni állapotán.
Csire néni magára húzta húgyszagú köcéjét, visszakötötte zsíros kendôjét.
- Harminchat éves voltam én, amikor odalett a lányságom - mondta egy vetési varjú hangján.Régen volt, Prikulicsnak a templomjáró coknija is háromszor elmállott azóta, ha hiszi, ha nem.
- Sümeg Gyulával minden napra küldetek ide korpakenyeret. A lányával pedig csináltasson aludtejet magának. Semmi mást nem szabad ennie ! Semmibôl egy falatot sem !
- Tengerit se tudok darálni, mert nyekerég a darálóm, olyanformán, mintha egy vénember valami fűszár pecsenyén nyammogna - mondta Csire néni, a doktor pedig bekattintotta a táskáját. - Aj, hát mesét mormog a daráló, és még képeket is csinál a zsákra, éppen Krisztus születését mutatja. Elôször is elôszállanak az angyalok az égbôl, egyenesen a pásztorokhoz, azután a juhászforma pásztorok közül hárman megindulnak, akkor aztán kizerregi a daráló: Mennybül jövök most hozzátok...
-Jól tessék megjegyezni, korpakenyér és aludttej, minden egyéb csak mérgesíti a betegséget. Majd beszélek a lányával is. És tessék alaposan kiszellôztetni a szobát és az ágyneműt.
- Van ám tovább is - károgta a vénasszony.A pásztorok mind egy szálig megyegetnek az istálló felé, és odaérvén mind külön-külön meghajtják magukat, aztán még le is térdepelnek, mihelyt meglátják Jézuskánkat egy tekenôben. Jósep billegeti, Mária danol szépen neki... Hogy mi van tovább, azt nem tudom, mert a zsák nem mutatja, de holnap majd megint megpróbálok darálni azzal a darálóval.
- Jobb lesz, ha üzenek a lányának és ideküldöm - mondta Feri nagyapa. - nem jó, hogy egymaga van, amíg beteg.
Csire néni papírdarabot húzott elô a petróleumlámpa üvegtalpa alól, és keze fejével simogatta.
- Most meg itt van ez is.
Feri nagyapa hunyorogva a lámpaüveghez tartotta a papírt. Kétszer is elolvasta. "Collega! A banjának szemrezgése vagyon, azaz nystagamus, eszerént kell ellátni." Feri nagyapa harmadszor is elolvasta, aztán Csire néni bedôlt szájára tekintett.
- Ki írta ezt?
- Járt itt egy ember...
- Miféle ember?
- Miféle... Sose láttam. Itt volt, elment, osont mint az árnyék.
- Mit mondott?
- Néma volt, mint jászolban a szalma.
- Hogy nézett ki?
- Rám nyomta az ajtót és letette a papírt az asztalra. Nem nézett semerre, aztán mindjárt kiment. Vén vagyok már, magától a sátántól se ijedek meg. Délután is elaludtam egy keveset a tornáci lócán, aztán ántiköcsöggel álmodtam, teli volt színig böjtös levessel, de nem tudtam kanalazni belôle, mert négy lábam volt, mindegyik nagy szarupatával, és nem volt kezem, mégis hímzett kötényt viseltem, mint leánykoromban. Valaki visított a füstölôben, arra aztán felébredtem, pedig meghiheti, nincs is füstölôm, de vénségemre már nem is lesz.
- A ruhájára emlékszik? - kérdezte Feri nagyapa, és az asztal lapját kopogtatta. - Hogy volt öltözve?
- Volt nála egy kis döböz. Az én uram, a vízkeresô tudta, hogy milyen titkot ôriznek a döbözök, hogy mit tartanak bennük. Ôneki csak a fényes beretvája volt benne, de a más döbözök titkát mind ismerte. Nekem aztán meg nines is döbözöm.

Hogy jön ide
a batyu ?


Az imaház mennyezete sötétkék volt, és szép fehér csillagokat hintett bele a festô. Én mondom, érdemes megnézni. Ha arra vetôdsz, ne mulaszd el. Leghátul, a paplak udvarának végében fogod megtalálni a kis imaházat, bátran megközelítheted, nem tartanak kutyát. Most hallgass ide! Abban az imaházban gyakran meg szokott jelenni a csöcsöges Tubarózsi. Kitárja szépen a vaskos tölgyajtót, óvatosan persze, hogy a vasakasztó ne kalimpáljon neki, végigmegy a széksorok mellett, közben a szájával hangosan csemeseg, végül pedig felhúzza szépen a szoknyáját, és puci seggel felül a harmóniumra. Ide-oda csúszkál rajta, hogy jól megvakarja, ami viszket neki.
Vagy azért, vagy nem azért.
Mert bizony minden alkalommal az jár a fejében, hogy ezek azok a kopottas billentyűk, amelyeket a nagytiszteletű úr oly átszellemültséggel tapogat, amikor a gyülekezet ajkáról felcsendül: Az Úréi vagyunk... Tudnod kell, hogy Tubarózsi, ha csak teheti, szívesen dörzsingeti így a bôrszekrényét. Alig várja, hogy Kalácska nagytiszteletűt elszólítsa valahová a szent kötelesség, máris mindent odahagy és igyekszik hátra az ima házba, mert akkor örvendezik a legjobban, ha tudja, hogy ôutána nem sokkal majd a nagytiszteletű fog a billentyűkön játszani.
Szegény Tubarózsi. Ez az ô titka.
Akkor délután is volt dörzsingetés, nedvedzô kenés-fenés a billentyűkön, hiszen Kalácska jól elmaradt, még harangozni is neki kellett. Csak alkonyat után tért haza, vacsorát se kívánt, bort ivott hamarjában, aztán a könyvei között matatott és böngészett, végül otthagyta az egészet, felragadta a boroskancsót, átvágott az udvaron és beült az imaházba. Szeretett magamagának dalokat játszani, a harmónium baritonhangjára hasalni és a múltakba utazni, hozzá halkan dudorászni, bizonyos arcokra gondolni és olykor kicsit könnyezni.
Feri nagyapa már a kerítésnél hallotta a harmóniumi futamokat, és ahogy az imaházhoz közeledett, már a nagytiszteletű hangját is szépen kivette. Éppen ezt danolta:
Fekszik az Érvölgyén
Hol nincsen semmi baj,
Süppedô helyen,
Nádasok közt Csokaly
Amikor Kalácska megpillantotta az imaházba belépô Feri nagyapát, tízujjas tust nyomott, aztán összecsapta a kezeit.
- Á, á, lám megérkezett a dáktor, hamarosan meggyógyulnak a nagybetegek, ezt szavamra mondom.
- Vannak betegek?
- Hogy vannak-e? Rudenc Ulrik, Fürst Walter, Reding Itell. De még a kuoni pásztornak is kiújult a mellbaja.
- Mondhatom aztán szépen vagyunk - mosolygott a doktor. - Egyik csodatétel után következik a másik, maga pedig az ördög bibliáját lapozná a szent biblia helyett.
Kalácska sugárzó ábrázattal állt fel a hegedűtámlájú székrôl, és lecsattintotta a harmónium fedelét.
- Ebben bizony igaza van. Látomás nyargalászik a széles határban, kidôl a sorból a templomszolga, aztán - a nagytiszteletű úr mind a tíz ujját az orra elé emelte - felsôbb akaratból tisztára húgyszaga van a harmóniumnak.
- Nem tud maga semmit - legyintett a doktor.
- Kimaradt a legnagyobb komédiából.
- Ugyan ! Kimaradtam én már sokmindenbôl az én életemben. Hiszen akkor sem voltam jelen, amikor Jézus beszélgetésbe elegyedett a szamariai asszonyokkal.
- A mi esetünk ennél sokkal jobb volt, mert az most történt.
- Miféle eset?
- Mi doktor Földi Jánossal elegyedtünk beszélgetésbe.
- Nem tudom ki az, aranyos dáktor úr.
- Kérdezze inkább, hogy mi az? Egy sírhant kint az ótemetôben, ha ugyan fekszik még benne valaki.
Kalácska nagytiszteletű úr a fejét csóválta, mint aki nem hisz a fülének, vagy azt gondolja, hogy a doktor félrebeszél, elindult hát a harmónium mellé állított borosbutélért.
- Igyunk egyet dáktor úr, ne gondoljunk a gonosz halálra.
- Kételkedik?
- Még hogy egy üres sírhanttal beszélgetett, enyelgett...
- Megjelent nálam doktor Földi János ! Talán nem hiszi?
- Elhiszek én mindent az égvilágon - legyintett Kalácska. - De nem tudom ki az a Földi János. Aktatáskával jár, vagy batyuval?
Feri nagyapa hirtelen mozdulattal kifordított egy széket és lenyomta rá a gumóorrú papot.
- Hogy jön ide a batyu? Hát kérem... tessék engem csendben végighallgatni. Amit mondani fogok, az nem közönséges!

Vegyék be a partiba
Simon máguszt


Tubarózsit szalajtották Mikepércsi tanító úrért, így aztán rendje szerint összeállt a parti. A tanító úr vörös bársonymellényt és szalmakalapot viselt, kerek pápaszemének egyik üvegje hosszában törött volt, és zörgött.
- Utánanéztem némely dolgoknak - mondta, amikor helyet foglalt a zöld posztóval letakart ebédlôasztal mellett.
Kalácska piros arccal lazította a gallérját.
- Ne tudományoskodjunk, csűrjünk-csavarjunk, hanem blattoljunk. Erre vártam egész nap
- mondta, és tömpe ujjai közé vette a paklit.A magam részérôl már keverek is.
Két pász után maga Kalácska ment be piros abszolútra elölrôl, aztán idegölô lassúsággal síberelni kezdett.
- Rosszul kezdôdik - csóválta a fejét Mikepércsi.
- Már akinek - mondta a pap, miközben a lapjait rendezgette. - Most aztán gatyát felkötni. Hátulról bemondom a bélakasszát, a családot, a százast. A kétszázast nem mondom be, mert nincs kedvem hozzá.
- Majd megbánja - mondta Feri nagyapa.
- Akkor mégis bemondom. Kvint, kétszázas, hogy örüljenek. így ni.
- Ultimó sehol? - kérdezte a tanító. - Hogy legyen mit elfogni.
- Az sehol.
- Ott leszünk - rikkantotta Mikepércsi és az asztal közepére bütykölte a makk felsôt. - Azért csak jól jártunk, mert a toletruhát elfelejtette bemondani.
- Gondolkozzon egy hétig rajta, hogy miért nem. Nincs adu kilencesem, jóember!
Verték a lapokat, kopogott az asztal. A következö osztásnál a tanító úr szivarral kínálta a többieket, majd amikor jól ráfüstöltek, fújtak és pefegtek, így szólt.
- Azért csak bizgat engem ez a dolog...
- Hagyja el, én se szeretek elölrôl bemenni az alapszínre - mondta Kalácska. - Rizikó az. Ha annyi liter borom lenne, ahány elrontott abszolútot én már láttam... Mindegyik után szemes bunkcí jár a bemenônek!
- Kérem, kérem, nem errôl van szó - mondta a tanító, a fogai közt meresztve a szivart. - Az a kérdés, hogy egyetértünk-e Simon mágusszal, vagy sem?
- Ki a nehézség az már megint? - kérdezte a pap és segélykérôen Feri nagyapára nézett. - Talán megjelent maguknak ez a Simon mágusz is? Hát micsoda nap van ma?
- Én közben leosztok - mondta Feri nagyapa.
- Ez a Simon mágusz bizony eretnek volt, nem hitte a test feltámadását, vele szemben azonban ott állt Athenagoras, aki a De resurrectione rnortuorumában oda tette le a garast, hogy a halandó nagyon is feltámad, csak ki kell várni az idejét. Mondom, utánanéztem. Tovább megyek. Szent Efrém, sôt, maga veronai Zénó is a feltámadást hitte.
- Van is, jön is - mondta erre Kalácska. - Vegyük fel a lapokat. A kaláber itt van, veronai Zénóból meg csillagpor se maradt. Hagyjuk a fenébe az egészet.
- Aztán mit akar maga ezzel mondani, kedves tanító úr? - kérdezte Feri nagyapa a lapjait gusztálva.
- Arra volnék kíváncsi, hogy melyiküknek van igaza?
- Ez csakis hit kérdése...
- Én azon az eszmén vagyok, hogy ennek nincsen köze sem a valláshoz, sem a különbôzô tanokhoz. A magyarázat egyszerű, mint a gombvarrás. Aki látott feltámadást a tulajdon szemével, az hisz benne. Aki pedig nem, az kételkedik, és igaza is van neki - magyarázta a tanító.
- Sokan hisznek benne, akik még nem láttak, úgyhogy vigyázzunk - mondta Feri nagyapa.
- Jó, hogy ezt mondja. Maga látott már homokszaharát, vagy tengert?
- Nem.
- Ezért aztán maga szerint nines is tenger?
- Hogyne lenne.
- íme - mondta a tanító diadalmasan. - íme. És vegye hozzá, hogy vannak esetek, amelyek évszázadonként csak egyszer fordulnak elô, ha egyáltalán elôfordulnak. Képzelheti, azokkal szemben aztán van ellenállás. Ami példa nélküli, azt nem hiszik el az emberek. Ilyen a világ és így bármi megtörténhet benne. Maga nyugodtan feltámadhat, aztán azt se hiszik el, hogy élt valaha.
- Ebbôl az következik - mondta Kalácska -, hogy Simon mágusz nem látott embert feltámadni, hiszen ahhoz mérhetetlen szerencse is kell. Az sem árt hozzá, ha az ember kiválasztott. Én mindig azt prédikálom, hogy a világ megismerhetetlen, a tudás pedig végtelen. Na elég ebbôl, lássuk a blattot.
Körbepászoltak, aztán Feri nagyapa, van is, jön is, bement szépen zöld pucira, mire a többiek azonnal megkontrázták a partit. Mikepércsinek színhiánya volt pirosból, így aztán Feri nagyapa behajította lapjait és megadta magát.
- Jól megfingattuk a dáktort, ugye? - kérdezte elégedetten Kalácska. - Kár, hogy nem gyerünkre játszunk.
- A maga álláspontja éppen a megismerés korlátait ismeri el - mondta Feri nagyapa. - Maga, tanító úr, ma kétségtelenül látott egy feltámadást... Immár hisz benne, mint veronai Zénó?
- Nézze csak, én azt nem tudhatom, hogy mi táplálta ama Zénó hitét, de azért van bennem gyanakvás. Sötét idôk jártak akkoriban, virágnyílását élte az eszeveszett babona, éppen ezért hetente tárultak fel a sírhantok.
- Tetszik látni ! Minél felvilágosultabb az emberi agykoponya, annál gyanakvóbban fogad mindent, még azt is, amit a tulajdon két szemével lát. A sok tudás csak a kétely szénakazlát rakja magasabbra bennünk. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy bármi megtörténhet, bármi, ami egyszeri, mint a születés, vagy a halál.
- A tanító úr oszt - szólt Kalácska lemondóan, de Feri nagyapa rendíthetetlenül folytatta.
- Ha jól tudom, a vallás nem a lélek halhatatlanságát, hanem a meghalt test felélesztését és a lélekkel való egyesítését hirdeti.
Kalácska mérgesen szétseperte az asztalon fekvô talont.
- Könyörgöm, fejezzék már be ! így nem lehet kaláberezni !
- Ezt se értem - nevetett Mikepércsi. - Másutt örülnek, ha valami kis csoda történik a faluban, maga meg rá se ránt egy feltámadásra, pedig ez igazán nagyobb szó, mint egy könnyezô szentkép, vagy egy gomb Noé hálóruhájáról.
- Tessék, akkor engem hagyjanak ki, vegyék be a partiba harmadiknak Simon máguszt, azzal aztán vekenghetnek reggelig.
Mikepércsi összeszedte a szétszórt lapokat, megkeverte és osztani kezdett. Kôzben azért mondta tovább.
- Azt mondja az egyház, hogy minden ember fel fog támadni, mégpedig azzal a testével, amelyet elhunytakor viselt, aztán azt is mondja, hogy a bűnösök teste szenvedni fog, az igazaké pedig megdicsôl. Szeretném én tudni, mi az a megdicsôlés. Nem mondom, jól hangzik... Na, vegyük fel a lapokat.
- Gondolkozzunk gyakorlatiasan - mondta Feri nagyapa. - A természet ésszerűen van berendezve, viszont ha mindenki feltámad, olyan emberszaporulat lesz, hogy kimondhatatlan káosz keletkezik...
- Kérem, kérem - kiáltott közbe Kalácska.Akkor rázzuk gatyába a dolgokat, utána pedig játsszunk tovább. Már Szent Pál apostol kijelentette, hogy a feltámadó test olyan változásokon fog általesni, hogy nem uralkodik rajta többé a romlandóság, így az evés, ivás és nemzés kényszere sem fog jelentkezni.
- Ugyan - legyintett Feri nagyapa. - És ezt maga elhiszi?
- Ezt a kérdést vonja vissza, doktor úr!
- Visszavonom.
Erre lecsendesedtek és játszani kezdtek. Ezúttal Mikepércsi ment be makk alapszínre, de szégyenszemre abszolútot mondtak ellene és meg is nyerték. Kalácska gyôzelemittasan csapkodta az asztalt, aztán felugrott és elment borért. Feri nagyapa maga elé tette a szemüvegét, hátradôlt a karosszékben és a rézesillárt nézte.
- Szemrezgés - mondta. - Szemrezgés.
- Aztán ahhoz mit szól, hogy ez a baszomadta templomszolga latin nyelven szólalt meg. Ilyen se történik mindennap.
- Talán ô a kiválasztott.
- Csak a magam nevében nyilatkozom, de én nem hiszek a kísértetekben.
- Ha csakugyan ô találta ki a gesztenye szót, akkor nem is lehet kísértet.
- Akkor meg mi lehet? 'Talán búbos pacsirta, vagy repestes lábú szuverendor?
- Legszívesebben hazamennék - sóhajtott Feri nagyapa, és két tenyerét az asztalra helyezte, mintha éppen felállni készülne. - Elég volt, ebbôl a mai napból.
- Lenne itt még egy magyarázat - szólt a tanítcí úr és hunyorgott az összerepedt szemüveglencséje mögött. - A tetszhalál.
- Az kérem, olyan állapot, amikor az egyén semmiféle életjelt nem ad, tehát még a légzés is szünetel. A szívműködés alig észlelhetô, a bôr hideg és halovány, az ingerekre nem reagál. Folytassam?
Kalácska berúgta az aj tót, hozta a bort, s hozzá a metszett poharakat.
- Találtam még a libakerti savanyúból. Ettôl pusztul a bélpondró giliszta, ugye dáktor?
- Na hiszen - mondta Mikepércsi. - Maga aztán tudja a receptet!
Kalácska töltött, aztán magasba emelte a poharát, ott magasodott a többiek fölött, mint aki prédikálni készül. I
- A kísértet dolgában pedig azt mondom, várjuk ki, amíg újra jelentkezik. Akkor már jobban fogjuk látni, hogy széna-e, vagy szalma! Ez az okos viselkedés, így cselekedtek valamikor nagyrégen Lublcín is, ahol szintén történt sírból elôtámadás, aztán ki is derült szépen, hogy egy korhely alak riogatja a tudatlan népet. Egyszóval vaklárma volt.
Még ez teszi rá!
- Azt se szeretném - folytatta a pap -, ha a templomszolgám kifingana itt nekem. L,együnk figyelemmel egymásra.
Töltôttek, ittak. Aztán van is, jôn is, repkedtek a kártyafigurák.

Mire valók
a rengeteg növények ?


Most azt mondom, sípodon sípoljál, dobodon doboljál, gyenge harmati táncot járjál, mert nagy éccaka vagyon, tán a Hühedej, vagy az ô édes fattyú gyermeke, a Csuvasz közeleg, akiröl már az ükanyám anyja is mindent tudott, iszen ha meghallotta valamerrôl a keserves vonyítását, mindjárt kapta magát és betapasztotta még a füstnyílást is, nehogy a Csuvasz ott dugja be a sárga pofáját, mert ha bedugja, akkor aztán már az ô dólga, hogy csinál-e rossz kötést, vagy kegyesen kegyelmez és nem lövöldöz nyilakat befelé. Abbizony! Mert a Csuvasz olyan hatalmas, hogy meghord mindent, ami elé kerül, feléri még az esôzsákot is.
A rossz kötés mindenütt jelen van, most is ott dobol a füledben, vagy a lábad csontjában, és akkor se takarodik ki belôle, ha minden harangszó idején macskahúgyban áztatod meg a hüvelyki ujjadat! Azt mondom, hogy az embernek már a születése pillanatában kezdik szegezni a koporsóteknöjét, én minden éccakában hallom a kopogást.
A Csuvaszt még nem láttam, de hallani már hallottam. Hogy hol és mikor, azt nem mondom meg, mert igen megijednél, úgy' ôsszerándulna a segged ajtaja, hogy nem tudnál belôle szellôzködni. Ezt énekelte a Csuvasz: kószálj, keringj türelmesen a háztetôk felett, lásd, a nappal nem enged leszállani, mert megfoszt láthatatlanságodtól, kószálj, keringj a kémény felett, miként testvéred, a birbicsnémber teszi, mert bizony mondom, a kémény az ég felé eregeti a hangokat, és minden beszédeket megismerhetsz, amit alattad szólanak. A kéményben örökké zihereg a huzat, így ferdenyelű pucoklapátod suhogását senki nem fogja meghallani. Tévesszenek össze az ablakot mellbetaszító széllel, á jószagú, sistergô záporral, a mennybolt sötétlô dördülésével, midôn árnyékodba csap a villám, tudják meg, hogy ott vagy, de sohase lássanak. Ez az én titkos tanításom! Nyújtsd ki a nyelvedet, azt a kövér, sikamlós kukacot, nyald meg vele az orrod hegyét, s ha eligente-elig ennyit már tudsz, máris több vagy a kevésnél, gonoszabb a jónál. Ôrizd szépen a titkodat, miként a fekete kakas is ôrzi az övét.
Alkonyatkor szeretek a diófa alatt üldögélni, pipázni, vakarózni, madarat lesni, talán még az aranyaimat is számolgatnám, pergetném a markomban, ha volnának aranyaim, de hát arra int az írás, hogy senki ne gyűjtsön magának kincseket a földön, ahol mindent rozsda és moly emészt, s a javak semmivé lesznek, mint a pinty! A Jóisten aztán reánk bocsátott sokféle betegségeket is, aztán úgy intézte, hogy minden betegségre legyen gyógyulás, de hogy a gyógyulás mitôl következik be, azt jól elrejtette, éppen ezért az már az emberi halandóra van bízva, hogy utána járjon a titoknak. Ha nem leli, marad a betegség, amit aztán rühös tekintetű sarlatánok magyaráznak. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belôl pedig tele vannak ragadmánnyal és mértéktelenséggel! Látod, éppen így kuruzslanak a sarlatánok is ! Kivágják a vereslô fekélyt, aztán a gyökere benne marad, és folyós duzzadmányt nevel a húsba.
Vajon mire valók a fôldre teremtett rengeteg növények?
Töviskes iglice, pipehúr, barátparé? Vagy pedig papsajtmályva? Azt súgod, hogy vérehullató fecskefű? Nem, barátocskám, nem értesz hozzá, csögbog ember vagy, mindig is az voltál, hogy a pislákoló budimécs világítson öröktön örökké a szarzsíros likadban. Tudod te, mi fán terem a geranium phaeum? Hát nem fán terem az, te álomtáska, hiszen jársz rajta a széles mezôn, mert az volna a fodros gólyaorr, amit herefájásra használnak a pirospecsű tótok. Mást mondok. Akkor talán putypáng, balhabokorlevél, vadeseresznye, netán árvacsalán, fodorminta, íngyújtó borsó, abrakzab, bábakalács, csörgômák, véres káposzta, bárányiröm, alelujafű, ágyban kenô fű, asszonyemberteste fű, bakszakáll, vérontó pimpó, töviskes iglice? Tudod is te... Hiszen ha hajlongtál volna színes fűszerszámok után a reggeli mezôn, és ha rekkentettél volna örömedben, borágót vagy anyalaput lelvén. Van ennek értelme, majd jól meglátod!
Hanem most mondom szépen tovább, mesélek a zöldvendéglôrôl, hiszen aligton-alig várom, hogy a végére érjek, mégpedig ép fôvel és fürge lábakkal, mert itt sorra szükséges venni mindent, amiként megtörtént, s járni kell, egyre csak járni, mégpedig a mesemondás veres csizmájában. Induljunk hát, útra fel ! Pendelyi inget rántunk szépen, aztán a kertek alatt a templomhoz bandukolunk. Bízzál bennem, miként eddig bíztál, én pedig nem lesem meg, hogy szorongatsz-e száraz macskafejet a hónod alatt. Azt mondom, te se kutasd meg a tarisznyámat, ha el találnék szenderedni, mert jobban járunk, ha nem tanuljuk ki egymást. Csak ne dörmögjél a bajszod alatt, én ugyan meg nem csallak, varázsgyűrűmet ide-oda forgatva be nem csaplak, mert nem hizlalok titkot a balhás subám alatt. Nosza, tápászkodjunk, kerekedjünk, útnak rugaszkodjunk, vizsgaasztalra sose kerüljünk!
Kutya egy világ ez, az anyja jóistenit a fajtájának!

Hoztam lócskát
a döbözben !


Ó, ha láttad volna! A nyomorult Kostökô Jósep, az Isten gurigája, akár egy szalmabábu, úgy hevert a kecskeágyán. Összecsavart nadrágon pihenô dudori feje elbillent, szemeivel felfelé pillogott, éppen úgy nézett ki, mintha egy várfogságot ábrázoló képbôl elevenedett volna ki. A kecskeágy fejénél faasztal állt, de semmi más nem volt rajta, mint egy foltos bádogbögre, körülötte pedig krumplimaradék. Az ágy alatt aztán volt más is, mégpedig az oltár körül összesepert por kupaca, egy darab papírra felgyűjtve. Mármost nyekeregve nyílt az ajtó, és fénypászma vetôdött a szent kupacra, aztán abraki fejkoponya jelent meg az ajtórésben, a Bolondjóská. Riadtan lesegetett az odúba, tétovázott, a kilineset simogatta.
- A fekete fene kurkászik itt - nyögte Kostökô és az ajtó felé nézett. - A rühös pofájú az, már látom.
- Llöböz - mondta a Bolondjóska és nyújtogatta be a kezét a félhomályba.
Kostökô elbillentette magát a púpján, a másik oldalára hengederett és felkönyökölt.
- Mi az? - kérdezte. - Kutyaszarát viszel, Vagy hozol?
Bolondjóska besurrant a faasztal mellé, onnan kínálgatta a fadobozt a templomszolga felé.
- Na, felkelni - mondta Kostökô magamagának és cihálkodni kezdett. - Mit akar ez a nagyszemű...
Bolondjóska az asztal lapjához verdeste a dobozt, aztán szuszogva felnyitotta. Kis figurát húzott ki belôle.
- Lócska - kiáltotta megcsukló hangon, és vonítva nevetett hozzá.
Kostökô az asztalhoz billegett, megnézte a dobozt, és a tenyerére vette a falovacskát.
- Hát lócska - mondta. - Minek ez a lócska?
- Félholdja van a fején neki, mint nekem. Ha akarom, világít meg ragyog.
- A baszomadtája!
- Bakvért ivott, amíg élt, hogy senki se lássa.
- Ki faragta?
- Senki. Csak lett.
- A baszomadtája - mondta Kostökô és jól eltátntta a száját. - Aszongya, csak lett.
- A döbözbe is magától ment bele, mert meglestem.
Kostökô óvatosan felemelte a dobozt, azt nézegette, hogy kis híján belecsurgott a nyála.
Bolondjcíska torkából gurgilázás tört elô.
- Olyan is volt, hogy a lacikonyha mögül lestem, az ujjamat a seggembe dugtam, és azt szopogattam.
- Jó volt az?
- Hát !
- Volt íze is?
- Mint a birkagaluskának.
Bolondjóska az odú sarkába meredt, mintha onnan szóltak volna hozzá.
- Beteg vagyok - mondta Kostökô. - Kihasad a csontom.
- Hoztam lócskát a döbözben - suttogta a Bolondjóska. - Enyim volt, de már nem az enyim.
- Minek ez? - kérdezte Kostökô. - Faszra húzni nem lehet.
- Magától lett. Nem mozdul, csak ha szólítják, de a nevit nem mondom meg. Akkor kifényesedik a szôre és nyerít is.
- Apró lócska ez.
- Mindig menni akar, de nem szabad rálni. Nézni kell, addig meg vigyázni rá.
- Minek ez az apró lócska?
- Már a döböz se az enyim. Oda kell beletenni.
- Az enyim a lócska? - kérdezte Kostökô és a behorpadt mellét döngette.
- Az eriyim volt - mondta a Bolondjóska és kisurrant az odúból.

Az akasztott ember képe elhalványult


Késô este zörgettek Feri nagyapa ablakán.
- Vágja hozzá a lófecskendöt, vagy a petroforállványt - sziszegte a takaró alól Annuska. - Hiszen éjnek évadja van, láthatja!
- Álljon meg a menet - mondta Feri nagyapa, azzal felült az ágyban és két tenyerével hátrasimogatta szerteálló hajzatát. -.Szülés lesz. Apaiiéknál várható a gyerek.
- Szülés ám... ! Mondjon inkább bugylizást, hátba vert vasvillát, szemkitolást!
Megint zörgettek, de már egy másik ablakon.
- Ott van ni! Nem nyugszik, az istenit a kopogtatós fajtájának.
- Hallgasson már - mondta Feri nagyapa és kiült az ágy szélére.
- Nem hallgatok! Miért hallgassak?
- Hiszen nem magát hívják. Maga alhat szépen tovább.
- Engedi, hogy rángassák, mint a drótjanesit? Egész életében ilyen volt! Ide fut, oda szalad, akár egy vikszes inas. Hogy aludjak, ha egyszer itt mozgolódik, meg kacsmatol éjnek évadján?
- Elég már, minden szó kihallatszik - suttogott erélyesen Feri nagyapa, miközben a pantallérját húzta. - Az orvos mindig orvos, nem igazodhat az óramutatóhoz.
Annuska keservesen feltápászkodott.
- Félek egyedül maradni - közölte sírós hangon. - Ha megint elôjelenik az a kísértet, én elevenen meghalok.
- Nincs semmiféle kísértet, ezt vésse jól az eszébe !
- Ezt csak azért mondja, mert itthagy! Feri nagyapa legyintett és kisietett.
Hát hallod, esett szépen. Szomorúan, rárôsen pecsegett, cseppecskék potyogtak a falevelekrôl, jól felázott a gyalogösvény, nyírta a vaksütét sarat a biciklikerék. Feri nagyapa elszántan pedálozott, vízfogó kabátját a fejére térítette, nézett elôre, és hallgatta, hogy surrog a dinamó a gumikerék oldalán.
De mi lelhette Pesztonkát? Belépett a csárda ablakán a vérespofájú halál?
Még ez teszi rá!
Képzeld csak el, már hajnalodott a puszta szélén, amikor Feri nagyapa a Vágtató Betyárhoz érkezett. Leverte magáról a vizet, és még kézbe se vette az orvosi táskáját, amikor vízeseppes szemüvegén át megpillantotta Óvarga tata petróleumlámpát himbáló alakját.
- Csakhogy itt van végre - kiáltotta a tata az esôbe.
- Igyekeztem.
- A zsindelyen ül a halál, a vállán csonkabagoly verdes.
Feri nagy,apa elôre sietett, aztán amikor a konyhába értek, legyűrte magáról a gumikabátot. A tata nézte, és aggodalmasan így szólt.
- Szidalmazni fog engem azért, amit csináltam, de nekem is lesz szavam hozzá. Meghiheti, hogy bibliás ember vagyok.
- Hadd halljam, mi történt Pesztonkával?
- Ami megtörtént, azt már nem lehet visszafényesíteni !
- Hagyjuk ezt - mondta Feri nagyapa. - Mirôl van szó?
- A tyúkszarból még a jóisten se tud bekecset varrni !
Feri nagyapa ingerülten felkapta az orvosi táskáját a konyhaasztalról, vállánál fogva félretolta a tatát és besietett a szobába.
Most annyit mondok, szereneséd, hogy te nem voltál ott, mert kutya egy látványban lett volna részed. Még a gatyádba is becsúnyáztál volna a rettentô ijedelemtôl, de az öklendezésre is rájárt volna a gyomrod. A kis szobát betöltötte a vér és a zsír nehéz, savanyú szaga. Batyuvá kötözött friss ökörbôr lógott a gerendáról, az ökörbôrben pedig összegömbölyödve hevert Pesztonka. Éppen a marhanyesedék hátsó felénél látszott ki izzadt, ôsz feje.
- Hát ez mi? - kérdezte a doktor. - Kinek a műve ez ?
- Azt én is szeretném tudni - válaszolta sértôdötten a tata. - Még én is!
Gondolhatod, hogy Feri nagyapa már sok mindent látott életében, még lyukacsos nagylábujjat is amputált egy szál gyúródeszkán, de most nem tudta, hová legyen a bámulattól. Az ökörbôr kenderkötéllel volt a gerendához erôsítve, és egy földre helyezett pléhlavór fölé lógott. A lavórból vékony füst szállingózott, mégpedig sárga füst, mintha ördögszôrt égettek volna benne.
Pedig nem azt égettek.
Pesztonka kirúgott a lábával, mire a friss ökörbôr himbálózni kezdett és megtáncoltatta a füstöt.
- Izgelôdik benne állandóan - mondta a tata a doktor mellett toporogva. - Csurittyázik a víz kifelé még a segge vágásából is, mert az a kis tűz nagy meleget csinál alá.
- Oltsa el hamar, dobja ki azt a lavórt onnan!
- Azt nem lehet - ingatta a fejét a tata. - Akkor nem gyógyul meg.
- Ezt ki mondta?
A tata bűnbánóan lehajtotta a fejét és nem válaszolt.
- Ki mondta ezt magának?
- Csak mondta valaki...
- Honnan vette ezt az ökörbôrt?
- Hát honnan... A csikósbetyárok hozták. Gondolhatja, hogy nem ingyen pénzért. Egy kishordó tokajit adtam érte, igaz, hogy nem a legjobbikból.
Feri nagyapa lerakta a táskáját egy székre.
- Jöjjön, segítsen, vegyük ki Pesztonkát onnan, és fektessük a nagyágyra.
- Akkor nem gyógyul meg. Azt akarja?
- Pogány szertartás ez, tata!
- Hát aztán! Kár, hogy a bütyökre nem jó, mert a cipôm kérgét is kieszi a bütyök, az anyja vereslô istenit neki!
Pesztonkát kiemelték a zsírtól síkos, híg vértôl lucskos nyúzadékból és kifektették a nagyágyra. Az öregasszony tátott szájjal zihált és jajveszékelt.
- Elhallgassál már - förmedt rá a tata. - A kínlódás van csak vele. Alig akart belemászni abba a nyavalyás ökörbôrbe, tusakodni kellett vele, de mindig is ilyen volt.
Feri nagyapa vasalt vászonlepedôt kért, abba tekerte Pesztonka ráncos egértestét, aztán hideg vizes kendôvel törölgette a homlokát, izzadmányos ôsz haját. Ahogy belenézett az öregasszony megszenvedett szemébe, eszébe jutott a sáriszamós, esôpecsegôs út, ahol arcokat látott az árokszéli fák között lebegni, hirtelen felvillantak elötte, és ha megfordult, a háta mögött is sárga tekintetek világítottak. Tudnod kell, hogy a látomásos emberpofák olyan könnyűvé tették áldott jó lelkét, hogy eszébe sem jutott kételkedni a jelenések valódiságában, sôt elpedálozva a beszari Szígyártó fehérre meszelt háza elôtt, azért korholta magát, mert elfelejtette, mit is olvasott elôzô este a De divisione naturae-ban. Egy sarokkal késôbb már pontosan emlékezett rá, mert én szépen az eszébe juttattam: ha ugyanis a mindenség egyetemes harmóniájában szemléljük mindazt, ami a világ részeiben szétszórva egymással ellentétesek, szembenállónak és össze nem csengônek tűnnek, akkor azt tapasztaljuk, hogy minden összhangban van és összecseng.
Ezért mondom neked, te fityelék, ne csodálkozz, ha test nélküli arcok merednek rád a pince sarkából.
Én is összhangban vagyok veled, akár lapáton suhanok, akár mezítláb taposom a bogáncsos mezôket, és sose fusson ki az ijedelmes vér a rocskás fejedbôl, ha a keresztútnál összetalálkozunk. Majd hívogatlak, megtorpantalak, és ha kinyújtod a kezed, elillanok. Markolászod majd a semmit! Akkor mindjárt kacagást hallasz a föld alól, ízibe ásni kezdesz, de a tavalyi disznócsonton kívül semmit sem találsz, azt is jól elhajítod a gazba. Pedig a csont az csont, ki tudja, miért engedte magát megfogni... ?
Pesztonka szépen elaludt a lepedôben.
- Hát elmondom - szólt a tata. - Ha megígéri, hogy elhiszi.
- Hajnalodik már - mondta Feri nagyapa.
- Éppen azért. Ha feljön a Nap az égre, már én se hiszem el. Kora este volt, bezártam a söntést, akkor hallottam meg, hogy Pesztonka odabent nyög és panaszkodik, hogy szorít a háta; villámot szór a csontja, hűl a lába, dagad a gyomra, ostorozza minden öregségek keserves nyavalyája. Van itt nekem egy könyvem, nem regénykönyv az, hanem kalendár. Nekiláttam, meglapoztam azt a kalendárt, hogy amíg kitakarodnak az aszszony szaggató keservei, mondom magamban, megnézem, mi van az akasztott ember képének hátuljára írva. Hát ezt betűztem rajta: Mohamed követi atyját, Murádot, megfojtatja tizennyolc fivérét, és így tovább, ennek a rettenetes történetnek az elbeszélése. Haladok szépen a sorokkal, de közben Pesztonka csak nem csitul, reszket és istenkedik, cifornyásan panaszkodik, a halált szólongatja.
Feri nagyapa türelmetlenül sóhajtott, és a felkelô Naptól kivöröslô piciny ablakot figyelte.
- A halállal nem lehet tréfálni, legfeljebb jól elijeszteni a háztól - folytatta a tata. - Ahogy ezt gondoltam, egyszerre eltűnt a kalendár lapjáról az akasztott ember képe, és így higgye meg, ahogy mondom, egy arc jelent meg a helyén, ami már magában is ördögi praktika. Az arc engem nézett a szemével, a szája pedig beszélt.
- Álmodott, tata!
- Ne mondjon ilyet, mert az eszem az mindig a helyén volt. De még nincs vége. Megszólalt a kezemben áz a kalendár. Én mondom, kevés híja volt, hogy be nem vetettem magamat a spór alá, úgy megijedtem, az anyja istenit az ilyen csodaeresztésnek ! Aszongya nekem az a fej a képrôl : Ember, figyelj, ha ember vagy. Mondom neki, hogy persze hogy az vagyok, mert mi volnék, tán baracki kukac? De akkor már reszkettem. Erre aszongya, de szépen lassan, hogy jól figyeljek a szavára, és tegyek aszerint, máskülönben az én asszonyom egy kerek nap múlva meg fog halni, mégpedig a legcsúnyább halálnak halálával, elébb rájön az öklelet, minden tekergô geleszták elôtódulnak belôle a száján meg a seggén át, azután mindjárt nehéz szakadása lesz, megkelnek a húsai és megáll a szíve, hogy borzalom lesz végignézni ennyi tenger kínokat. Aszongya aztán: ha nem akarod, hogy így legyen, tüstént nyúzass meg egy hízott ökröt, lógasd fel a gerendára a külsô irhát, tedd bele az asszonyodat, és gyújts alá aprótüzet, de elébb gyűjts porcogópázsitot, babérmagot, piliszkefüvet, magos papragot, pézsmát, gyalogroponcot és viaszkot, az egészet locsold meg az izsópnak kicsavart levével, aztán ezt gyújtsad meg, s hagyd parázson izzani, sercenni, szikrákat repítgetni. Hinnye, vakartam a hajamat, hogy ez nem fog menni, mert a felérôl azt se tudom, miféle jószág, mire aszongya jó síri hangon, hogy az se baj, akkor gyűjtsek legyeket két-három marékkal, mindegyiknek nyomjam össze a fejét, rakjam kupacba, aztán azt gyújtsam meg, de ha leszenesedtek, mindig rakjak utána. így is tettem. Megszereztem az ökörnyúzadékot, aztán az egész házban verdestem agyon a legyeket. Na, ahogy ezeket elmondta, mindjárt el is halványult az arca neki, és visszajött szépen a papírra az akasztott ember képe.
Óvarga tata a stelázsihoz baktatott, felütötte a kalendárt, és közelebb húzta a petróleumlámpát.
- Láthatja. Itt az akasztott ember képe. Nem hazudtam, nem álmodtam.
- Látom, hogy nem - szólt Feri nagyapa.
- Más is így tett volna, ahogy én tettem, habár nincs mindenkinek ilyen kalendárja. Egy leszuronyozott, haldokló honvédtól kapta még a nagyapám a pákozdi csatában. Pedig az régen volt.
- Régen volt - ismételte Feri nagyapa, aki elgondolkozva húzogatta magára a gumikabátját, pedig addigra már elállt az esô, s a Hosszúhát felett felragyogott a Nap szekere.
- Engedje Pesztonkát sokáig aludni. Vigyázzon az álmára, és ne csináljon vele semmit. Délután visszajövök.
- Hogy nyissak ki akkor? - kérdezte a tata.
- Ne nyisson ki - mondta a doktor és felült a biciklijére.

Hiszen még nincs dél, asszonyok


Most besötétítek neked, hogy fényes nappal is meglásd a hullócsillagokat.
Pézsma gazda homlokába rántott kajlakalapban rázatta magát hazafelé a Kösélyszeg felôli úton. Gondolhatod, reggel kint volt etetni, aztán jól elkerülte a Bömböst, nehogy megint az eleven garaboncás kísértettel akadjon össze, inkább került egyet a dongalábú Binye földjének alsó széle felé. Ámbár egy efféle lovas akárhol kitorpadhat, gondolta Pézsma gazda, meg úgyis megtalál, ha akar.
Hát bizony.
A gazda két eldöglött rókát is vitt a szekéren, maga Fényes Orbán küldte vele a dögkúthoz. Ha azt hiszed, hogy beledobálta ôket, akkor jól melléfogtál, mert nem dobálta bele, egyenesen a nyúzáson járt az esze! Hanem a róka húsa ehetô, vagy nem ehetô? Na, majd a doktor úr ezt is megválaszolja. Pézsma gazda kiköpött oldalra, és elhatározta, hogy az egyik bundát odaadja a Katusnak, aztán a másikkal is csak lesz valami.
Ezalatt Kostökô Jósep az oltár körül összesepert por kupacában fürösztötte a falovacskát. Odahasalt hozzá az ágy alá, vigyorgott, nyálát petyegtette maga elé.
- Lócska - suttogta. - Merrôl jöttél? Akkor meghallotta a templomkapu döndülését, utána mindjárt a nagytiszteletű úr kiáltását.
- Jósep!
Kostökô feltápászkodott, lihegve eligyekezett a tarisznyaghoz, és beledobta szépen a göcsös markába szorított falovacskát. Hallotta, hogy odakoccan az ördögbordához. Indult volna gyorsan kifelé, de eszébe jutott a döböz, megfordult olyan hirtelen, hogy a púpját beletörölte az ajtófélfába, elbicegett az asztalhoz a döbözért, aztán azt is a tarisznyagba hajította.
- Jósep, Jósep, a füleden ülsz? - hallatszott Kalácska nagytiszteletű úr hangja, s közeledtek kongó léptei az odú felé. Kostökônek már nem maradt ideje bemaccagolni a tarisznyag száját.
Ezalatt Tubarózsi az imaházban eszeveszetten rángatta le roppant ducifaráról a zsinóros bugyogót, szoknyáját a nyakába vette, és már ült is fel szétvetett lábakkal a harmóniumra dörzsingetni, kenni-fenni, billentyűt szotyogtatni.
Ezalatt Szappanyos Imre lucernát kaszált a háza mögött, és amint lendít-suhint, hallja ám, hogy valaki szól hozzá. Erre abbahagyta a kaszálást és nézegetett mindenfelé, hogy ugyan ki a fekete fene beszél, ha egyszer nincs ott senki? !
- Megint a betegség lesz az - mondta a csizmája orrának, aztán a vállához támasztotta a kaszát, jól megköpte a két tenyerét és suhigatott tovább. Még ötöt se lépett, megint megszólalt a hang.
- Bizony, ember, igazad van, én vagyok a betegséged. Akkor engedem rád, amikor akarom, és akkor verem láncra, amikor akarom.
- Ne te, ne! - kiáltott dühösen Szappanyos Imre. - Merre vagy?
- A lábad elôtt, a föld alatt, elhullott bábafog képében.
Erre aztán Szappanyos Imre elhajította a kaszáját és úgy megiramodott a háza felé, hogy még kalapját is elhagyta útközben. Berohant a fészerbe, zihálva dobálta szerteszét a szerszámokat, és addig meg nem nyugodott, míg a kisbaltát meg nem lelte. Akkor aztán teletömte a zsebét szegekkel és szaladt máris a ház felé ilyen szavakat kiáltva.
- Hol vagy, Zsóka, te fekete vérű füstiboszorkány, hol vagy már, az úristenit neki!
Zsóka dermedten állt a küszöbön, és a kötényébe törölgette a kezét. Szappanyos Imre lecövekelt elôtte, és eszeveszetten hadonászott a kisbaltával.
- Most nincs irgalom, kiszegezlek a pinceajtóra, ha addig élek is.
- Jaj nekem - sivította Zsóka és behátrált a konyhába, ott jajveszékelt tovább.
- Gyere ki te ! - ordította Szappanyos Imre, és jól belevágta a kisbaltát az ajtófélfába. - Gyere ki te átkozott szipa, mert a kontyodnál húzlak ki!
- Imre, Imre - könyörgött a vén Zsóka.
- Ott fogsz lógni és szikkadni, mint a denevér, az istenit a tetves világnak!
Zsóka akkor már a konyhájában térdepelt és imádkozott. Aztán csak történhetett valami, mert Szappanyos Imre nem szólt többet semmit, kifeszegette a kisbaltát az ajtófélfából, megtisztogatta az élét, azzal sarkon fordult, és szép nyugodtan indult vissza kaszálni.
Zsóka a térdén csúszott elôre a küszöbig, hogy utána nézzen. Hát ezt meg mi lelte?
Szappanyos Imre lábai elôtt megint megszólalt a hang.
- Látod, ember! Elôször rád engedtem a betegségedet, aztán láncot hajítottam a nyakára.
-Ha hajítottál, hát hajítottál - válaszolta Szappanyos Imre és egy kövér köpést cserdített abba az irányba, amerre a bábafogat sejtette. Aztán megkereste a kaszáját, és nekilátott fenni.
Ezalatt a Bolondjóska a vegyesbolt elôtt ült a porban, hátát a falnak vetve, és a nadrágja közepét markolva a tökeit morzsolgatta. Arra jött éppen a szűkszavú Elepi, két üres demizsonnal, de úgy el volt bámészkodva, hogy majdnem átbukott a Bolondjóska rongyos cipôin. A szűkszavú Elepi dühében jól megrúgta az elôtte keresztben fekvô lábat és így kiáltott.
- Nem mész innen, te bolondóra!
- Ha akarod, turhaságot csinálok a tányérodba
- mondta neki a Bolondjóska, de rá se nézett, csak morzsolgatott tovább.
- Bújjon a seggedbe a vasvillás lótetű - legyintett a szűkszavú Elepi és a demizsonokat himbálva tovább ment.
Ezalatt öreg Kanál János járta a táncot, pattogott, mint kecskeszar a deszkán. Ki akart mosni egy ötvenliteres hordót, de a lyukon át denevér repült az arcába. Öreg Kanál János ijedtében seggre ült, egyenesen a fagereblyébe. Késôbb, amikor a lovakat abrakolta, gyerekökölnyi pulykatojást lelt a kiscsikó alatt, aztán amikor fel akarta venni, bevágódott mögötte az istállóajtó, ettôl megint úgy megijedt, hogy beverte a fejét a dohányszárító rúdba, a kilengô rúd pedig leverte a deszkafalra akasztott üstöt. A zengéstôl és bongástól megvadultak a lovak, így aztán szegény öreg Kanál János azt se tudta, hová kapjon, mikor ugorjon, mikor guggoljon.
- A faszoskata csókoljon meg benneteket - ordított a lovakra, és a farukat csapkodta a puszta tenyerével, csizmájával pedig a szénát rugdalta dühében szerteszéjjel.
Ezalatt Feri nagyapa eligazította Portörô Vilmost és a sánta Kabakost, hogy merre ássák fel a kertet, hová csináljanak másodvetést, aztán ha végeztek, tegyék rendbe a csemegeszôlôt. A darázscsapdáról sem fogunk megfeledkezni, mondta Portörô. Feri nagyapa sarkon fordult, s a rendelôn átvágva a jól ismert benyílóba sietett. A bôrbe kötött anatómiai atlaszról leemelte a pepita füzetet, amelynek elsô mondata - ha még emlékszel rá azzal a fanyari eszeddel, így szólt: Búsulj a halál felett.
Magam is azt tanácsolom, búsulj. Búsulj nagyot, aztán rakjál követ a füledbe, morzsingassál sót a szemedbe, egyél szurkot, okádjál szart. Ha megesináltad és kiálltad a próbát, meglátod, zörget majd nálad a porköpenyeges garaboncos, és rád emeli a csontos orcáját.
Látod? Feri nagyapa leült a karosszékbe, amelynek huzata szarvasvadász jelenetet ábrázolt. Tintatartót, tollszárat készített maga elé, aztán kifordította a füzetet és nekifogott megtenni a bejegyzéseit. így kezdte: Sokan nem azért fordulnak el tôlem, merz az életüket féltik, hanem bizony élvezeteiket látják veszélyben. Gyanakodjál, ráncold össze a homlokodat, mert ezt a mondatot vékonyka vonallal mindjárt át is húzta, és ezt írta alá: Jó volna minden egyes esetrôl értesülni, hiszen még bôven várhatók esetek. Miért most? Miért éppen most ? Hol keressem a választ ? A lap második felét kitöltötte a friss ökörbôr felfüggesztésének a rajza, amit csak azért nem másolok ide, nehogy eszedbe jusson kipróbálni, mert bár eddig megtett utunkon némileg kiismertünk téged, de a szíved mélyén azért biztosan csilingelnek sötét alantasságok.
Lapozzunk. Tömör sorok egymáson, mint a terméskövek. Némelyik szó haloványan látszik, mert Feri nagyapa olyan lendülettel írt, hogy olykor-máskor elfelejtette a tollszárat megmártani. Ezt jegyezte be.
Mi volna a menekülés elsô stációja?
Ami eszembe jut, rettenetes eretnekség, ugyanakkor súlyos és megrenditô gondolat, és ami mögötte van, az nem hözönséges. Fogadjuk el, hogy Isten a világegyetem alkotója, amit megteremtett, az tökéletes és az ember tulajdonába adatott általa. Ez még nem volna baj, csakhogy a teremtô igen ritkán jelentkezik, éppen ezért nehéz megtudakolni tôle, vajon miképpen kell helyesen bánnunk azzal, amit a semmibôl megalkotott. Az is lehet, hogy idôközben valami új, még nagyobb erô keletkezett valahol, és sikerrel szegült szembe Istennel, az ô tökéletes alkotásaival és akaratával. Vagyis minduntalan a szemünk láttáraforgatja ki a teremtést. A nagy alkotó pedig tehetetlen. Okosabbak lennénk, ha nem csak a teremtôt ismernénk, hanem a teremtés megrontóját is, de majd csak eljön az a nemzedék, amelyiknek ez megadatik. Hihetjük, hogy az ember a kezdet kezdetén romlatlan volt ? Hát, éppen hihetjük, de nehéz megbirkózni a valósággal, azzal, hogy minden bűn Isten művébôl adódik, ugyanakkor ô maga a bálványimádást tartja a fôbenjáró borzalomnak. Hiúságot és önzést sejtek emögött, mert ha valaki, akkor a teremtô igazán tehetne valamit azért, hogy eltűnjön a szenvedés, a gonoszság, a gyilkolás, a gyűlölet, a csalás és cselszövés, a nyomorúság és ki tudja még mi minden, amit a nyakunkba zúditott. De ô tűri, még rossz lelkiismerete sincs, amiért a bűntétel minden eszközét az emberi teremtmény kezébe adta. Szándékosan tűri hát ! Szavak, szavak... Sok-sok láncszem hiányát sejtem. Minden rejtély tudatlanságunk sötét alagútjába vet gyönge gyertyafényt, de vajon a születés és halál megállíthatatlan nyomtatóköre lehetôvé teszi-e egyszer, hogy a földi halandó lámpással a kezében végigmenjen ezen az alagúton? Vajon szándékosan intézte úgy a teremtô, hogy minden nemzedék igazsága csak egy jégdarab a következô nemzedék markában? Ezt nem gondolom tovább... Mert ki hallott még ilyet ? Itt van a teremtés, nesze, vigyed, aztán csinálj vele, amit akarsz ! A madarak, egerek, legyek és hôscincérek vajon miért nem követnek el alávaló gonoszságokat?
Az értelem aljasít? Az értelem silányítja azt, ami amúgy tökéletes ? Mert akkor rettegj a jövôtôl, amely rommá kuszálja a teremtést, félelemtôl vonító loncsos kutyává alacsonyitja a teremtés koronáját. Ki fog itélkezni ? Kell itélkezni ? Audiatur et altera pars. De hol van ? Hol van ?
Feri nagyapa még akart valamit írni, az elsô betűt papírra is vetette, de nem folytatta. Talán megzavarták. Ezen az oldalon nincs is más. A következôn ellenben ez áll: Mostanában hallottam S.-nétôl valami ôsi receptet székrekedés ellen. Ökörfarkkóróbólfôzöttfürdôbe kell ültetni a beteget, és utána is a kóró levével kell gyakran bedörzsölni az intestinum rectumot. S.-né még azt a lyukas széket is megmutatta, amelybe megrekedt betegeit ültette, és alulról párolta a makacs testrészt. Ezek még tudtak vidáman gyógyítani !
Mikor ezt írta, persze dr. Földi János járt az eszében.
Miként az jár neked is, nekem is.
Gondolj valamit, aztán, meglátod, annyit ér az, mintha elfingottad volna magadat. Mert a gondolat is szárnyal és befurakszik még a kulcslyukon is. Bozontos beszéd, mondod te, csak aztán nehogy bábut eszkábálj a másomra, mert én se leszek rest, elôkapom a titkos szelencémet, de még fel is nyitom a fedelét, szabadjára engedem a három csuvasztojást, aztán majd meglátod, milyen szép égô vértarjag nô az ágaskodó vesszônyeleden !
Hát bizony ezalatt. Volt más is ezalatt.
Ó, az a nap!
Ezalatt Sümeg Gyula pékségét és cukrászatát meleg kenyérillat lengte körül. Maga a döbörnyeges férficukrász az üzlet bejáratában ácsorgott roppant láboszlopain, rengette a szalonnás tokáját, ahogy ide-oda tekingetett végig az utcán, a templomsaroktól a zöldkeresztig. Ha jött valaki, akkor köszönt, ha nem jött senki, akkor csikorgós fuvatokat engedett útjára.
- Hallom már, énekel a gatyamadár - kiáltotta neki bentrôl Beretva Mari.
Szökôcsök Andrásné érkezett rózsamintás kendôjében.
- Mindent tudok, Sümeg bácsi - mondta, és munkarágta szíjas kezét a szája elé kapta.
- Akkor örüljön neki - válaszolta a férficukrász. - Hozzám beszélni szokott a sűrűkovász, de én még azt se értem.
- Azt rnondják, megjelent magának a Szűz Mária - suttogta áhítatosan Szökôcsökné. - Mindenki beszéli. A pityergôs Tóth néni szellôzteti a verandán az ura ruháit, azt mondja, ma vagy holnap lesz a feltámadás, legyen az öregnek mit felvenni, ha hazaballag a temetôkertbôl.
- Még ez teszi rá - szólt Sümeg Gyula és az árokparton hajladozó akácfát nézegette. - Hát hadd szellôztesse azokat a ruhákat, legalább nem unatkozik.
Szökôcsökné közelebb lépett Sümeg Gyulához és belebámult a piros-zsíros arcába.
- Aztán hol jelent meg magának?
- Ahol szokott - mondta a pék. - Egy üres liszteszsákból bújt elô, bent a nagykamrában.
- Jé - csodálkozott Szökôcsök Andrásné.
- így, ahogy mondom.
- Aztán szólt magához valamit, vagy csak nézett?
- Szólt az.
- Azt mondta: légy áldott, Sümeg Gyula..
Szökôcsökné kis híján térdre rogyott.
- Mást nem mondott? Nem kérte, hogy derekainkat övezzük fel és gyújtsuk meg szövétnekeinket?
Sümeg Gyula megvakarta izzadt tarkóját.
- Ilyesmit nem kért. Megáldott, aztán azon kesergett, hogy nem tudunk kaláberezni, mert csak ketten vagyunk hozzá.
Az üzletbôl megint felcsattant Beretva Mari hangja.
- Nagy marha maga, Gyula, az istenit a hájas fajtájának!
- Ha egyszer ezt mondta - kiáltott vissza a férficukrász.
- Majd adok én magának Szűz Máriát a liszteszsákba, adok én majd a vetôlapáttal arra a cédulás fejére !
Szökôcsökné odahajolt a pék füléhez.
- Akkor ugye most szent kenyeret árul, szent lisztbôl?
- Hát, nem az ördög ôrölte a lisztet, elhiheti. Akkor megérkezett Ácsnagy Amáli is. Szökôcsökné elmesélte neki a csodajelenést, aztán már ketten ácsorogtak a bolt elôtt, várták az asszonyokat. A ringó seggű Katus késôbb erônek erejével be akart menni a nagykamrába, hogy megcsókolhassa a liszteszsák sarkát, de Beretva Mari nem engedett hátra senkit, egy üres kenyereskosarat rázott a bolt elôtt, és azzal fenyegetôzött, hogy bezár, ha mindenki haza nem takarodik.
- Menjenek a templomba - kiáltozta, aztán ráparancsolt Sümeg Gyulára. - Jöjjön már, rúgja seggbe ezeket a szentfazekakat!
A beszari Szígyártó kopaszodó felesége kis híján tíz körömmel esett neki Beretva Mari arcának, de végül nem lett hajbakapás, faluszégyene, mert Szígyártóné megtorpant.
- Te hajnalkiáltó pogány cafat - sziszegte Beretva Mari arcába és sarkon fordult. A többiek is elindultak utána, ezen szavakkal: - Menjünk szépen haza asszonyok, üljön mindenki a háza elé és várja a harsonaszót.
Az asszonyok mégis maradtak, mert ezalatt megérkezett az uradalmi szekér a Kisálomzugból, a szokásos tizenkét darab kenyérért. Sümeg Gyula és a kocsis szépen felpakolták a megrakott füleskosarat, aztán még el se ült a szekérkepergés, amikor rémületes sikoltás szárnyalt át a pékség és cukrászat felett. Az asszonyok azon mód egymáshoz húzódtak és forgatták a szemüket a kendôjük alatt.
- Ez a Tündik bácsitól jött - szólt Beretva Mari. - Egyenesen onnan.
- Megnézem - mondta Sümeg Gyula és elindult.
Akkor megszólalt a harang, öblös kondítások úsztak el a fejük felett a napsugarak hátán.
- Megbolondult a púpos - suttogta Szökôcsökné. - Hiszen még nincs dél, asszonyok!

íme, érezd hát,
ez a daktylos iatrikos


Miután pedig Sümeg Gyula férficukrász belépett Tündik bácsi félhomályos szobájába, s meglátta az öregember mennyezetre emelt szemeit, tudta, hogy nagy baj esett meg. Kérdezte tôle pedig, mi történt, hogy tested ágynak dôlt, s fájdalmas kiáltás hagyta el a szájadat? És mondta neki Tündik bácsi, mindenem tiéd, amim van, mert immár eljött értem a halál és megforgatta kaszáját a csatos üvegem felett, melybôl éppen önteni akartam, miként a harangszó is odakint az én lelkemnek szól, mely engedelmeskedik a mennyei hívásnak. Mondta pedig erre Sümeg Gyula, vettem füleimbe a te szavaidat, látom távozni tisztátalan lelkedet és félek tôled kérdezni. Mondta pedig erre Tündik bácsi, ne mondjad az én lelkemet tisztátalannak, mert ha valaki utánam akar jôni, bizony, tagadja meg enmagát és vegye fel az én keresztemet minden nap, úgy kövessen engemet. Egy kis idô eltelik, és nem láttok engemet, és ismét egy kis idô eltelik, és újra megláttok engemet, mert most én elmegyek fűzfás sírgödröm mélyére. Nektek tehát fájdalmatok lesz, miként nekem is volt az én derekamban, de majd viszontlátlak titeket és örvendeni fog a ti szívetek és a ti örömeteket senki el nem veheti tôletek. Bizony mondom néked, Sümeg Gyula.
És ekkor kíváncsi arcok jelentek meg Tündik bácsi ablakában és erôsen nézték, mi történik odabent.
Tündik bácsi a tanúk koszorújára emelte tekintetét, felvonta takaróját és megmutatta véres vászongatyáját, mikor pedig ezek jól megnézték, oldalt hengeredve letolta az ô gatyáját és megmutatta roppant sebeit, melyek ülepén és nemzôszervén keletkeztek. Ezután így szólott. Senki közületek nem kérdez meg engemet? Hiszen azért vagytok itt, mert én kiválasztottalak titeket a világból ! Ekkor Sümeg Gyula közelebb húzódott az ágyhoz, körüljárta azt, és ilyen szavakat mondott: íme lássátok, itt fekszik Tündik bácsi, a ti testvéretek és meg sem siratjátok, mert bizony az igazságtól elfordítjátok a fülötöket, de a mesékhez oda fordultok. Akkor az ablak felé emelte ökleit és látta, hogy a többiek még mindig némák, csak néznek a szemükkel, és azt mondta nekik: Mit kerestek itt? Azok pedig azt mondták: Sajnáljuk Tündik bácsit, mert borzalmasak az ô tenger szenvedései és mert látjuk, és mert tanúságot teszünk, szívünkbe beköltözik a félelem, mivel a romlottság szolgáivá válunk. És mondta erre Sümeg Gyula: Hát tagadjátok meg, aki titeket megvásárolt, és reménykedjetek.
Történt pedig ekkor, hogy Tündik bácsi felemelte az ô szemeit Sümeg Gyula szemeire, és így beszéle az ô történetérôl: Mikor tehát munkámban megpihentem, és az ajtók mind be voltak zárva, egyszerre recsegések közepette megnyílott a konyhának fala a stelázsi és a lavórállvány között, és a repedésen belépett egy viaszkos arcú ember, fehér köntösben, és mondta: Békesség neked. És mondtam neki: Nem megparancsoltam néked, hogy be ne tedd ide a lábadat? Akkor pedig közelebb lépett és szólt: Én meggyógyítalak tégedet, de elébb kelj fel és vesd meg ágyadat. Mondtam neki: Hová gondolsz uram, fényes nappalvan, halljad, kint bôgnek az állatok friss zöld fű után. És láttam, az idegen az éhes állatokkal nem törôdik, szemeit rám függesztette és szólt: Kényszerítelek tehát, hogy megvesd ágyadat, hogy a gyógyítást megcselekedhessem, minden atyádfia megelégedésére. Indulj hát, tanúsíts kezességet, készülj rengeteg szenvedésedre. Mondom néked Sümeg Gyula, akkor tudtam meg, hogy az én vérem kiontatik, mert az én elköltözésem ideje elérkezett, és senki nem volt mellettem, hanem mindnyájan elhagytatok engemet, és most körém gyűltetek, mert megtudtátok, hogy bizonyságot tettem. Mikor tehát az idegen látta, hogy ágyamat megvetettem, párnámat felráztam, és az ágybafekvést megcselekedtem, mellém lépett és mondta: Tárd fel testedet. És kérlelt, mentsem meg az én népemet, kinél én a kedvesebbek közé tartozom. És mondta még: Mutasd elém fedetlen alfeled. És mondtam én erre: Ezüstöm, aranyom nincsen nekem, hanem amim van, azt adom neked. Történt pedig azután, hogy erônek erejével szálkás botot dugott be az alfelem nyílásába, és erônek erejével húzkodta ki és be, hogy bôreim mind felszakadoztak, beleim mind kirepedeztek és meglyukasodtak. És mondta ennek utána: íme, hát bizonyságot tettél, és olyannak látom orcádat, mint egy angyalnak orcáját, hiszen a dicsôség istene megjelent neked, és újra meg fog jelenni, és akkor bűneid bocsánatát veszed. Miután pedig ezt mondta, kezeivel érintett és a hátamra fordított. Halld meg Sümeg Gyula, ennek utána mi történt. Két ujja közé fogta aszos magvaimat és megmorzsolva összeroppantotta azokat: Ez pedig háromszor történt, mind egymás után. Akkor mondta: íme a te véred kiontatott mint italáldozat, heréid kivált elpusztultak, ez az a szövetség, melyet veled kötöttem, és roppant fájdalmad ne vegye el bennem való bizodalmad. És én nem mondtam semmit a testemet égetô borzalmas szenvedéstôl, s hiába tettem bizonyságot, csak nyöszörgések hagyták el az ajkamat. És akkor szólt az idegen: Ha pedig fenyítés nélkül vagytok, akkor korcsak vagytok és nem fiak. Sokan állották ki a megcsúfoltatások és megostorozások próbáját, kínpadra vonattak, tömlöcbe vettettek, megköveztettek, szétfűrészeltettek, cölöpbe vonattak, karddal levágatván meghaltak, juhok és kecskék bôrében bujdostak, földhasadékokban bolyongtak, de bizonyságot nem tettek. És halljad, mondom még neked: Minden fenyítés pedig a jelenre nézve ugyan nem látszik örvendetesnek, hanem szomorúságosnak és tenger fájdalmasnak, de késôbb békességes gyümölcsöt terem. Miután pedig ezeket a szavakat mondta, feltartott hüvelykujját nagy erônek minden erejével a vérzô alfelembe nyomta. És mondta akkor: íme, érezd hát, ez a daktylos iatrikos, amely, mint minden tökéletes ajándék, felülrôl való.
És mondta erre Sümeg Gyula, rátekintve az ablak mögött álló tanúk népes fellegére: Nem tudjuk mi lesz holnap, mert a mi életünk pára, egy kis ideig még látszik, aztán elenyészik.
Történt pedig ezek után a beszédek után, hogy Tündik bácsi egyetlen sóhajtással meghalálozott, vagyis lelkét kibocsájtotta.
Fizessetek úgy neki, mint ô fizetett tinéktek!

Lurd áldott vize


Jó az, hogy beszélhetek hozzád, hiszen te vagy az én tanítványom, és én vagyok a te tanítványod. Csak azt kérem, hogy ne kerekedjen civakodás közöttünk !
Az se menjen ki a fejedbôl, hogy Pézsma gazda szépen közeledik a pôreszekerével, majd szólok, ha félre kell ugranod, nehogy a gyönge derekadon zökkenjen keresztül a vasalt fakerék!
Mondok mást. Én most nagyon búsulok, fáj a szívem, húz a könnyem, lélek bennem majdnem megszakad, mert már most tudom, mit fog mondani Mikepércsi tanító úr Feri nagyapának a kuruc vitézek fűzfája alatt. Elvégre igazlátó volnék, ha még nem vetted észre, hogy a kerekeskút csapjon orrba! Iszom néhány pohárkával abból a hadházi savanyúból, aztán ha már jól összezavarta a fejemet, és bekopogtat a jobbik kedvem, elmondom mi történt még.
Délután a nefelejcshomlokú Csire néni is elaludt szépen.
Gondoltad volna, hogy Csire néni is meg fog halni?
Hálóingben találták meg a földön, az ágy lábánál kiterülve. Kis üveget szorongatott, a lánya alig tudta kifejteni a ráncos kezébôl, annyira fogta még halálnak halálában is.
- Ott van ni! Jól becsókolt elôtte - dörögte Mesteruccai Posta Benedek. - Vénségére megszerette a kucsmapálinkát, a fene a belit neki !
- Elhallgasson már, a jóistenit a pogány fajtájának - kiáltott rá Csire néni lánya. - Maga még a halottjait is elgyalázza?
- Nekem nincs semmiféle halottam, ez a maga halottja. De ha halottam volna, akkor se tudnám feltámasztani.
Az üvegre ez volt rárva: Lurd áldott vize.
- Nézze csak meg ! Ezt szépen benyakalta, aztán meggyúlt benne - mondta Mesteruccai Posta Benedek. - Hát ilyen anyja volt magának!
Hogy Csire néni meghalt, azt onnan lehetett megtudni, hogy az orvosház udvarán uzsonnaidôben megjelent maga Mesteruccai Posta Benedek. Peckesen elôlépkedett, és egy pár lábuknál összekötözött csirkét lóbált.
Portörô Vilmos, a mindenes, éppen a járdát locsolta por ellen. A kapu csapódására letette a kannát, hogy megnézze, ki az.
- Álljon meg a menet - mondta a nagygazdának. - Most nincs rendelési idô. Majd a hatórási harangozás után tessék jönni!
- Coki - közölte Mesteruccai Posta Benedek és bikamódra belenézett Portörô szürke szemébe.
A mindenesnek ökölbe szorult a keze.
- Kinek mondta, hogy coki?
- Hát kinek mondtam? - kérdezte Mesteruccai Posta Benedek.
- Azt kérdem én is!
Mesteruccai Posta Benedek akkor alább adta.
- Ezt a két madarat a doktor úrnak hoztam, mert kedvemre gyógyította azt a vén bregyót. Mondja meg neki!
- Ki maga, hogy mindjárt a cokinál kezdi?
- Azt jól jegyezze meg, hogy én a hatórási harangozáskor vacsorálni szoktam - mondta Mesteruccai Posta Benedek és sarkon fordult.
- Vacsoráld meg a saját hetyke szarodatmondta a mindenes, és nézett a távolodó fényes csizmák után.
Elképzelheted, félrecsúszott kalapja alatt ott állt ez a Vilmos az udvaron, lábai elôtt, a porban verdestek az összekötözött tyúkok, és a méreg annyira dudált benne, hogy nem vette észre Feri nagyapát, aki éppen feljött a pinceműhelybôl. Arca gyöngyözött, ingérôl gyaluforgácsok lógtak.
- Na Portörô - szólt vidáman -, olyan enyvet fôztem, hogy a kakast oda lehet vele ragasztani a templomtorony tetejére. - Akkor észrevette a pislogó tyúkokat. - Ezek meg honnan jöttek?
- Csire néni meghalt - mondta csendesen Portörô, és nézett bele egyenesen Feri nagyapa szemüvegébe.
A doktor lehajtotta a fejét, és lassan verdesni kezdte az ingérôl a sok gyaluforgácsot.
A mindenes egy darabig bámulta, aztán megfordult, felhúzta a bal lábát, és lesújtott a talpával az egyik csirkére. Mondhatom, úgy pattant szét a feje, barátocskám, mintha csak egy tojás lett volna.
Láthatod, nincs minek örülni!
Ezalatt Mikepércsi tanító úr megállt, hogy kifújja magát.
- A tapasztalat mindenek felett - szólt könynyedén a körülötte nyíló vadvirágokhoz, aztán lekapta a szalmakalapját és legyezkedett vele. Másik kezében a vállán átvetett sétabotját tartotta, a sétabot kampós végén pedig a kiránduló kisszéke himbálózott, amely kiránduló kisszéken a tanító úr megpihenni szokott, mégpedig kigombolt mellénnyel, ölbetett kalappal, ernyedt tekintettel. Akár hiszed, akár nem, a tanító úr most a hepenyeges temetôkertet járta, elpusztult, tarackos hantokon gázolt át, fakereszteket kerülgetett, hervadt csokrokkal szemezett, napfény elôl orgonabokor alá húzódott, zöldhátú dongólegyeket hessegetett, kínzó gondolatokon mosolygott.
- Ahány lépés, annyi botlás - mondta a kalapja körül bukdácsoló káposztalepkének, aztán meglepetten megtorpant, mert a Dengelegi kripta mellett észrevette Bécót, aki szurtos kis tutyigatyájában, mezítláb lépegetett az ótemetôi zug felé, és kezében rövid nyelű gyalogsági ásót lóbált. - Hé, fiam! - kiáltott a tanító úr, de Bécó vagy hallotta, vagy nem hallotta, eltűnt két szomorúfűz között. Akkor a tanító úr is elindult abba az irányba, mert ha még nem tudnád, neki is éppen arrafelé volt dolga.
Hamar rá is talált a sírra. A kôlap négy sarkánál vén akácfák álltak.
A tanító úr a fűre helyezte kiránduló kisszékét, leült és a lába közé támasztotta a sétabotját.
Gyere bátran közelebb, ne csak lássunk, halljunk is valamit!
Mikepércsi tanító úr nézegette dr. Földi János nyughelyét, aztán így szólt hozzá: - Eljöttem.
Még ez teszi rá!
Figyelt, mintha választ várna. Várt? Nem várt?
Kigombolta a mellényét.
- Kérem, kérem, mindketten jól tudjuk, hogy a hazug emberek soha nem hirdetnek igazságot, így egészen csodálatos, miképpen tűnnek mégis igazmondóknak, sôt az igazság terjesztôinek azok, akik még a tulajdon megítélésük szerint is hazugok tanítványai vóltak ! - A tanító úr legyintett, köhintett, a piros mellény gombjait fogdosta. - De ez nem is fontos. Hanem mi a helyzet a szellemi léttel, a testtelenséggel? Ez aztán fogós kérdés, még ebben a föld alatti faluban is ugyebár? Nekem kérem az a véleményem, hogy ez a mi korunk csak arra jó, hogy mindent meg tudjon magyarázni. Baj az, hogy ezt tanítom a gyerekeknek is? De nekem még erre is van kérdésem... bocsánat - Mikepércsi tanító úr felállt, sétált néhány lépést a sövényig, kigombolta a nadrágját és vizelkedni kezdett, ám közben a válla felett beszélt vissza. - Az én kérdésem így hangzik: meddig terjednek az igazságok és miféle igazságaink vannak minékünk? Most aztán foroghat a sírjában kedvére, ha még benne fekszik, mert a maga korában is a Krisztus utáni évszámok szabták ki az igazság útjait, éppen ezért magának ebben a világban nem lehet igaza, de nem lehet hazugsága sem.
A tanító úr elégedetlenül csóválta a fejét, mintha felmérgelte volna magát a saját szavaival. Visszagombolkózott és tétován megállt a kiránduló kisszéke mögött.
- Miben áll kérem az ôsok, amely irányítja a látható és a láthatatlan világot? - csattant fel a hangja, aztán dühösen magához ragadta a sétabotját, és csapkodni kezdte maga körül a füvet.Majd ha itt fogok feküdni, én is okosabb leszek!
Szegény Bécó riadtan hasalt egy közeli bokorban. Izzadt a tenyere a gyalogsági ásó nyelén. Képzeld csak el, amíg Mikepércsi tanító úr össze nem szedelôzködött, nem volt bátorsága nekifogni a kincskeresésnek, csak bámult a keresztek között távolodó félrecsúszott szalmakalap és a sétabot végén libegô kisszék után.
- Sok nyomorult, szarházi halottja - kiáltozott a tanító úr, míg el nem ért a temetôkert kijáratához.

Gonosz vagy,
mint a csontos tepertô


Ezt is láttuk, mert ott voltunk, a nyavalya rontsa ki csipkésre a kíváncsi kukucslesi fajtánkat. Pironkodsz miatta igaz, amilyen bakafáncosnak születtél, ha egyáltalán anyatestben fogantál. Én azt mondom, ne szégyenkezz, mert nem véletlen az, hogy az ármányos ember ide ajándékozta a sütôlapátot, hiszen kedvünkre repkedhetünk vele, ha pedig megpihenünk, elôvesszük a bütyköst, szájról szájra adjuk, és nagy hangon kánciót mondunk a szálkás pucokra.
Milyen ma mozogni és holnapra eltűnni a sápadt csillagokban?
Milyen íze van a fa nedvének?
Hová mennek az arcok? És honnan jönnek az arcok?
Szedd a lábad, takarodj innen, meguntam már, hogy a szép lelkedet a fejembe vágtad, mint egy vedlett kucsmát, tekerj a piros töködre angyalhajat, a seggedbe dugjál pávatollat, és rezgesd a szélben, aztán gyürkôzz neki, mint Lázár a baszásnak, és fuss a világ végére, hogy legközelebb csak akkor lássalak, amikor segítek fát aprítgatni az üstfűtô ördögnek ! Hiszen megmondtam már, ha szívedben harangot ver a félelem, ugrándozik a bokád körül a vicsori halál, melled csontját nyomogatja a mérgescsöcsű éjféli boszorkány, feléd harap a farkasember, szívedre teríti kepenyegét a sárga szemű garbonciás, ha bôrszárnyak suhogását hallod a hátad megett, ha megholt gyermeked teszi homlokodra a kezét... megmondtam már, ne gondolj vele ! Az odvasfogú búbánatot rúgjad a sarokba, mutatóujjaddal tömigesd a pipád katlanját, aztán szorgosan szipogasd, és majd csak jól fog szelelni.
Szánd a bolyongót.
Telik az idô, mert mindig csak elôre megy! Álmom, mint a szemgödrökbe kent lisztes csiriz.
Minden keserves éjszakán felemelem a fejemet a nyirkos párnáról, és nézek, és hallgatok. Látod csak, jó annak, akinek van darálója és mormog neki meséket, mert a mesék arra szolgálnak, hogy a szívünkben ne bontsa ki fekete bársonyvirágját a gonoszság, és bizony arra is jók, hogy tudjunk mirôl beszélgetni a kopaszfejű teliholddal, ha éjszaka megpihenünk a szegletes útjelzô kövön, és sírhatnékunk támad a tulajdon árvaságunktól.
Pörög a daráló, zrimm-zrumm, zrimmzrumm...
Hol volt, mindig volt, ha nem tudtad, hát akkor is volt, volt egyszer egy ház, aztán képzeld el, abban lakott egy szemüveges ember, egy olyan áldott ember, egy olyan, amilyet te még sose láttál, mert te gonosz vagy, mint a csontos tepertô, meg aztán csak azzal törôdsz, hogy a torkáig telitömve dagadjon a tarisznyagod mindenféle jótól, a zsebedben meg levágott nyúlláb melegedjen, hogy még a nyomorult halálod is jó szerencsés legyen. Vagy így lesz, vagy nem így lesz. E1 nem hallgathatom elôled, hogy az a szemüveges ember orvos volt, vagyis gyógyító. Hitted volna?
Történt egyszer...
Máskor pedig ez már nem fog történni! Lapáti pajtás, most te vigasztalhatsz engem. Ásd elô valahonnan a kincskeresô tutyigatyámat! A szemed elôtt rántom magamra, aztán még kacaghatsz is rajtam akkorát, hogy beesel a befôttes stelázsiba!
Nézem a sötétséget. Gonosz felhô az ágyam felett. Reccsen a padló, pattan a meszelt fal, az ablakon a rés azt dudálja, hogy a bokámat és a hónom alját kenjem meg repülôzsírral, a hajamat pedig a tulajdon vizeletemmel. A fal felé fordulok, az meg így sugdos: púp kerekedjél, lapos domborodjál, Csuvasz meg ne öleljél! Arcom a savanyú párnában, a párna alatt meg ott a füzet. Még kettôt kell benne lapozni, és az lesz odaírva: Zöldvendéglô. De most azért se lapozok kettôt !
Felgyújtom a kisvillanyt.
A füzet most ennél a bejegyzésnél van kinyitva: Cs. néni exit.
Tudod ki az a Cs. néni? Tudnod kell, hiszen elvittelek hozzá mezítlábas vándorlegény képében, hogy megismerd a megismerhetetlent. Becsüld is meg magad! Figyelj csak, azon az oldalon még két mondat áll, azokat bámulom. Ezt mondják: Mindenre van magyarázat. Mindenre lesz magyarázat.
Csak tudnám, melyik az igaz? Melyik, melyik, melyik? Elmegyek az ablakig, kiszólok a vacsoracsillagnak, hogy küldjön rám kútmély álmot, és legközelebb csak akkor nyújtózzak, ha kalapot emel az ablak elôtt az új nap fényessége.
Nézem a falon a kezem árnyékát.
Nézem a homályos szobasarkokat, ott szuszog kilógó, szederjes nyelvével a facsaró bánat.
Mindenre lesz magyarázat. Hát aztán? Ha lesz, lesz.
Nyálazom a lapokat, mint a vak ember, úgy tapogatok, vándorutat teszek az írás gubancos zsinórján. Nézz csak oda! Ott áll a szó: szemrezgés. Csakhogy valaki megpróbálta kikaparni a papírról, de nem sikerült neki.
Még ez teszi rá!
Elég, elég, hallgass ide! Szívesen kacagnék most valamin. Például ezen: beteg se voltam én, mégis meghaltam én. Ezt szépen lehet mormolni a sötétben, a húgyszagú dunyha alatt, aztán elôbb-utóbb lesz nevetés is, mert a ciha visszamondja a szavakat.
Történt egyszer...

A disznó nem ad olyan zaftot, mint a brizzlimedve


Uccu neki fostos bocskor, asszonyhajszál énekeljen az ünneplô gatyabugyrodban, most ugorjál félre! Gyí Csuhéj, gyí Máli, ti két rügyveteg gebeló, igyekezzetek, máskülönben Simon mágusz fog a tulajdon kezével parázsból kanyarított patkót verni az inarágta, férges lábatokra!
Pézsma gazda megállította a szekeret az orvosház elôtt, és olyan frissen ugrott le, hogy kevés híján szétrepedt rajta a mocskos gazdakötény. A doktort az udvaron találta. Háttal állt, két kezével a cseberkádra támaszkodva mozdulatlanul nézte a szemetes vizet. Gyaluforgács, döglött légy, szétázott dongó, rágott falevél, pöndöri libapihe, fulladozó pillangó úszott a fürdôvíz tetején. A közepén pedig Feri nagyapa arcmása hullámzott. Pézsma gazda állt az orvos háta mögött, harákolni se mert, de még görbe cigarettát se kotort elô a zsebébôl, csak nézte szépen a vízen csillámló arcot. Késôbb így szólt: - Megint itt volnék -, de mivel választ nem kapott, Feri nagyapa meg se fordult rá, hát visszabaktatott a szekeréhez, mellsô lábuknál összefogta a rókadögöket és bevitte a konyhába. Csak Portörôt, a mindenest találta ott. Zsámlin kucorgott a kihűlt spór elôtt és krumplit hámozott. Annuska a kamrában volt, lehetett hallani, hogy a dunsztosüvegekkel csörömpöl. Portörô a markába szorított kiskéssel megigazította a szalagos kalapját.
- Na hiszen, már megint ide sündörgött?
- Hát ! - mondta Pézsma gazda, meglengetve a rókákat. - Hoztam egy kis bundának valót.
- Sok a jóból már - csóválta a fejét Portörô és a hidegvizes fazékba pottyantott egy pucolt krumplit. - Kinek kell itt bunda, kérdezem én?
- Kucsmának is jó. Persze nem a maga fejére, mert arra disznószarból szôtt sipka való.
- Viselem én, ha maga megszövi!
- Szôje meg maga, én adom hozzá, ami kellmondta Pézsma gazda, és nekiállt cigarettát kotorni.
- Már én is úgy látom, csakugyan rövidíttesse meg a beleit a doktor úrral, legalább lesz mibe tölteni a kolbászt magának!
Annuskának kellett a bunda, éppen ezért leküldte a gazdát a pincébe, hogy nyúzza meg a rókákat.
- Hogy a húsával mi a fene lesz, azt nem tudom - mondta Pézsma gazda és kaesintott.
- A combok szép formájúak. Egyben ki lehetne sütni, persze bô fokhagymásan - javasolta Portörô.
- Törôdjön a munkájával - szólt rá Annuska.
- Itt maga csak eszik, de fôzni én fôzök! Pézsma gazda bebújt a kispincébe, a torkuknál felkampózta a rókákat, és nekilátott kifenni a nyúzókést. Közben dúdolgatott, énekelgetett magának, hogyaszongya aszongya, aluszol-e vagy megholtál, húgom, húgom, Fehír Anna, Fehír Anna szép viloja! Nem aluszok, nem nyugoszok, csak terólad gondolkozok... Aztán kezdte elölrôl, aszongya, aluszol-e, vagy megholtál... Közben járt a keze, akár a bolondmotolla, úgy fente a kést, hogy szikrát köszönt a pengevas.
Még ez teszi rá!
Hogy Feri nagyapa belépett, azt onnan vette észre, hogy megsötétedett a kispince. Elhiheted, mindjárt rosszat gondolt!
- Hinnye, de megijedtem, az anyja páncéros istenit neki - mondta Pézsma gazda, aztán a nyúzókés hegyével a felkampózott állatokra mutatott. - Nyesek egy kís bundát, aztán még hús is kikerül belôle.
Feri nagyapa nézte a rókakomákat.
- Kösélyszegrôl vannak? - kérdezte.
- Nagy úr az a Fényes Orbán, kidobáltat mindent! Ezeket is kár lett volna belerohasztani a dögkútba, ni! Nagy az a vadaskert, éppen ezért mindig adódik valami.
- Adódik - mondta szomorúan Feri nagyapa.
- Nem is tartok disznót, kár volna a veszôdségért. Ott vannak nekem a lovaim, azokkal is van elég munka, a húst meg mindig hazacsalogatom magamnak.
- Maga megeszi a rókát? - kérdezte a doktor.
- Szegény ember ne válogasson, mert összeszárad a nyelve, mint a derékszíj. - A gazda nekifogott a nyúzásnak. - Volt már, hogy annyi húsom gyűlt össze, hogy olvasatlanul osztogattam belôle. Ez akkor volt, amikor kimúlt két brizzlimedve, mert halálra marták egymást. A fél falu jóllakott belôlük, csak éppen azt nem tudták, hogy mit ettek. Óvarga tata egymaga megvett tôlem ötven kilót a csontos részekkel, és pörköltöt csinált belôle. Aki megkóstolta, az mind nagyon dicsérte a fôztöt. Megmondjam miért? A disznó nem ad olyan zaftot, mint a brizzlimedve. - A gazda abbahagyta a nyúzást és Feri nagyapa felé fordult. - Ha nekem volna egy faluszéli csárdám, már én is úr volnék, ezt meghiheti. Az ilyen húsokra csôdülnének !
Feri nagyapa elnézôen mosolygott.
- Jól van, gazda. Ezeket is megeszi?
- Csak a combokat, méghozzá bô fokhagymásan kisütve. De kettôt itt hagyok, azt már elhatároztam. A bunda is a maguké.
- Nyugodtan vigye el azt is.
- Mihez kezdjek vele? A bunda, az csak bunda, semmire se becsülöm. Hanem - folytatta a gazda -, azt beszélik, ha Fényes Orbán kedvet kap rá, szokott a medvékkel birkózni. Bemegy hozzájuk a kuclikba, selyemgatyára vetkezik, aztán felmérgeli ôket. Addig illegeti magát és beszél nekik, míg rá nem mennek. Akkor aztán megszoríngatja a bundás nyakukat, hogy ordítanak a medvék, mert vasmarka van neki.
Pézsma gazda húzta le a rókabundát, mint egy kabátot, közben ügyesen aládugta a mutatóujját és a kése hegyével elszabdalta az irha alatt feszülô fehér hártyát.
- Akkor hozok húst, amikor csak akarokfolytatta. - Van is, jön is! Kétszer volt teve is. Az elsôbôl ettem, megcsináltam tokáriyosan, erôspaprikával, de olyan nagybeteg lettem tôle, hogy csordultig fosáltam a budit. A másodikat éppen ezért már elástam, mert nem fért bele a dögkútba. Tetszik látni, ez éppen akkor történt, amikor a páncéros elôlovagolt nekem a Bömbösben.
Feri nagyapa tétován elindult a pincelépcsô felé, onnan nézett vissza Pézsma gazdára, aki éppen a második rókát vette munka alá.
- Ez az - mondta a doktor és elgondolkodva levette a szemüvegét. - Hová lett a ló? Szemébül jün halál !
- Mi a fekete fene - csodálkozott a gazda, kilesve a róka himbálódzó teteme mögül. - Azt a lovat kellene csakugyan megtalálni, az anyja istenit a temetôs fajtájának!

Találkozás az
ármányos emberrel


Ezalatt pedig...
Ha azt hiszed, hogy csoda történt, akkor te is úgy jársz, mint a dadogós drótostót, aki meg akarta enni a vaslábast, mert azt hitte, hogy lekváros tarkedli. Az történt, hogy már harmadnapja nem evett, végül nem bírta tovább, letérdepelt imádkozni a kertek alján ennivalórt, de nem bírta kivárni a tulajdon dadogásának a végét, azt gondolta, hogy a jóisten odafenn már ennyibôl is érti mit kér tôle, kapta magát és beleharapott abba a vaslábasba. Gondolhatod, addigra még nem történhetett meg a csodatétel, a gyufafejű drótostótnak bizony belevásott az állkapcája a rozsdás ennivalóba, és hiába káromkodott, több füle maradt, mint foga. Ezt csak azért meséltem el, mert a pityergôs Tóth néni is azt hitte, hogy csoda történt. A tyúkoknak szórta be éppen a darált tengerit, amikor elébe állt egy pásztortáska és arra figyelmeztette, hogy csoda történt. Az igazi nagy csoda azonban mégis az volt, hogy a pityergôs Tóth néni nyomban tudta, mirôl van szó, mert elhajította a tengeris kaskát, a homlokából hátrahúzta a fekete kendôjét, kirohant az utcára, és eszeveszetten kiabálni kezdett.
- Asszonyok, gyorsan szaladjanak, a dongalábú Binyének elmúlt a dongalába!
Nyomban összegyűltek néhányan, hamar betaszították a dongalábú Binye udvari fakapuját, aztán benyomultak a konyhába, ahol a szôröstestű házigazda gatyában ült az asztalnál és szépen szalonnát falatozott. Mindjárt a lábát nézték, mert azt kinyújtva tartotta az asztal lába mellett, ahogy szokta.
- Mi a compós nyavalyát akarnak? Nincs itt boszorkánytalálkozó - mondta á dongalábú Binye.
- Nézzék már a nagypofájút- mondták neki az asszonyok. - Inkább térdepeljen le és mondjon köszönetet a csodatételért, amit a zsákból jött Szűz Mária cselekedett.
- Miféle csodatételért? - kérdezte a dongalábú Binye és felszúrt a bicsakra egy darab szalonnát.
- Szépen vagyunk - csattant fel a pityergôs Tóth néni. - Tán nem vette észre, hogy elmúlt a dongalába?
Erre már a dongalábú Binye is abbahagyta a szalonnázást, és kíváncsian lenézett a lábára.
- Egy nagy határ szart múlt el - mondta. - Ott van az még mindig. Ha akarják meg is csókolhatják.
Fülelj csak! Cserreg az a nyomorult szarka, hogy csapjon a fahasító ménkô az illegi-billegi tollfarkába! Cserreg hát, mert vendég közeledik, úgy bizony, mégpedig éppen mi vagyunk azok a vendégek, te aszalt alma, hiszen fényes napnak világánál nem repkedhetünk, nem hussanhatunk, hanem bizony mezítlábas szegénylegény képében rúgjuk a port, a sütôlapátot pedig a hátunkra kötözzük, a szutykos, szakadt ingünkre. Mert a szegénylegényrôl mindenki tudja, hogy csak magának árthat, a repkedi-szállongi pucoklovasnak meg kivágják a szívét és megszentelt koporsóforgáccsal gyújtanak alá neki a háromhalom legtetején. Ne ijedezzél, gyere szépen, majd azt mondjuk, hogy munkát keresünk a péknél, aztán aki nem hiszi, az járjon utána, és ha már eleget járt, tévedjen el a rôzsés kiserdôben, ahol minden faodúból a kísértetek szájbűzi lehellete áramlik elô, a nyirkos avar alól vicsori fogak csattogása hallik, aztán, ha majd tarisznyagját, kedves, faragott vándorbotját elhajítva, félelmes ordítással futásnak ered, na, akkor elôterem a jajveszékelô makkfa lombja közül a zöldarcú Prikulics, és nyekeregve, szemeit ide-oda forgatva megkérdi: mi járatban itt, ahol élô madár, élô ember nem jár, itt, ahol egy olyan paripaló az erdô királya, akinek világos félhold van a homlokán?
Ez jusson eszedbe, ha a fejed felett cserreg a szarka!
Hallgass ide! Én még leparoláztam magával Kampó táltossal is, aki hét álló napig kibírta étel, ital nélkül, aztán halála után mindig visszajárt, de csakis enni és inni, élô halandót nem bántott, nem rémisztett. Úgy történt, hogy besötétedés után megállt az udvaron és jól elkiáltotta magát, így: Vaskapudat döngetem, halálodat kergetem, ételedet megeszem! Erre mindig kiszaladt a gazda, megnézni, ki kiabál ilyen istentelenül, akkor aztán Kampó táltos ügyesen besurrant a nyitott ajtón át a házba, gyorsan bebújt a kamrába és addig evett, míg minden el nem fogyott a felfüstölt szalonnától a színes befôttekig. Amikor a háziak lefeküdtek, kimászott szépen az ablakon és eltűnt egy holdsugár mögött. Jó volna bizony utána csinálni. Élni is, halni is egyszerre, de sose éhezni.
Ha pedig harangoznak, majd bedugjuk a fülünket.
Karaponcással igazából még nem találkoztam, lódítottam, amikor azt mondtam, hogy tôle kaptam ezt a sütôlapátot, mert azt valójában egy ármányos embertôl kaptam, akinek nem volt bôr az arcán, hanem mindjárt a piros húsából nôtt ki a bogáncsos szakálla, a kaponyája meg egészen olyan formájú volt, mint egy babszem. Egy lápon találkoztam össze vele, ahol megpihentem, hogy puszta kézzel halacskát fogjak magamnak. Ott ült az ármányos ember egy zsombékon, és fanyelű bicsakjával egy fehér követ faragcsált, aztán azt mondta a kôre, hogy az lesz az ô koporsója. Mert mindenkinek nyugodnia kell valahol, ha eljön az ô órája és lepattannak a csontgombok a testérôl. Erre mindjárt beszédbe elegyedtünk, így sok mindent kitudtam róla. Egyik testvére tündevény volt, a másik testvére pedig iglic. Szó szót követett, én a lábujjaim között vakarásztam a körmömmel, ô farigcsált. Hát egyszerre csak eltűnt a szemem elôl, mintha ott se lett volna. Nemsokára aztán meghallottam a hangját, kiszólt nekem a kôbôl, hogy még lesz munkája vele, belül nem elég tágas neki, különösen azért, mert az egyik sarkot egészen elfoglalja a sütôlapát. Mondtam neki erre, adja nekem a sütôlapátot, hiszen éppen arra volna szükségem, hogy agyoncsapdossam a halakat, de ô is jól jár, mert nem kell tovább faragcsálnia. Elég nehezen, de rállt, mert a vetôlapát a gacsos öreganyjá volt, aki egész életében mint fűhordó szolgált, mert akkoriban olyan idôk jártak. Mondtam neki erre, hogy mainapság már senki nem rág füvet, senki nem lép várandós varangyos békára, a gyalogfenyô egy éjszaka nem jut messzire, döghalál idején nem jelenik meg a háromlábú ló, az ördöghadnagy senkit nem jelöl meg tűszúrásokkal, a mezítelen talpat nem a parázs, hanem a zúzrnara pörzsöli, de még a szélanya is jól megöregedett, zúgása elhalkult, senki hasát szét nem repeszti, ember szaga haragra nem gerjeszti, mert most ilyen idôk járnak. Akkor az ármányos ember abbahagyta a fehér kô faragcsálását, összecsukta a fanyelű bicsakot, megsimogatta a szakállát és így szólt: Látom már, mert éppen kétszáz esztendôs vagyok, hogy keleti forgószéllel érkeztél, így hát felfogadlak harmadik testvéremnek, és neked adom a vetôlapátot, mert bizony nálad jobb helyen lesz, mint nálam. Várd meg türelmesen, míg ránk dobálja a földet a sötét éjszaka, akkor bátran ülj rá erre a pucokra, és szolgálni fog neked és te is neki. Hanem nagy ára van ennek ! Ha bármerre jársz a kerek világon, és utadba kerül az a fehér kô, sohasem rúghatsz bele, még akkor sem, ha nagyon kérlel. Ennyit mondott az ármányos ember, én pedig megfogadtam neki, hogy így lesz. Erre az öreg eltűnt mindenestôl, csak a láp sustorgott körös-körül. És most itt vagyok, de a fehér kôvel eddig még nem találkoztam.
Gyerünk tovább, elég ferdén süt már a nap

A mennyezetrôl finom por szállong


Történt ám más is!
- Olyan ez, mintha búcsú volna. Mindenki a trombitásra vár - mondta Sümeg Gyula férficukrász, miközben Feri nagyapát bevezette Tündik bácsi bundaszagú szobájába. - Kint állnak az asszonyok a kerítés elôtt, és várják, hogy dudáljon az angyalok trombitája. Minden kenyér és sütemény elfogyott, és volt, aki két hízót adott volna azért á zsákért, amiben a jelenés történt.
- Miféle jelenés? - kérdezte Feri nagyapa és levette a kalapját Tündik bácsi ágya mellett.
- Bolhapöcse volt kérem tisztelettel, nem jelenés - mondta Sümeg Gyula és hangosan fújtatott. - Csak én találtam ki, annyit szekíroztak. Most aztán kibolydultak, mint a vereshangyák.
Tündik bácsi szeme betörten fénylett, mint a megdöglött halé, álla leesett, a szája sarkán kibújt megszürkült nyelve, haja megcsomósodott.
- Szegény pára - mondta Sümeg Gyula és megrázta fehér tokáját. - Az még jó volna, ha a dereka vitte volna el, mert azzal nagyon bajlódott.
Feri nagyapa elôvette a sztetoszkópot, hogy megállapítsa a halál beálltát.
- Magának való volt, hiszen kaláberezni sem tudott - folytatta a férficukrász. - Itt voltam éppen, amikor elment közülünk szegény. Panaszkodott, hogy bejött hozzá valaki egyenesen a falon át, összemorzsolta neki a tökölôit, botot huzigált a seggébe, a végén még az ujját is jól belelökte a lukába, ráadásul azzal vigasztalta, hogy a Tündik bácsi szegény ezzel bizonyságot tett. Hát ezt mesélte nekem, kedves doktor úr, és én elhatároztam, hogy nagy Pogyebrád minden aranyárt sem akarok én is bizonyságot tenni, már csak azért sem, mert nem tudom mi az. A tudatlanság pedig mindig nagy bajt okoz. Volt nekem régen egy ismerôsöm, együtt dolgoztunk Komádiban a községi pékségben, akkor én kezdô sütôlegény voltam, a dagasztást is csak felügyelettel bízták rám; de ô már mester volt, kalácsot font, cipót formázott, kezelte a lapátot, kóstolta a kovászt, szóval, amit csinálni kell, de egyet nem bírt megérteni, azt, hogy a pékárut el is kell adni. Sírva könyörgött, kérem, amikor kinyitottunk, hogy nehogy pénzért adjuk a kenyeret, mert az Isten ellen való, hiszen a kenyér az ô áldása, az maga az élet, és aki pénzt fogad el érte, az elkárhozik. Késôbb nyitáskor mindig hazaküldték, mert az emberek féltek tôle, az asszonyok már alig jártak a boltba. Na, mit gondol, mi történt? Egy napon eltűnt az egész bevétel...
- Maradjon csendben, Sümeg úr - mondta Feri nagyapa, aki éppen visszahúzta a lószôr pokrócot Tündik bácsi mellkasára, aztán tenyerével lesimította az öreg haját.
- Egy szomszéddal kevesebb - állapította meg a férficukrász. - Lehet, hogy legközelebb én jövök, habár cseppet sem irigylem a koporsóvivôket, amilyen súlyom van nekem, de a kedvükért nem fogok lefogyni. Maga az én helyemben lefogyna a kedvükért?
Feri nagyapa kezébe vette az orvosi táskát, és elindult kifelé a rengô léptű Sümeg Gyula társaságában. A doktor a konyhában megtorpant, miként te is megtorpantál volna, ugyanis észrevette, hogy fehér krétával valaki ezt írta rá a szekrényajtóra: DAKTYLOS IATRIKOS. Feri nagyapa megigazította a szemüvegét és közelebb lépett a felirathoz, hogy felhúzott orral tanulmányozhassa, mintha a szagát is érezni szeretné.
- Ezt ki írta ide, Sümeg úr?
- Én is néztem, kedves doktor úr. Szegény Tündik bácsi biztosan iskolást játszott vénségére. Elszikkadt az agyvelôje neki. Azt még nem is mondtam, hogy halála elôtt arra panaszkodott, hogy kecskék bôrében kellett bujdosnia, és karddal is levágták a fejét. Ehhez mit tetszik szólni? Pedig jó ember volt, csak sokat ült a budin. Ki is írta bele, hogy nem törvényszék. A Marim azt mondja, hogy akkor kezdôdött neki a betegség a fejében, és az csalogatta magához a derékfájást.
Akkor Feri nagyapa zsebkendôt húzott elô és letörölte a krétával írott betűket.
- Ez a tiszta munka. Semmi ne emlékeztessen a halálra - bólintott Sümeg Gyula.
Az utcára érve a férficukrász végigtekintett a bámészkodókon, aztán visszafordult, hogy behúzza Tündik bácsi kapuját, de valójában azért, hogy végre finghasson egy józűt. Aztán meglepetten felkiáltott.
- Hová lett az a két ember, emberek? Feri nagyapa éppen felcsíptette a nadrágja hajtókáját, utána fél lábbal a pedálra állva belendítette a biciklijét.
- Miféle emberek - kérdezte a ringó seggű Katus, aki Tündik bácsi kerítésének támaszkodva várta a harsonaszót.
- Várt itt rám két vándorpék, akik munkát kerestek. A magasabbiknak sütôlapát volt a hátára kötözve. Meggondoltam, mégis alkalmaznám ôket.
Feri nagyapa akkor már elhagyta az utcát.
Búslakodhatsz, mert Annuska addigra ájultan feküdt a hencseren, fölötte pedig ott izzadt Portörô, a mindenes, kezében egy csepegô vizesruhát szorongatva.
- Elhullik mindenki, vagy mi az isten leszsuttogta Portörô, és hadonászott a ronggyal Annuska homloka fölött. - Tessék már kinyitni a szemét, mert nem tudom mit csinálok!
Azt kérdezed, hogy mi történt? Mert azt jól gondolod, hogy történt valami.
Mindig is történni fog valami.
Annuska tepsibe rakott két rókacombot, fakanállal zsírt kanyarított mellé a bádogbödönbôl, beleszórta a fokhagymagerezdeket és sugárzó arccal betolta az egészet a sütôbe. Sose tudjuk, mitôl hízunk, mondta, utána kettétépte és kiteregette az Orvosi Hetilap egy példányát, rátette a hagymavágó deszkát és nekilátott, hogy megpucolja és felszeletelje a lecsónak valót. Körberakta a deszkát paradicsommal, paprikával és hagymával, leült a hokedlire és ráparancsolt Portörôre, hogy olvasson fel neki. A mindenes elôbb rárakott a tűzre, jól becsapta a spórajtót, aztán kezébe fogta a regénykönyvet, ámelyikbôl felolvasni szoktak. Felakasztotta a kalapját az ablakkilincsre, kinyitotta a könyvet a sarkánál behajlított lapnál és színtelen hangon rákezdte: "A nagyvárosi álmatlanok némi vigasztalást lelnek az utcai zajban, amely arról beszél, hogy másnak sem adott enyhet az éj, de faluhelyen kétségbeejtôk az éjjeli órák, amelyek olyan lassan haladnak elôre, mint a szú ôrlése. Az ember falon függô régi családi képnek képzelheti magát, akinek kerekre nyitott szemmel kell nézni egyik nemzedéket a másik után. Suhognak az évek a széllel, az esôvel, a tovamorajló viharral, a vándormadarakkal, a sírgödör felett kenetteljeskedô pap szavaival és megrokkant vállakkal, lerogyó paripákkal és vacokra került, szép házôrzô kutyákkal, egykor ifiú cselédlányokkal és foszladozó kerítésekkel, bús kutakkal és hervadó kertekkel... suhognak, messzire suhognak. Csak az álmatlan ember tartja nyitva a szemét, mint egy hulla, aki elfelejtett meghalni. A mennyezetrôl finom por szállong, és elborít mindent, fénylô arcot és víg derekat, kedveskedô népeket, tavaszi mosolyokat, villanó fogsorokat. A mulandóság összeomló öreg cseléd módjára guggol az ágy lábánál... "
Portörô ekkor abbahagyta a felolvasást, mert Annuskának kifordult a kezébôl a hámozókés, könnyei pedig hullani kezdtek a felkarikázott paprikakupacra.
- Nagyon szomorú ez, Portörô - pityeregte reszketô állal. - Ezt a részt már sokszor elolvástam, de ma se tudom megállni sírás nélkül. Most jönnek majd benne a fürtöshajú vándorlegények, akik leülnek a konyhában, ennivalórt gyönyörűeket hazudnak és megjavítják a negyven év óta hallgató zenélô órát.
Annuskának elcsuklott a hangja, s nem gyôzte a keze fejével a szemeit törölgetni, így aztán nem is láthatta, hogy Portörô szoborrá merevedve figyeli a konyhaajtót, szája lomhán elnyílik, tekintetében felizzik a rémület. A konyhaajtó ugyanis megmozdult, és a kilincs magasságában buja, veres tollazat jelent meg, aztán megcsillant hozzá a sesak is.
- A páncéros - nyögte a mindenes, és a csizmája elé ejtette a regénykönyvet. - Irgalom!
Annuska olyan hirtelen kapta arra a fejét, hogy a kontya lebomlott a nyakába. Még megpillantotta a közeledô mellvértezetet, aztán hang nélkül lefordult a hokedlirôl a spór mellé, a gyújtóstartó faládához.
Aztán Bécó is elzuhant, csak úgy döngött a vértezet a konyhakövön, a sesak pedig szépen csörömpölve elgurult a kamraajtó felé. A gyerek riadtan feltekintett a meszeltszínű Portörôre, aki csak ennyit mondott: - Az anyád jóistenit, a szar is kihűlt bennem. - Azzal már ugrott is, karjára vette Annuskát és becipelte a hencserre.
- Tessék már magához térni, csak a gyerek volt az - mondta neki könyörôgve, aztán a megszeppent Bécóhoz fordult. - Ha ezt a doktor úr megtudja, úgy elpálcázza a puci fenekedet, hogy lekiabálod a kéményt a háztetôrôl!
Bécó kioldalgott a szobából és úgy elbújt a szomszéd fáspincéjében, hogy bizony soha meg nem találták volna, ha estére magától elô nem jön. Portörô aggodalmas ábrázattal munkálkodott, ügyetlenül nyomkodta a vizesruhát Annuska falfehér arcához, mintha mosdatná éppen, közben minden kis zajra felugrált, hogy kilessen, nem a doktor úr érkezett-e meg.
De a doktor úr még nem volt sehol. Ez történt.
Ôszintén megmondom, én se gondoltam volna, hogy ez a kajlafülű, maszatos képű gyerek elôkutatja a dohányzcífotel mögé lehajigált páncért, azután még magára is szedegeti, és olyan váratlanul megjelenik benne, mint a piros ruhás Mikulás szokott aratás idején.

Nem kell a töklámpástól
megijedni


Feri nagyapa a kuruc vitézek öreg fűzfájánál találkozott össze Mikepércsi tanító úrral, aki hazafelé tartva megpihent. A lombernyô álá helyezte a kiránduló kisszékét, nyögve lehuppant rá és elmerülve azon igyekezett, hogy minél több hangyát nyomjon össze a sétabotja gumis végével.
- Nem hívtam orvost - vetette oda Feri nagyapának, aki a fa törzsének támasztotta a biciklijét. - Ha pedig mégis orvosra volna szükségem, akkor se magát hívnám, hanem azt a másikat. Szakadjon ronggyá a piros mellényem, ha nem így tennék !
Feri nagyapa szeretettel mosolygott a tréfás kedvű tanító úron.
- Miféle másikat?
- Tudja azt maga nagyon jól. Az imént jártam nála a temetôben, de nem találtam otthon. Ilyen csavargós természetű.
- Éjszaka keresse fel, barátom - mondta Feri nagyapa. - Nappal sok a dolga a betegeivel!
- Örülnék, ha nem gúnyolódna - emelte fel a botját a tanító úr. - Inkább szomorkodjon, mert mindig szomorkodni kell, ha megbomlik a rend. Maga doktor úr, mától kezdve csak arra jó, hogy elvégezze a halotti szemléket. Ne aggódjon, lesz dolga éppen elég, mert bármelyik percben felharsanhat a trombitaszó, aztán az összes temetôlakó halottak masíroznak majd hazafelé, mint a szabadságos katonák. Szép eset lesz, mondhatom !
- Remélem nem ilyesmivel traktálja a gyerekeket az iskolában - mondta Feri nagyapa.Mert az is szép eset volna.
- Ugyan kérem - csattant fel Mikepércsi.Azt tanítom nekik, hogy minden rossznak meg kell találni az ellenszerét, mert a világ teremtésébôl adódik, hogy minden rossznak létezik az ellenszere. De amíg nincs meglelve, addig be kell érni átmeneti megoldásokkal. Na, erre mondjon valamit !
- Nem mondok - legyintett Feri nagyapa, és leveleket tépdesett a vállára lógó fűzfaágakról.
- Akkor nem mond. Pedig magának is be kell érnie átmeneti megoldásokkal, mert amit maga tud, az kérem ablaküvegre kenôdött légypiszok ahhoz képest, amit tudnia és értenie kellene. OIvassa csak a régi bölcselôket! Ôk már azt is tudták, hogy nem kell a töklámpástól megijedni!
- Jól nézünk ki - mondta vidáman Feri nagyapa. - Maga vagy ivott egy kis papramorgót, vagy megzavarta a fejét dr. Földi János.
Mikepércsi tanító úr elvörösödô arccal felállt a kiránduló kisszékérôl és egészen Feri nagyapa arcához hajolt, olyan közel, hogy látta magát a szemüveglencsékben.
- Na persze, hiszen mindenkinek megvan a maga kísértete. Én az enyémmel beszélgetni szoktam, de mindig oda lyukád ki, hogy csak a nagyon erôsek tudják tulajdon erôtlenségüket, miként éppen a nagylátók képzelik magukat vaknak. Tetszik ezt érteni? Magának doktor úr, nem is egy, hanem egyenesen két kísértete van. Hol közrefogják magát, hol elôre szaladnak, kergetôznek és bukfencet vetnek, mint a fekete szarvú ördögfiókák, hol pedig ravaszul lemaradnak és elzilálják, amit maga felépít, felépítik, amit lerombolt, meggyógyítják azokat, akiknek magában volt minden bizodalmuk, de a halálra kell készülniük, és a sírgödörbe taszítják azokat, akiknek maga két marokkal adta vissza az életet. De vigasztalódjon drága doktor úr, maga is lesz egyszer kísértet!
- Jól van - mondta Feri nagyapa. - Akkor majd visszatérünk a maga gondolataira!
- Csak azt ne - kiáltott fel Mikepércsi. - ígérje meg, hogy nálam nem fog megjelenni. Ha éjszaka nyikorgást hallok, a fejemre húzom a takarót, mert rosszak az idegeim.
Feri nagyapa ezután kitolta a biciklijét a fa alól, a tanító úr pedig beleakasztotta a sétabotja kampós fogantyúját a kiránduló kisszékbe és a vállára emelte, mint egy batyut. És elindultak szépen, egymás mellett a poros úton.
Nem sokkal késôbb összetalálkoztak a Bolondjóskával. Egy virágágyásban ült és azon mesterkedett, hogy a szétrohadt bakancsait ráhúzza a kezére.
- Elment a lócska - kiáltotta a Bolondjóska, és sírva fakadt, jobbra-balra dobálta a fejét.
Mikepércsi tanító úr megtorpant, hátrébb tolta a szalmakalapját és így szólt.
- Ezt gyógyítsa meg doktor úr. Ha nem sikerül, nekem se volt igazam.
- Nem lehet - mondta Feri nagyapa. - Elôttem hancúroznak a kísérteteim.
Ezt mondta.
Gondolj csak bele, mit tudhatott ez a Mikepércsi a többnyújtoványú idegsejtekrôl? És mit tudsz róla te? Pedig benned is van belôle bôven, hogy ennéd le a szalagot a molyos vôfélykalapodról !

Látom a messzit,
meg ami túl van rajta


Élsz, mint a fű!
Áradalmas, nagyhosszú útra hoztalak, igaz-e? Avas szalonnád, kiszikkadt kenyered elfogyott és most szamóca után kutakodsz a bokrok alján. Nem bánom, tömjed magadba, halámoljad befele hatpofára, ne is figyelj rám, pedig egész idô alatt a legközönségesebb belsô nyavalyáknak jeleirôl és orvosságairól akartalak kitanítani, de már látom, hogy csak szétfecséreltem az idômet, s jobb lett volna, ha fűre hasalva tücsköt lesek. Nôjön a gyomrodban pöszerce, a nyakadon dagadi gelyva, a lábad között pedig hajladozzon szeretetrehajtó fű, hiszen nem kell neked annyira kiokosodni, aztán csóktáncot járni a meghízott rengeteg észtôl! Az ám! Told csak a szám elé a szôrös füledet! Azt mondom neked, amit Kostökô Jósep mondott tavaly a templomkertben, amikor a rózsalugast metszette: - Ez is szúr, az is szúr, minek szúr? Közben csurgatta a savós nyálát a zöld levelekre, meg a tulajdon keze fejére.
Most ülj fel a saját hátadra, hogy messzebb lássál. Mondd azt, hogy heknyekukk, aztán ugrándozzál szépen utánam!
Feri nagyapa még nem indult hazafelé. Az iskola elôtt kezet rázott Mikepércsi tanító úrral, aztán nyeregbe ült és elkerekezett az alvég felé. Bizony mondom néked, szerette a délutáni falu lusta csendjét, fáradt nyújtózását, szerette a tántorgó deszkakerítéseket, a háztetôkre hajló fákat, az eperillatú levegôt, a menekülô libákat, a homokos, sárga utakat, a távoli kiáltásokat, és megörült, ha olyan emberrel találkozott, aki nyikorgós talicskát tolt az árok szélén. Csirr-csurr, így szólt a talicska kereke.
Feri nagyapa megállt a Kisdarabos utcában, a kerítéshez támasztotta a biciklijét és belátogatott Lélek Gáspárhoz, hogy friss kötést tegyen a disznósgazda sebére. A lebernyeges fülű Lélek Gáspár lábát a kandisznaja harapta meg, de olyan csúnyán, hogy még a cipôje is teleszaladt vérrel. Fél térdre rogyva szitkozódott az ólban, mert látta a sebbôl kifehérleni a tulajdon csontját.
Lélek Gáspár most kint ült a házfali lócán, és egy elrepedt moslékos vedret foldozott. Amikor az almafái között észrevette a közeledô orvost, ledobta a fakalapácsot, és fürgén elé sietett. Mihelyt összetalálkoztak, térdig felrántotta a trágyahordó cuharos nadrágját.
- Ilyet se látott még a sifonérban! Volt seb, nines seb, a foga nyoma se látszik ! A kötést beledobtam a szemétgödörbe!
Feri nagyapa aprókat bólintott és elindult vissza.
- A járás se fáj nekem - kiáltott utána a disznósgazda. - Reggel már ezzel a rossz lábammal rúgtam fejen a nyomorult kandisznaját, hogy a vályúba potyogtak a szemei neki!
Ment, mendegélt az orvosi bicikli tovább, de nem is ment, hanem repült, Feri nagyapa lihegve tekerte a pedált, és napba nézett, hogy gerlepárt lásson. A vegyesbolt elôtt összetalálkozott öreg Kanál Jánossal.
- Nem tudom igaz-e, de azt beszélik, hogy az az isten dagadéka Sümeg Gyula magára húzott egy liszteszsákot és megdicsôlt benne. Azt is beszélik, hngy kint járt nála a nagytiszteletű úr és úgy térgyepelt a pék elôtt, mintha maga a szűzanya lett vnlna.
Feri nagyapa nem állt meg, csak lelassított, szemüvegét ôreg Kanál János felé fordította, aztán karikázott tovább.
- Siet a doktorunk - mondta öreg Kanál János. - Mindig ott van, ahol a baj.
Hallod? Mindig ott van, ahol a baj!
A templomkerthez közeledett, amikor egy kerítés mögül valaki ezt kántálta : - Csire néni meghalt, Csire néni meghalt...
Feri nagyapa suhanása közben arra nézett, de egy lelket sem látntt. Eszeveszetten csengetni kezdett a biciklicsengôvel, hogy ne hallja a jajgatást, kiáltnzást, közben elôredôlt és még gyorsabban tekerte a pedált, repült, ugrált a bicikli a hepenyeges hnmnkúton, zörgôtt az orvosi táska, csörgött a lánc, ugrált a szemüveg. Szegény doktor úgy hajtott, hogy már a lószarkupacokat se kerülte ki, átgázolt mindegyiken. Akkor újabb kiáltás érte utol: - Tündik bácsi is odaát van - sivította a hang, amely egy akácfa lombja alól reppent ki. Feri nagyapa tátott szájjal zihált, amikor végre befordult a templomkertbe. Homlokáról csurgntt a verejték, rôvidujjú, fehér inge a hátához tapadt. Kezében a kormány szarvát szorítva nekidôlt a templnm falának és azzal sem törôdôtt, hngy elôtte is, utána is bukfencel, hancúrozik valaki.
Cltt állt szegény, és nem gnndolt semmire. Még ránk se !
Akkor lódobogást hallott, riadtan felemelte a tekintetét, de semmit nem látott, csak a zúzott fehér kôvel borított utat és mellette az ácsorgó rózsatöveket:
Maga mellé húzta a biciklit, és elindult a templom fala mellett. Mondhatom, nem osont, hanem büszkén ment, míg észre nem vette Jósepet, aki fülig nyúló, ferde szájjal állt a gyalogút közepén. Nyakában lógott az ördögbordás tarisznyag és megzörrent benne a döbôz, amikor néhány lépést elôre bicebócázott.
- Éppen magához jövök, Jósep - mondta Feri nagyapa.
- Vágtat a lócska, habol a szája - válaszolta Jósep, és meghimbálta a tarisznyagot.
- Néhány kérdést szeretnék feltenni !
- Látom a messzit, meg ami túl van rajta - vigyorgott a templomszolga.
Feri nagyapa is elmosolyodott.
- Ezek szerint már jobban van. Nem bánnám, ha holnap eljönne a rendelôbe, hogy megmérjük a vérnyomását. Az ilyesmit nem szerencsés elhanyagolni.
- Enyim a lócska - kuncogott ez a Jósep.Holdja van, de Napja nincs neki.
- Nagyon kérem... Fontos kérdéseim vannak magához.
- Hát ne legyenek - mondta elkomolyodva a fűbagoly Kostökô, miközben a hátára ráncigálta a tarisznyagot. - Ne legyenek és ne legyenek ! Inkább hagyjon fel a felcserséggel, süssön ki valami mást. Ha akarja, adok egy tanácsot. Nyisson becsali csárdát a falu szélén!
- Egy csárdát? - kérdezte elképedve Feri nagyapa.
Akkor Jósep vigyorogva sarkon fordult, besietett a templomba, bedöndítette maga után a vaskos fakaput, és hallani lehetett, hogy rátolja a csúszóreteszt.
- Egy csárdát? - kérdezte Feri nagyapa, ki tudja már, kitôl. - Éppen egy faluszéli csárdát?
És csak állt, csak állt szépen, kezében a biciklikormánnyal.
Még ez teszi rá!
Na, doktor úr, most már indulhatsz hazafelé!
Van még tovább is. Elmondom azt is, úgy, ahogy megtörtént.
- Csak turkálja azt az ételt - mondta Annuska és sértôdötten elvette Feri nagyapa elôl a tányért:
- Nem kell magának a rizses lecsó, nem kell a fokhagymás comb, hát én nem tudom mi kell magának! Orvos létére tudhatná, hogy legyengül a szervezete, ha nem jut bele elég táplálék. Keverporon akar élni, igen?
- Ne mondja azt, hogy fokhagymás comb, mondja azt, hogy rókahús.
- Hát aztán? Nem mindegy az magának? A hús az hús, és pász!
Feri nagyapa felállt és mutatóujjával megkopogtatta az asztalt.
- Éppen úgy tesz, mintha mindennapos volna a rókahús ezen az asztalon!
- Nem lesz tôle semmi baja. Portörô is megette és még most is él. Eddig nem válogatott, egyetlen rossz szóval se illette a konyhámat. De mióta...
Annuska nem fejezte be, felkapta a pecsenyés tálat és kopogó léptekkel kisietett az ebédlôbôl.
Feri nagyapa az asztal közepére dobta a szalvétáját, aztán mindjárt az ajtóhoz lépett és fülelt kifelé, mert odakintrôl beszédhangok szűrôdtek be.
Ki lehet az ilyenkor?
A kinti hangok elmúltak, csak edénycsörömpölést lehetett hallani, és hozzá Annuska szófoszlányait.
Akkor lépett be a szobába Portôrô, a mindenes.
Feri nagyapa addigra már hátrakulcsolt kézzel az ablakon nézegetett ki. Azt fontolgatta, hogy elôveszi a hegedűjét és játszik valamit Lavotta Jánostól. Legjobb volna egy lassú verbunkot.
- Óvarga tata van itt - mondta Portörô. Feri nagyapa megfordult és a szemüvege felett gyanakodva nézett a mindenesre. Portörô a hüvelykujjával bökögetett kifelé.
- Óvarga tata van itt - ismételte.
- Hozzám jött?
- A konyhában sír.
- Mit beszél? Sír a konyhában?
- Sír - bólintott Portörô. - Azért sír az öreg, mert Pesztonka meghalt.
Halljad hát, Pesztonka felszállt a mennyországba!
Feri nagyapa megfordult és kinézett a kék égre az ablakon át. Sokáig figyelt, de nem látta. Nem látta, nem látta.
- Nem tudom, mihez kezdjünk vele - szólalt meg egy kis idô után Portörô, ám a doktor úr rá se pillantott, ezért aztán halkan betette maga után az ajtót.

A jó étel meghozza
a boldogságot


ó, az a nap.
Mindegyik nap.
Eljött hát az ideje, lekaphatod a fejedrôl a zsíros kalapodat, de legfeljebb a kormos pofájú búbánattal ugrándozhatsz rajta, mert engem már akkor sem találsz elô, ha barackvirággá változkodsz !
Hallgass ide! Éppen egy hét telt el addig, míg szegény Óvarga tata mindent szépen összerakodott és kiürítette a házat. Embereket fogadott, akik minden ingóságot kihordtak az udvarra, aztán a hetedik napon, virradat után, szekeresek álltak meg a Vágtató Betyár elôtt és egyszeribenhirtelenjében megkezdôdött a kiabálás, sürgölôdés, csoszogás, hórukkolás, porrúgás, rakodás, lónyerítés...
Menjünk csak közelebb!
Óvarga tata kikopott sötétkék öltönyében, lebúsult fejjel ült a lócán a nagy fűzfa alatt, pislogatva figyelte az udvari nyüzsgést, aztán amikor észrevette a közeledô Feri nagyapát és mellette a peckes Pézsma gazdát, hát rogyadozva felállt és rájuk emelte kisírt szemeit.
- Jól állunk - mondta a doktor. - Haladunk.
- Portörô már hozzáfogott a szobák kimeszeléséhez - dünnyögte Pézsma gazda, babszemnyi csikket szívogatva a körme közül.
- Én meg hazamegyek Csokolyra - szólt csendesen Óvarga tata. - Úgyis odavágytam az egész tetves életemben. De fuharoslónak születtem elô az anyámból, ezért soha nem mehettem arra, amerre én akartam. A hátam szétostorozva, mégis egyedül maradtam, mint a lábamon a sárga bütyök.
- Kezdhet maga is új életet - mondta Feri nagyapa. - Hallgasson rám és elôre nézzen.
- Öreg vagyok én már arra, hogy az eresz alá üssek fészket, mint a fecskemadár. Mindegy merre néz az ember, akkor is csak a végét látja!
- Miféle helyes kis döböz az ott - mutatott Pézsma gazda a faasztal felé.
- Hát döböz - bólintott a tata. - A Pesztonka haja van benne. Levágtam a kontyából neki, mielôtt elvitték tôlem, hogy maradjon nekem is valami belôle. Azt gondoltam, hogy néha majd elôveszem és beszélek hozzá. Erre lesz jó ez a döböz.
- Arra bizony jó lesz - mondta Pézsma gazda. - Én is örülnék egy ilyen döböznek.
- Ha készen lesz a felrakodás, akkor indulhat is - mondta Feri nagyapa, és kinézett a szekérsorra.
- Örülök ám, doktor úr, hogy maga vette meg a vendéglômet. Milyen nevet ad a keresztségben a Vágtató Betyárnak? Nem akarok úgy elmenni, hogy ezt nem tudom - kérdezte halkan a tata.
- Csak annyi lesz kiírva: zöldvendéglô. A fák alá magam csinálok új padokat és asztalokat, de a söntést is rendbe hozatom.
- Hús mindig legyen, doktor úr - figyelmeztetett a tata. - Az nagyon fontos. A jó étel meghozza a boldogságot. És csak vaslábasban készüljön az étel, máskülönben megette a fene az egészet!
- Ne féljen tata, lesz hús mindig - mosolygott Pézsma gazda. - Én szállítom, mert a doktor úr engem bízott meg vele!
- Akkor jól van - bólogatott a tata és a melléhez szorította a döbözt. - Legyen hát zöldvendéglô.
Portörô, a mindenes vágott át az udvaron, kerülgetve a bútorokat cipelô embereket.
- A pincében találtunk két teli hordó sört. Mi legyen velük?
- Mi volna? Igyák meg - legyintett a tata.Ingyen adtam, áldomásnak.
- Csapra verem akkor, az anyja habzó istenit neki - mondta vidáman Portörô. - Úgyis az én dolgom lesz a csapolás, mert én fogok kiszolgálni, ha majd kinyitunk. Mindenki kap egy kigerlivel, de én héttel!
Óvarga tata Feri nagyapa vállára tette idôrágta, agyagszínű kezét.
- A pénz, amit kaptam, itt van az ingem alá dugva. Áldás kísérje minden lépésüket, és felejtsék el még az emlékemet is, máskülönben mindig az arcommal fognak álmodni. Szaggat a bütyköm, de azért viszem azt is magammal - mondta és elindult a szekerek felé.
Néztek utána, néztek bizony. Még te is kevés híján leszédültél a vetôlapát nyelérôl!
Néztek.
Feri nagyapa levette a szemüvegét. Pézsma gazda a köténye alatt cigaretta után turkált. Portörô pedig a bivalypaszuly sövény felé mutogatott. Ott ugyanis egy hájas fej jelent meg, még te is kitalálhatod, hogy a Sümegi Gyulá.
- Ha jól látom, az elsô vendég is megérkezettszólt Pézsma gazda. - De kibaszarintott magával, mert zárva vagyunk. Cipelheti vissza azt a debernyeges szalonnás testét.
Feri nagyapa összeütögette a tenyerét.
- Na, emberek! Sok a beszéd! Üssék csapra azt a hordót, kortyoljanak egyet, aztán mindenki lásson a dolgához!
Szétszéledtek, aztán a férficukrász toppant Feri nagyapa mellé.
- Doktor úr! - fújtatta repkedô bajusszal.Igazán megkínálhatnának valamivel, ha már eltalpaltam idáig !
- Ne doktorurazzon engem - mondta Feri nagyapa. - Máskülönben pedig egy hét múlva leszünk csak nyitva.
- Na, tetszik látni, az lesz csak a feltámadás! De gondoljon a kaláberezôkre is, jelöljön ki nekik egy nyugalmas asztalt. Az a fukari Óvarga erre sem volt hajlandó.
- Na hiszen, Sümeg úr! Ha lenne itt asztala a kaláberezôknek, akkor maga az éjszakát is itt töltené a zöldvendéglôben, aztán nem lenne kenyér a faluban !
Sümeg Gyula megrázogatta kiberetvált tokáját.
- Nem úgy van az azért ! Felveszek magamhoz két embert és minden lesz, ami kell. Én meg rárek verni a blattot.
A kocsiszín felôl Annuska zörgött oda hozzájuk egy kezében két üres vederrel. Dühös volt, és a porkendôt igazgatta a fején.
- Kezdeném az ablakmosást, de az az átkozott Portörô eltűnt, áll a meszelés egy helyben, mint a pléhkrisztus. Intézkedjen, mert így nem megyünk semmire !
- Nyugalom - mondta Feri nagyapa és a férficukrászhoz fordult. - Szaladjon a többiek után egy pohár sörre, aztán segíthet nekem levinni a satupadot a pincébe, ha már annyira rár!

Most pedig menjetek a fenébe


Senki nem volt az udvaron, amikor elindult a szerkérsor. Porfelhô lebegett utána, aztán az is visszaszállt az útra.
Szép csend lett.
Te sem hallasz már hangokat, hiába fülelsz. Jól van hát, felütöm neked a füzetet, hajolj ide, csak vigyázz, nehogy ügyetlenkedj, aztán fejbe koppintsál azzal a sütôlapáttal! Látod, itt van egy kockás lap és csak annyi van rárva: Zöldvendéglô. Ennyi, de kétszer aláhúzva. És a másik oldalon már ott menetelnek Feri nagyapa apró tollszáras betűi.
Különleges receptek.
Chamois a la Tirolienne : A zergét megnyúzorn, feldarabolom és tisztára mosom, utána cserépedénybe rakom, lesózom és ráteszek néhány hagvmát,fehérgyökeret, babérlevelet,fenyômagot, borsot ésfelvágott citromot. Amikor ez igy kész, akkor ecettel leforrázom, és az egészet hűvös helyre állitom. Öt napig hagyom, akkor a fentiek szerirtt ismétfűszerezem, rántök két liter tiroli vörös bort és fél liter csavanyú tejfelt. Nem árt neki egy kis pecsenyezsir sem ! Gyakori locsolás mellett forró kemencében puhára sütöm, ügyelve, hogy az elfôvés miatt a bort és a tejfelt utána kell pótolni. Amikor a jól átsült húst kiveszem, a hátramaradt levet húslével felfôzöm, sűrű, világosbarna mártást készítek és rászűröm a húsra. így adomfel. Nagyon kellemes.
Cuisse d'ours: 20 dekafriss vajat öt egész tojással habosra keverek, ôrölt fahéjjal és cukorral ízesítem, prézlivel jó1 összekeverem. A medve felszeletelt combját ebben sütöm ki. Amikor a hús márpiros, ropogós, kiszedem. A szószhoz csipkebogyó lekvárt keverek és a húsra rántöm. Kitűnô !
Van ott aztán még más is, hosszú oldalakon keresztül, ha végig olvasgatnád, úgy szólna a gyomrod, mint a gólyamadár kelepelése! Potage purée de chameau, jus de renard, pieds de zebre frits, cotelettes de ehat sauvage, foie d'elephant au chasseur, quenelles de coqs de bois a la Prikulics, soufflé de paon, cimier de loup au grosseilles vertes, cervelles de singe eu beignets...
Látom ám, hogy döghaláli pofádon zsíros ételek nyoma fénylik!
Végül most azt mondom nektek, vagy jóvá teszitek a fát, és gyümölcsét is jóvá, vagy rosszá teszitek á fát, és gyümölcsét is rosszá. Mert a gyümölcsrôl ismerszik meg a fa.
És közbeszól valaki : Mester, ez sántít, mert ha én beléharapok a gyümölcsbe, még nem ismerem a fát ! És fordítva ! Ha ismerem a fát, még nem tudom bizony, hogy milyen a gyümölcse?
Azt mondom erre: Ne okoskodj, mert hamar kihullik a hajad ! Jegyezd meg, hogy a szív teljességébôl szól a száj!
Megszólal erre nevetve az egyik tanítvány: Beszélni lehet, de az nem egyéb a puszta szónál.
És megint közbeszól valaki: Vajon mondhatjuk-e tanításnak, ami nem igaz?
Válaszolom ekkor: Tudatlanok vagytok! Annak mondjátok, aminek akarjátok. Ó, hálátlanok, hát nem ti kértetek, Mester, szeretnénk tôled jelt látni. És mondom nektek: íme láttatok ! Most pedig menjetek a fenébe! Induljatok békével, nem akarok magam körül tanítványokat látni!