Üdvözlet mindenkinek! Ismét eltelt egy hónap. Lassan már kezdem megszokni, hogy tanulni kell. Nem untatlak titeket ezzel
(mindenki tudja, hogy milyen rossz is ez), inkább nézzük e havi "páciensünket",
Tahi Tóth Lászlót. Az alcím: A zsebesek réme.
Nekem nem adatott meg a katonai szolgálat élménye, mivel
bennünket, színmûvészetifôiskolásokat felmentettek aló-
la. Annálgyakrabban öltöztem be viszont rendôregyenruhába,
s tulajdonképpen, ha a kék-szürke uniformisban eltöltött
idômet nézem, akár már nyugdíjjogosult is lehetnék
a rendôrségnél. S ha már rajtam volt az egyenruha,
hát bevallom, olykor-olykor elkövettem benne néhány
huncutságot.
Ha már az ember a Variációk címû, Szeszélyes évszakokban látható
hasizomerôsítôt forgatja, akkor a szünetekben is hajlamos a mókázásra.
így eshetett meg, hogy az egyik felvétel helyszínén, a Szentendrei
úton fogtam magam, s ha már rajtam volt az egyenruha, nekiálltam a
forgalmat terelni. Akik látták, azok szerint úgy vezényeltem az autósokat,
mint annak idején Herbert von Karajan a New York-i filmharmonikusokat.
Én roppantul élveztem a helyzetet, hiszen ott álltam a
keresztezôdésben egy szál magamban, s mégis, ura voltam rengeteg
autósnak és gyalogosnak. Irányváltáskor a fôiskolán elsajátított
sasszélépésekkel tettem még kecsesebbé a rendôri szolgálatot, nagy kár
hogy Csajkovszkij annak idején nem irt balettet a rendôrökrôl, mert
abban én állítólag fôszerepet kaptam volna. így azonban be kellett
fejeznem áldásos ténykedésemet, erre különben több fékcsikorgás is
figyelmeztetett. Csajkovszkijnál maradva úgy láttam, jobb, ha befejezem,
különben a Diótörô nyomán jön a kocsitörô. Én azonban nem adtam
fel, láttam, hogy a járdán közeledik felénk egy úriember. Odaléptem
hozzá, s mint közeg felhívtam a figyelmét arra, hogy a gyalogosok
lakott területen belül nem mehetnek ötvennél gyorsabban, mert az már
balesetveszélyes. Leheletét érezve felhívtam a figyelmét az ittas
gyaloglás veszélyeire is - ô pedig komolyan bólogatva végighallgatott.
Azt hiszem, a rendôrségnél az ilyesmit hívják prevenciónak,azaz
megelôzô tevékenységnek. Nem akarom elkiabálni, de eddig csak egyszer
volt alkalmam közvetlenül találkozni bûnözôkkel, akkor is Olaszországban:
kizsebeltek, ellopták az útlevelemet meg a hitelkártyámat.
Ez utóbbit rögvest letiltattam, útlevelet meg kaptam a konzulátuson,
szóval az utánajárás több óráját leszámítva nem ért különösebb kár.
Engem azonban rettenetesen felbosszantott ez az ügy, olyannyira, hogy
azóta nagyon allergiás vagyok a zsebtolvajokra. Villamoson, buszon,
áruházakban s más, a zsebtolvajok által kedvelt környékeken elôszeretettel
figyelem a zsebeket és táskákat, s ha tehetem, megakadályozom
a lopást. Büszkén mondhatom, hogy ez már kétszer sikerült, mindkétszer
a Margitszigeten járó 26-os buszon, ami szerintem nyáron az öszszes
magyarországi zsebes találkahelye. Igaz, a tolvajokat nem tudtam
megfogni, ám mert jó hangosan elrikkantottam magam, a kiszemelt áldozatok
felfigyeltek a veszélyre, s mindkét esetben megúszták a zsebesek
áldásosnak egyáltalán nem mondható ténykedését.
Még mindig a zsebeseknél maradva. Évekkel ezelôtt, egy üzletben
észrevettem, hogy egy idôs hölgy táskájából kiemelik a pénztárcáját.
Én sem voltam rest, s az üzlet dolgozóival együtt sikerült megakadályoznunk,
hogy kereket oldjon a tolvaj. Igaz, a pénztárcát ledobta a
földre, s váltig állította, hogy ez a néni táskájából, s nem az ô
kezébôl került oda. A kirakatüvegen keresztül láttam, hogy épp az üzlet
ajtajával szemben áll egy rendôr, gondoltam, szólok neki, s egykettôre elrendezôdik a tolvaj sorsa. Szóltam is, de a rendôr azt
mondta, hogy ô most oda van állítva, mert egy magas rangú delegáció
autókonvoja érkezik, s ô onnan egy tapodtat sem mozdulhat, még akkor
sem, ha nem zsebtolvajt, hanem bankrablót kaptunk volna el. Hát ezen
én nagyon elcsodálkoztam, mert én azt gondoltam, hogy a rendôr dolga
a bûnözô elfogása is, ám késôbb, amikor a történetet elmeséltem egy
rendôrtiszt ismerôsömnek, azt mondta, hogy a rendôrnek igaza volt: ha
magas rangú külföldi vendéget kell biztosítani, akkor történhet bármi,
neki a helyén kell maradnia., így írják elô ezt a nemzetközi szabályok
is. Mit tehettem, tudomásul vettem, hogy ez a regula. Persze
egészen más lenne a helyzet, ha csak egyszer is a hazánkba érkezô
állam- vagy kormányfôk valamelyikét zsebelnék ki! Åm azt hiszem, hogy
az ilyesminek legalább annyira kicsi a valószínûsége, mint annak,
hogy egyszer s mindenkorra megszûnjön a zseblopás.
Vezda László azonos címû könyvébôl válogat(ja)ta: